Takács-Csomai Zsófia: Mágia

Részletek

Írta: Takács-Csomai Zsófia

Mindent úgy csináltam, ahogy a cikkben állt. Többször is végigolvastam a lépéseket, és hetekig gondolkodtam, hogy megtegyem-e, mert ha az ember rászánja magát, az komoly következményekkel jár. Nem lehetünk elég óvatosak – gondoltam.

Bátyámnak

Mindent úgy csináltam, ahogy a cikkben állt. Többször is végigolvastam a lépéseket, és hetekig gondolkodtam, hogy megtegyem-e, mert ha az ember rászánja magát, az komoly következményekkel jár. Nem lehetünk elég óvatosak – gondoltam. A művelet első lépése volt a legkockázatosabb. Keresnem kellett egy fényképet, amin A. szerepel. Csakhogy ez a fénykép bátyám szobájában volt, a szekrénye mélyén. Nem csupán meg kellett találnom a - lehetőleg egészalakos - fényképet, de utána mindent úgy kellett visszatennem, ahogy eredetileg volt. Vártam a kedvező alkalomra, mikor egyedül leszek otthon, és senki sem zavarhat meg. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy fikarcnyi lelkiismeretfurdalásom sem volt, hogy bátyám holmija közt matatok, de mivel nem volt más választásom, nekiduráltam magam. Bíztam benne, hogy a fénykép hiánya nem fog feltűnni. Nem kellett sokat várnom, hamarosan adódott egy remek lehetőség a megkaparintására. A szüleim épp elutaztak, engem pedig - mivel már elég nagy voltam - nyugodt szívvel otthon hagytak. Tökéletes alkalom – gondoltam.

Bátyám szekrényében minden élére volt állítva. Emlékezetembe véstem a tárgyak helyzetét, és átfésültem a terepet. Temérdek háborús könyv, füzetek, poszterek, vicik-vacakok. Kisvártatva megtaláltam a fényképalbumot. Ha már így alakult, megnéztem az előhívott fotókat. Kedves emlékek lehetnek – gondoltam. Iskolatársak előnyös, és kevésbé előnyös élethelyzetekben. Ráakadtam a fotóra. A. magabiztosan néz a kamerába a lépcsőn lefelé jövet. Az iskola egyenpólóját viseli, farmer térdnadrága itt-ott kilyukadt, lábán fekete dorkó. Háttérben tablók, pár nyeszlett szobanövény, és egy felfelé igyekvő srác könyöke. Kivettem a fotót a helyéről, és az üres helyet a legutolsóval töltöttem fel. A visszapakoláskor kishíján eltörtem egy kerámiát, de szerencsére sikerült úgy visszarendeznem a terepet, ahogyan korábban volt.

A következő lépéshez szintén egyedüllétre volt szükségem, azonban a türelmem egyre fogyott, és amikor már nem bírtam tovább, önkéntes alapon jelentkeztem az aznapi tűzfelelősnek. A helyiségben -ahol a kazán állt - így is egyedül lehetek. Még jó, hogy fűtésszezon van – gondoltam. Máskülönben keresnem kellett volna egy lábast, vagy valami hőálló edényt, amiben elégetem a fényképet.

Elindultam a pince felé. Számoltam a lépcsőfokokat. Kinyitottam a kazán ajtaját, meghitten pattogott a tűz. Erősen kellett összpontosítanom A.-ra, mikor a fényképét a lángok közé vetem. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy A. belém szeressen. Elképzeltem, hogy milyen összeillő pár lehetnénk mi ketten, és hogy milyen szép gyerekeink lennének. Mikor magamhoz tértem romantikus képzelgéseimből, belevetettem a fényképet a tűzbe. A felismerhetetlenségig összeégett a fotópapír, rádobtam egy száraz bükkfahasábot. Becsuktam a kazánajtót, leporoltam a kezeimet. Elégedett voltam magammal. Úgy gondoltam, hogy megtettem az első lépést, most már csak várakoznom kell. A következő hétvégén látogatjuk meg bátyámat, akkor majd igyekszem A. látóterébe keveredni. Ez a mutatvány nem is tűnt túl bonyolultnak, mivel nemcsak, hogy jóban voltak, de tavaly óta már szobatársak is.

Izgatottan vártam, hogy eljöjjön a hétvége. Úgy gondoltam, egyúttal itt lesz a lehetőség arra is, hogy kifaggassam kicsit bátyámat A.-ról. Elvégre nem árt megismerni jövendőbelim szokásait és ízlését. Nagyon vártam, hogy odaérjünk a kollégiumhoz. A kedvenc ruháimat vettem fel, hátra fogtam a hajamat. Anya érezte rajtam a változást, sejtelmesen mosolygott. Egymás után szedtük a fokokat bátyám szobája felé. Közben igyekeztem résen lenni, hátha összefutunk útközben A.-val. Miután bátyám sorra magához ölelt mindannyiunkat, szomorúan állapítottam meg, hogy A. holmijainak, ágyneműjének hűlt helye. Ez nem lehet igaz! Nagyot sóhajtva ültem le az ágy szélére. Anyáéknak azt mondtam, hogy elpilledtem a gyaloglástól. Szomorúan figyeltem az íróasztalát. Próbáltam felidézni, milyen könyvek sorakoztak rajta. A hibátlan bútorlapon egy apró, fekete foltra lettem figyelmes. Közelebb mentem, végigsimítottam rajta ujjaimmal. Égésnyomnak tűnt. Bátyám izgatottan mesélt, miközben anya kipakolta, amit hoztunk neki. Kár – gondoltam. Pedig milyen szép pár lehettünk volna.   

Takács-Csomai Zsófia 1991-ben, Zircen született. Tanulmányait a Széchenyi István Egyetemen, majd az ELTE-n folytatta. Írásai az Ambroozia, Deák+Kert oldalain, valamint a Népszava Nyitott mondat mellékletében jelentek meg. Férjével a Bakonyban élnek.