Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: a szerző archívuma

Borsos Bence: Roni

Az egyik kollégámat, aki hozta nekünk a speedet, pont így kapcsolták le két hete. Egy afteres hajnalon lement a boltba, odalépett hozzá egy bőrdzsekis, napszemüveges forma, hogy tud-e neki segíteni. Persze, hogy tudott, hiszen mindig volt nála valamennyi. Ez volt az utolsó sztori, amit hallottunk róla. De nem kellene erre gondolnom, mert a ledzsalóban könnyen bepánikolok.

Szombat hajnal, azt hiszem. A hátamon fekszem, próbálok elaludni. A szombatot nehezen tudom belőni, mert csütörtöktől folyamatosan menetben vagyok, mint Maradona fénykorában. Anyám utálja, ha így beszélek, mikor otthon vagyok, mert nem ért belőle egy szót sem; kivéve azt, hogy Maradona. Egyre gyakrabban igyekszem visszafogni magam, nem akarok tahónak tűnni, vagy lecsúszott junkie-nak, aki csütörtöktől szombat reggelig a körúton kocsikázik, miközben cd-tokról szívja fel a csíkokat egy összetekert ötszázassal. A hátamon fekszem, és nézem a csillárt, amit nem is szeretek annyira. Meg az albérletet se. Amikor beköltöztem, örültem, hogy úgy néz ki, mint egy hotelszoba a Balaton-parton, abból az időből, amikor még Portik volt a király. Fogalmam sincs, honnan tudok ilyeneket. Lehet onnan, hogy minden hétfő este, kilenc és tíz között a Kékfényt néztük, csak a tévéképernyő világította meg a nappalit.

A hátamon fekszem, és nézem az ocsmány tükröt, amit a gardróbszekrénybe szereltek. A tulaj szerint semmi értelme. Pedig végignézhetem benne, ahogy feldurrantom az utolsó utáni csíkot, vagy belenézhetek, mikor motiválni próbálom magam egy vizsgára, vagy mikor valami elfuserált pozitív mantrát mormolok, hátha attól jobb ember leszek, mint a dílerem. Nem vagyok balfasz, nem vagyok balfasz. Anyám nem tudja, hogy az vagyok, és nem akarom, hogy annak lásson, mikor hazaérek.

Kicsit nyomja a tarkómat a párna, ezért inkább felülök. Eszembe jut, hogy jó lenne kiverni valami biszex man-man-female pornóra. Megnyitom a Pornhubot. Már előre feldobja a videókat, amiket az elmúlt hat hónapban minden szombat hajnalban néztem, hátha sikerül eldöntenem végre, hogy én akarok baszni, vagy azt akarom, hogy engem basszanak. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Átugrik a férj legjobb barátja , miközben a férj nincs otthon, és nekimegy a feleségnek, amikor pedig a férj hazaér, ő is bekapcsolódik a buliba. Nem tudom, mit szólnék, ha lenne feleségem, és rajtakapnám a legjobb barátommal, de nem biztos, hogy az első gondolatom lenne leszopni a haveromat. Próbálom kiverni. Nem megy, megint akkora a faszom, mint egy filctoll kupakja. Abbahagyom inkább, mert megint ki fog sebesedni, és alig bírok majd hugyozni egy egészségeset, mert folyamatosan Panthenollal kell kenegetnem.

Visszafekszem a hátamra, és próbálok végre elaludni. Nem megy. Négy spangli és négy gramm speed után mondjuk nem is értem, mit gondoltam. Ez egy ördögi kör. Féléve kísérletezem azzal, milyen arányban kell füvet szívni és hozzá speedet, hogy este még el tudjak aludni. Nem készítek feljegyzéseket. Igazából nem is értem, miért csinálom, amikor a ledzsalótól feljön a savam. Jól elvagyok a mocsaram kellős közepén, és gecire hagyjon mindenki békén a nyomorával. Mondjuk nem most kellene bepörögnöm, amikor még bőven rajta vagyok a szeren. Utálom, mikor elkezdek így hullámozni, pár perc és újra lenyugszom. Örülök, hogy apám sosem látott így.

A hátamon fekszem, és arra gondolok, mennyivel jobb volt apámmal telefonálni. Jó tanácsokat adott, és ő volt felnőttkorom legjobb barátja. Nem hiszem, hogy elmondanám neki ezeket az estéket. Teljesen kiakadna. Nem a szerek miatt, hanem hogy minek pusztítom magam még mindig huszonnyolc évesen. Sosem volt egy megmondóember, de féltett. Hiányzik, bassza meg.

Nem most fogom elsírni magam, amikor már majdnem reggel öt. Hogy a faszba lett hirtelen reggel öt? Mi történt az elmúlt két órában? Mindjárt nyit a Roni. Felveszem a Levi's farmerem, a kedvenc Karl Lagerfeld cipőm, meg a tegnapi Calvin Klein pólót. Miközben kilépek a kapun, mantrázom, hogy telefon, kulcs, pénztárca, telefon, kulcs, pénztárca. Napszemüveg! Majdnem otthon hagytam.

Jó ez a reggeli béke, a csend. Van, aki már most sétáltatja a kutyáját. Nem köszönünk egymásnak, de mindketten tudjuk, hogy ugyanabba a kávézóba járunk, és mindig ugyanazt kérjük. Jobb, hogy nem tudom a nevét. Szerintem addig jó, amíg nem tudjuk, valójában kivel beszélgetünk. Szeretem a gazdagok közötti felszínességet. Jópofizás, kézfogások, titkos budai partik, aztán taxival haza. Ha elmondanám nekik, hogy igazából gyűlölöm az embereket és azt is, amit ők képviselnek, soha többé nem lenne filmes melóm.

Huszonöt lépés után jobbra fordulok az első sarkon. Intünk egymásnak a hajléktalannal, akivel múlt héten beszélgettem. Néha szoktam venni neki egy marcipános croissant-t meg egy kávét. Azt mondta, egyetemi tanár volt a nyolcvanas években, de a kilencvenes évekre elege lett ebből a rendszerből, ezért inkább megteremtette a saját valóságát, és így jó neki az élet. 

Megállok a Roni előtt. Utálom, hogy már vannak bent emberek. Leveszem a napszemüvegem, és köszönök egy jóízűt, mintha éppen a Háry Jánosból csöppentem volna ebbe a tömény, gyomorkeserű valóságba, ahol száraz zsemlét mártogatnak egymás problémáiba, és teli vigyorral bólogatnak hozzá, mintha nem tudná mindenki, kurvára leszarja a másik, hogy mit mondasz, mert a saját problémája úgyis nagyobb a tiednél.

Elég lassan járkálok ahhoz, hogy ne keltsek feltűnést, mert nem szeretem az embereket, akik ilyen helyeken dolgoznak. Látszik rajtuk, hogy valahogy próbálnak kitörni a péksütik penészes szagából és az éjszakai műszakok magányából. Nem szeretem, ahogy közelednek, ahogy megpróbálnak kiismerni egy balfaszt. Telibe leszarok mindenkit, de ők a márkát látják rajtam, meg az ismerőseimet, és az ismerőseim ismerőseit, és hogy majd én biztosan tudok nekik segíteni. Geci szarul vagyok.

Végignézem a felhozatalt a száraz zsemlétől a savanyú pogácsáig, és leveszek egy bismarckot meg egy vajas kiflit. Veszek egy tömlős sajtot,öt darab füstölt virslit és egy üveg szénsavmentes Szentkirályit. Faszom a fűbe! Vattát köpök! Beleiszok a vizembe, hogy legalább ki tudjam mondani az eladónak, hogy ennyi lesz és kártyával fizetek.

Érzem a megvető pillantását, ahogy végigméri a ruhám, a napszemüvegem, és leesik neki, hogy ez körülbelül két havi fizetése, cafeteriával. Nem reagálok, mert mi a fasznak? Nem akarok beszélgetni, csak inni egy kortyot, aztán megfőzni a virslit, és újból keresni  valami biszex pornót, mert megint kezdek a speedtől kanos lenni. Elkezdtem bepörögni. Végre.

Huszonöt lépés után balra fordulok. Még mindig ott a kutyasétáltató. Újra biccentek neki. Lehet, szóba kellene állnom vele, de ezen a hétvégén már épp elég emberrel fogtam kezet, és mondtam el nekik a nevemet, hogy körülbelül négy perc múlva elfelejtsék. Amúgy lehet, hogy rendőr, azért néz így. Az egyik kollégámat, aki hozta nekünk a speedet, pont így kapcsolták le két hete. Egy afteres hajnalon lement a boltba, odalépett hozzá egy bőrdzsekis, napszemüveges forma, hogy tud-e neki segíteni. Persze, hogy tudott, hiszen mindig volt nála valamennyi. Ez volt az utolsó sztori, amit hallottunk róla. De nem kellene erre gondolnom, mert a ledzsalóban könnyen bepánikolok. Megy ki belőlem a cucc. Muszáj ennem valamit, és meginnom a pezsgőtablettákat, amiket két hete vettem egy hasonló szombat reggelen. Két óra múlva indul a vonatom anyámhoz. Ma van apám halálának negyedik évfordulója.

 

Borsos Bence 1992-ben született Várpalotán, jelenleg Hollandiában él. Kedvenc színe a kék, szereti a vegán eperfagyit, naponta több tonna kávét pörköl és prózát ír.