Nagy Bara: Pre Apocalypso (I. rész)

Részletek

Írta: Nagy Bara

Fogaim között a sóvárság csikorog. Nyálam hiányát nyelem, a torkom hamarosan összeszorul. Az ösztön visz előre. Mirjam itt sétál mellettem, mintha csak kirándulnánk, büszkén jelenti, megérkeztünk úti célunkhoz. Ahogy ránézek, fáradtságnak nyomát sem látom, és amennyire taszított egész eddigi utunkon, most egyszeriben annyira tisztán és érinthetetlenül áll előttem. Nem értem. Nem értem a karján és kézfején a hibátlan, fehér bőrt, amin nyoma sincs a mindenütt pusztító, levedző kórságnak [...]

A puhaszürke égboltra hunyorgok, milyen pengeéles a sivárság kontrasztja idelenn. Mi ez a hely és hogyan kerültem ide, a tekintetemet bármire is vetem, mintha eleven húsomat szabdalná. Maradt még zöld, de csak limlom gaz, mérgezett, ahogy az a fa is földig hajolt alázattal haldoklik az út szélén. Eddig egyetlen fát sem láttunk, és hogy jövünk-e vagy megyünk, azt ugyanúgy nem tudom, csak azt, hogy lemaradtunk a versenyfutásban. Kihívni, ellenfélnek tekinteni az időt, az volt a végzetesebb hiba. Illúziója sem maradt, pedig évezredekig ámítottuk magunkat, hogy a végtelenig ér.

A ciklikusság is elveszett. Nem tudom, ez most nappal-e vagy éjszaka; de azt igen, hogy a sötéttől félni kell, akár ő érkezik, akár én érkezem hozzá. Soha nem látom már a napot, a felhők utolsó könnyeiket is odaszórták a megsemmisülésnek. Szellő sem simogat, viharok szórják tele a szememet saját, karcos tanulságaimmal. Ahhoz, hogy újra tisztánlátásban nézzek a világra, előbb gödreim mélységéből kell kimosdatnom magamat, de hamu csend borít be minket. Fülem hiába nem akarja meghallani, dagadt szemhéjamból tudom: csínján kell bánni az önsajnálattal.

Fogaim között a sóvárság csikorog. Nyálam hiányát nyelem, a torkom hamarosan összeszorul. Az ösztön visz előre. Mirjam itt sétál mellettem, mintha csak kirándulnánk, büszkén jelenti, megérkeztünk úti célunkhoz. Ahogy ránézek, fáradtságnak nyomát sem látom, és amennyire taszított egész eddigi utunkon, most egyszeriben annyira tisztán és érinthetetlenül áll előttem. Nem értem. Nem értem a karján és kézfején a hibátlan, fehér bőrt, amin nyoma sincs a mindenütt pusztító, levedző kórságnak, a cafatokban lógó daraboknak, pikkelyes sebeknek. Ragyog, és látom a tekintetében, pontosan tudja, ezen gondolkodom.

Megérdemelném, hogy ne bízzak benne, mégis tudom, itt és most ő az egyetlen, rábízhatom a lelkemet is, mert ismeri, eddigi viszolygásomat pedig megbocsájtotta már. Szeretném is a megbocsátást. Olvasom az arcáról, hogyne sürgessek semmit, jól van ez is így, ahogy. Mosolyogva szól, szája mindkét oldalán árkok, minden erőmmel a szavaiba kell kapaszkodnom, hogy megértsem, mi ez a hely, hogy ez az, ide jön mindenki, aki csak tud, itt biztonságban vagyunk, nézzem csak meg, milyen magasak a gátak, ezek természetes képződmények, megtartanak mindent. Nem értem, hogyan beszélhet özönvízveszélyről, azon már túl vagyunk, elvitt mindent, amit szakítani tudott: szigeteket, kontinenseket, ökoszisztémákat, vérvonalakat, álmokat, szép reményeket, és van már új világ, de az vízhiányban fuldokol.

Összemosódnak szavai a látvánnyal, félkörívben a kopár domboldalak korommal indigózott téglaépületekben folytatódnak. A szintek az egymásba roskadás határán préselődnek, a tető helyét gerendák jelzik. A lengőfolyosók és a falak sem értik, miért keltette életre őket a pusztulás. Az ablakok csak az udvar felé hirdetik a fókuszukban tengődő ürességnek, valaha üveg feszült a keretekben − ez lenne hát a védelem. Hacsaknem a több méter magas, vaskeretes drótkerítés, ami tán arra lenne hivatott, hogy teljessé tegye a kört, de darabjai most ide-oda dülöngélve hevernek az álmos porkupacok között. Mozdul bennem a sejtelem: ezekkel nem csak kizárnak, hanem be is. Jártam már olyan helyen, és az nem a biztonság.

Mirjam sehol. Toporgok önmagam körül, egyre hangosabban dübörög ereimben, hogy el innen, el innen, amíg lehet, most lehet! Nem tudom, hová, nem tudom, merre, oda, ahol elrejtőzhetek, takarásban vagyok, csak el innen, ki ebből a körből most, amíg még menekülhetek. Veszek egy fél fordulatot, a gátak irányába, de a meredek domboldalakon még védtelenebb lennék. Mászni sem erőm, sem kapaszkodóm. Hasamban összetömörödik a felismerés, kezembe vehetném és nézegethetném szabályos gömb formáját, fémes szürke színét, de a sík terepen az imént még szerteszét heverő kerítés darabok már zárt alakzatban kapcsolódnak a téglaépülethez mintha csak Vigyázz!-t parancsoltak volna nekik. Égnek meredező szögesdrót fonatok kanyarognak a nyitott kapu felé, ami felsőbb utasításra csattanva zárul. Futást diktál a túlélés, de épp azzal kelteném fel a figyelmüket, azokét, akiket nem látok. Lábaim ólomnehezékként szántanak, a talaj húz magába, nem eshetek szét, összeszedettnek kell, ha más nem, hát látszanom − nem, dehogy, eszem ágában sincsen zavarni. Tudom, ha megőrzöm magamat, ha nem engedem ki kezeim közül a kontrollt, ha hidegvért pumpálok a láz helyére, akkor elérem a kaput, akkor siklóként csúszok át a drótfonaton is. Mirjam, Mirjam! Hát mégis vesztőhelyre hoztál! Ha a te feladatod ez volt, akkor az enyém, hogy megszabaduljak innen.

Nem a képzeletem játszik velem, csökken a távolság, a kapu továbbra is csalogat. Kúszik a bőröm alatt a remény, egy hiába zsibogás, tudom, csak holtan juthatok ki. Apátiába nyelem magamat, nem veszem tudomásul, hogy pont felém kavarog az a porfelleg a messzeségből − halottként miért is érdeklődnék az élők történései iránt. Egyre csak a fémszárnyakat méricskélem, feltehetően az utolsó pillanatban nyelnek majd el, amikor már elhiszem, hogy megszabadultam erről a vesztőhelyről, de akarom-e egyáltalán. Egy részem elkárhozni vágyik.

Az örvénylő porköpenyből egy lovas válik ki, öle előtt valami fehér, átvetve a koromszín hátason. Lebénít mindkét eshetőség: az, hogy észrevesz, és megindul felém, vagy, hogy tovább vágtázik, rólam tudomást sem véve. Azzal nem számolok, hogy mi van, ha eleve erre a helyre készül megérkezni, és akkor ő is idetartozik. Márpedig idetart, egyenesen felém. Erőltessem-e vánszorgásom szívem rúgkapálására, vagy tartsak ki elmetaktikám mellett. Alig tíz méter lehet a kapuig, ami nyikordulás nélkül, éber készenlétben vár. A ló patái mintha belőlem dobognának kifelé, és én lennék az, aki ízekre tördeli a dermedt csendet. Már fel tudom mérni, hamarabb fog ló és lovasa a drótkerítésen belülre kerülni, mint ahogyan én azon kívül. Szelíden körbefon egy már-már béke, de a pillanattal együtt inkább magamat is leválasztom erről a valóságtöredékről.

Nagy Bara 1982-ben született Békéscsabán. Jelenleg a KRE PK Közösségszervezés szakán folytatja tanulmányait. 2024 óta jelennek meg publikációi, prózát és verset ír.