Nagy Bara: Pre Apocalypso (II. rész)

Részletek

Írta: Nagy Bara

A folyosó nem adja magát, és nem is lesz vége, már tudom. Fény-gombolyag fény-gombolyag után, szoba szoba után, alvó élet alvó élet után a boncasztalokon. 

II. rész

Legyen hát, hunyom le a szemem. Koponyám darabokban, agyvelőm a földön terül szét a saját maga hevenyészett, bíbor abroszán. Bevégeztem, folyik végig a nyakamon a pej izzó lehelete prüszköléséből fújtatva. Ez nem az én vérem. Tajtékzik pofája, szügye, nyaka, a fehér hab tetején hófehér kecske teteme úszik. „Szervusz! Hát, te itt?” − Ismerem fel Tamás hangját. Ahogy ráemelem a tekintetem, arcát is kiszabadítja fekete kendőjéből. Tamás az, akinek szeme sötétje az eleven tanúbizonyság arra, az elszántság árát fájdalomban mérik. Úgy tűnik, örül, nekem, aki ökölbe szorított kézzel állva még a telivérről patakokban folyó izzadság bűvöletében vagyok. Idejét sem tudom, mikor láttam ennyi folyadékot. „Hóó, ca, ca, hóó!” Mintha engem is csitítana, egyik kezével az állat nyakát paskolja, a másik leeresztve. Ugyan, ne szabadkozz, hogy még mindig parittyádat szorongatod, bölcsebb nem bízni egy ismerős idegenben.

Mégiscsak megőrzött a humorából egy önmagányit, ünnepélyesen bejelenti, leszáll mellém a magas lóról. Látom és érzem, átölelne, ahogyan nekem is jól esne egy érintés, de egy alig érzékelhető biccentésben kiegyezünk, szemünk végig a másikéban, mindketten tudjuk, miért is hasznosabb megállapodni ennyiben. Kérdés nélkül felelek, jó, hogy találkoztunk, de nekem nem itt van a helyem, és nem is maradhatok. Bólint, ezt a hírt hozta ő is. Szomorúan mutat a kecskére, csupasz, finom bőrén borsónyi gennyes dudor, körötte piros kráter. „Nem működött és gondolhatod, mennyire hittem benne, hogy igenis fog, ha feláldoztam őt érte.” Tamás kecskéje, mennyit mesélt róla, amikor még volt olyan, hogy idő. Dédelgette, simogatta, együtt játszottak, együtt mentek mindenhova. Nem szégyellte akkor sem, ha gúnyolták ezért. „Márpedig, ha a kecskén nem működött, a lovam is elpusztul hamarosan, csak ő termetesebb jószág. Azért hajszoltam idáig, hogy figyelmeztessem az ittenieket, nincsen értelme maradni, vége van, keljenek útra.” Narancsszín hólyag a paripán is, aprócska jel, ami egy újabb faj végét hirdeti. 

Míg beszélgetünk, észre sem veszem, hogy Tamás kantár nélkül, de engem is az egyik téglaépület tornácára vezet, ahonnan egy szűk, zárt folyosón haladunk tovább. Egy lóval és egy halott kecskével baktatunk a lépcsőkön, tégladarabok csörömpölnek a hátunk mögött, pislákoló gyertyafény mutatja az utat előttünk a ragacsos sötétségben. Megérkeztem hát ide, de önszántamból vagy csellel? Mégsem félek, Tamástól sem, aki törökülésben készül az éjszakára, atyai gondossággal illeszti helyére önmagából vett darabjait. Kikémlelek az egyik ablaknyíláson, de ahogy bent, úgy kint is már feketeség fedi a szürke nappalt. Tamás kikötözi hátasát, aki az éjbe olvad, teste csillogása és vezetőszára jelzi csak, hogy ott van, lélegzetét talán a sajátométól nem hallom. A kecske van soron, alvó gyermekként rendezgeti, gömbölyíti össze, végül nagyot sóhajt, az éjszakai eget eligazgatja a plafonon is. Ebben a pillanatban mozdul a fehér bak, és mosollyal takarózva álomra hajtja a fejét. Tamás, Tamás! Nézd, a kecskéd él, nézd meg, te nem így rendezted el, bevackolt! „Akkor csak pihenésre van szüksége. Akkor minden rendben lesz.”

Végigsimít az állaton, nekitámasztja hátát a falnak, és mielőtt eggyé válna ő is a sötétséggel, szemével int, merre menjek tovább, ott én is megpihenhetek.

Üres szobába lépek, a közepén kőből rakott ágy, fehér lepedő, párna, paplan. Miért látok ilyen jól, ha sehol egy fényforrás? Mintha a föld alatt lennék, pedig biztosan felfelé jöttünk, és az ágy inkább asztal, rajta nem ágynemű, teríték. Kell itt még valaminek lennie. A sarokban átjáró, fehér függönyszerű anyag takarja azt is. Hiába keresek, nincsen más kijárat, a koporsó ív, ami alatt érkeztem, eltűnt. A maradás gondolata a torkomban dobog, a félrerántott lepel mögül egy újabb szénszínű téglafal mered rám.

Ez is egy folyosó, de az előzőnél jóval szorosabban fog körül. Vézna testemre méretezték, és bármelyik irányba nézek, sárgás fény-gombolyagok jelzik, hogy mindkét irányban végtelen. Az egyik gombolyag az én szobámból tekeredik, odalépve egy résen át az érintetlen asztalágyra látok. Fejmagasságban van a kukucskáló, mintha épp ezt a célt szolgálná: belátást a szobányi életbe. Akkor pedig a többi fénylebegés is egy-egy szoba, és azok száma is végtelen. Önkéntelenül lódulok tovább a következő nyílásig, nem akarok benézni, nem akarom látni, hogy ugyanolyan a szoba, ugyanolyan az ágy, de ebben fekszenek. A kontúr egyenletesen emelkedik és süllyed a félhomályban, tántorgok a következőhöz, abban egy nő, egészségesnek tűnik, ő is mosolyog álmában. Hogy mernek itt aludni az emberek? Kukucskálót követ kémlelőnyílás, én mindegyiken benézek, mindegyik helységben emberek − nők és férfiak −, hátukon kinyúlva, önfeledt álomban a makulátlanul fehér takaró alatt. Hol vannak a gyerekek?

Már nyugtáznám, hogy ez is egy szoba, ággyal a közepén, paplan alatt egy újabb testtel, de ez az ágy érintetlen. A bamba leskelődést a felismerés váltja fel, bűntudatot az öröm: ez a nő ébren van, őt ismerem! Tesz-vesz az üres fal mellett, sugárzóan tiszta, a fehér nem betakarja őt, hanem ő viseli azt. Vasalt hálóing, vagy inkább aláöltöző-féle, a mellkasán gombos, rakott betéttel, térd alá érő hosszal, kézfejre hulló mandzsettával. Az arcán derű, és csak mozdulatai mesélnek arról, hogy ő már levetette elnyűtt ruháit. Egyesével, rétegenként úgy simogatja át a láthatatlan darabokat, mint aki búcsúzkodik tőlük, és úgy rendezgeti őket, mintha tényleg ott lennének a bútorok is. Aztán haját gondosan füle mögé igazgatja − pontosan velem szemben a csupasz kőfal másik oldalán. Egy pillantás jobb arcéllel, egy másik ballal, mintha csak tükörben nézegetné magát, elkészült.

Miért nem lát, miért nem érez, vagy talán nem ismer meg? Nem, az nem lehet. Ő és én egyek vagyunk, ő én vagyok. Aki elől sosem akartam rejtőzni, és aki elől nem is rejthettem el semmit. Neki mindig pont úgy vagyok jó, ahogy, akkor miért toporgok gyáva némaságban ahelyett, hogy felfedném magam? Nincsen bejárata a szobának, egyik oldalán sem, csak felőlem sunyít ez az álnok rés. Nekifeszülök vállal, ütöm ököllel, rúgom és kaparom a nyirkos, hideg falat. Nem hagyja el hang a torkomat, pedig újra és újra kiáltok. Itt vagyok, itt a falnál, kérlek, ne aludj el, gyere velem!

Egyenesen rám néz, de nem a szemével lát. Zihálva, szavak nélkül, egész lényemmel kérlelem őt, jöjjön velem. Egész lényével felel, egész lénye nyugalom, és már érzem, derűje nem az a halott megadás, amely ott alszik minden szobában, ismételve önmagát. Ő ott van és odamegy, ahová én, a mi erőnk egymásban van, de most indulnom, kettőnk közül, nekem kell. Békéje megérteti velem a csalást: egyedül nem akarok továbbmenni. A leleplezés kijózanít: egymagam semmikor nem, csak magányos voltam. Folytatom, nélküle és vele, ugyanúgy magammal viszem az úton, ahogyan Mirjamot, Tamást és a kecskét és mindenkit, akit valamikor ismertem, és akivel valaha, az idők során is találkoztam.

A folyosó nem adja magát, és nem is lesz vége, már tudom. Fény-gombolyag fény-gombolyag után, szoba szoba után, alvó élet alvó élet után a boncasztalokon. Ez a folyosó megszabadulásom útja, és ha nincsen se vége se hossza, akkor bármennyit is megyek, bármelyik irányban, mindig középen vagyok. Ha középen vagyok, akkor a helyemen vagyok, nem lehetek, és nem is voltam máshol, és nem is kell sehová sem megérkeznem, mert már ott vagyok.

Egy almafa előtt állok. Csemete még, de tudom, hogy almát nevel majd, benne piroslanak szunnyadó gyümölcsei. A folyosó eltűnt, a táj köröttem élő és eleven, nem csupán élőnek hat. Közel és távol ez a fa az egyetlen kiemelkedő növény a dús mezőket leszámítva, amik a domboldalakról kanyarognak le- és felfelé. Mi is egy dombtetőn állunk, a fa meg én, mintha soha nem lettem volna szorosabb kapcsolódásban teremtett élővel a Földön. A napkorong továbbra is rejtve az ég opáljában, de az nem szürke, hanem aranysárga. Árnyékunk egyikünknek sincs.

Pihe könnyedség kap fel, már egy másik domb sipkáján állok, elereszt, gurulok a zöldben, puhán, újra egy dombtető, kedves fuvallat, megint egy füves öl. Nem lépek, nem mozdulok, így vagyok úton. Egyszerre, mindenütt és bárhol az almafához térek vissza.

Nagy Bara 1982-ben született Békéscsabán. Jelenleg a KRE PK Közösségszervezés szakán folytatja tanulmányait. 2024 óta jelennek meg publikációi, prózát és verset ír.