Szabó Benedek: A védnök

Részletek

Írta: Szabó Benedek

A férfi furcsállta, hogy őt, a díj védnökét meg sem említették, pedig mégiscsak rajta keresztül sikerült elérni, hogy az elöljáróság rábólintson az eseményre. Ha senki sem udvariaskodik, ő sem fog másképp tenni, gondolta. Hanyagul M. elé sétált, gratulált a díjhoz, kezet csókolt neki, majd elkezdte kihúzkodni az égszínkék kötőtűket a nyakából.

Végighúzta tenyerét a fekete vaskorláton, úgy vágtatott lefelé, kettesével szedve a lépcsőket. Másik kezével egyensúlyozott, figyelve, hogy bőrcipője meg ne csússzon a fényesre kopott linóleumon. Gyorsan áttörte magát a lépcsőfordulókban bámészkodók tömegén, elnézést kért, majd tenyerével lazán ráfogott a vasra, és tovább szedte a lépcsőket. Furcsának tartotta, hogy a díjátadót az alagsorban tartják, és nem az emeleti díszteremben, ahonnan pompás kilátás nyílik a hangulatos belső udvarra, amit ekkorra már megtöltöttek az érkezők autói, piros Zsigulik, homokszínű Trabantok, és a titkároknak államilag kirendelt, fekete járművek. Az alagsorban még ablak sincs, de ha lenne is, legfeljebb az autók kerekeire lehetne rálátni, szóval talán jobb is így. Ha őt kérdezik, a díj védnökét, akinek kétségkívül kompetenciája lenne ilyen kérdésekben dönteni, biztosan más helyiséget választott volna, akár rögtön egy másik épületben, ami nem egy takarékos berendezésű középület, hanem például az ő klasszikus ízlés szerint bútorozott villája. A hallban kényelmesen elfért volna az a pár tucat meghívott, akinek feltétlenül jelen kell lennie, és akkor neki sem kellett volna átkocsikáznia az egész városon ezért a húsz percért.

A következő lépcsőfordulóban öltönyös férfiak és estélyit viselő, gyöngyfülbevalós nők ácsorogtak. A nők magassarkúi a linóleumba nyomódtak, apró körök és négyzetek mintázták a fordulót. A lefelé vezető lépcső végén raklapokból színpadszerű pódiumot állítottak fel, és az építményt letakarták egy vörös szőnyeggel, mintha ennyivel ünnepélyessé lehetne tenni a helyiséget, ami egy közönséges folyosó volt. Amikor fellépett a kis pódiumra, a férfi nagyot toppantott, a raklapok puffanására a díszes közönség abbahagyta a toporgást, és fejét a színpad felé fordította. Ő mély levegőt vett, de amint nekikezdett volna jegyzetei felolvasásának, egy másik bőrcipős lépett elé, aki köszönés és bemutatkozás helyett, az ünnepélyesség minden látszatát kerülve bejelentette, hogy idén a díjat M. kapja, gratulál neki a kiváló eredményeihez, majd tapsra buzdította a közönséget. M. előlépett az elegáns vendégek közül, majd könnyedén megállt a színpadon.

A férfi furcsállta, hogy őt, a díj védnökét meg sem említették, pedig mégiscsak rajta keresztül sikerült elérni, hogy az elöljáróság rábólintson az eseményre. Ha senki sem udvariaskodik, ő sem fog másképp tenni, gondolta. Hanyagul M. elé sétált, gratulált a díjhoz, kezet csókolt neki, majd elkezdte kihúzkodni az égszínkék kötőtűket a nyakából, figyelve, hogy mozdulatai kecsesek legyenek. Két ujjal csippentette meg a kötőtűk fénylő fejét, és úgy rántotta ki őket, mint holló a tarló földjéből a húsos gilisztát. Megemlíthették volna a nevét, nézett vissza a másik férfire a válla fölött, vagy legalább a titulusát bemondhatták volna, csak annyit, hogy államtitkár, igazán nem került volna semmibe. Akkor nem maradna senki kétségek közt, nem árnyékolná gyanú az eseményt, hiszen tudná a közönség is, hogy ki ő.

M. közben kedves tekintettel nézett a férfi bőrcipőjére, majd a közönségre, majd ismét a cipőre. Csak nem rúgta le valahol máris a cipőorrát, nézett le a férfi, de nem, M. csak elkalandozhatott, nyugodott meg, aztán a díjazott fülébe állított kötőtűket is kihúzta, azokat is a többi mellé tette, és meghajolt a közönség felé. Tapsoljatok csak, mondta magában, azt se tudjátok, kit tapsoltok! Vagy talán csak a díjazottat tapsolják, fordult meg a fejében, vagy azt a másikat, aki arra sem volt hajlandó, hogy megemlítse őt. A szeme sarkából látta, hogy M. lassan felé dől, tejfehér arccal, szenvtelenül mosolygott rá. A kecses testet egy laza, ám elegáns mozdulattal elkapta, el is csodálkozott, milyen könnyedén sikerült. A földre fektette, figyelve, nehogy belerondítson valamivel a könnyedségbe, ami természetességet adott előző mozdulatának. Tenyerét lassan kicsúsztatta M. feje alól, a koponya aprót koppant, amikor az utolsó ujjperc is kikerült alóla. A szőke tincsek éppen félig fedték a díjazott arcát. Talán jó lett volna valamit igazítani rajta, mielőtt feláll, de most már nem lenne elegáns visszaguggolni mellé, és nekiállni az igazításnak, kalandozott el megint. Talán legközelebb, ha jövőre is átadják a díjat, és persze, ha akkor is elvállalja a védnöki tisztséget a mostani eset méltánytalansága ellenére.

A közönség még egyszer megtapsolta őket, majd elindult a lépcsőn felfelé. A magassarkús nők egymást kérdezgették, hogyan lehet visszajutni a parkolóhoz, mert a sok egyforma folyosó és lépcsősor között alig lehet eligazodni. Férjeik szépen fésült fejüket ingatták, csak a táblákat kell nézni, aranyom, mondták, minden fordulóban ki van írva, merre kell menni. Az elegáns cipők nyikorogtak a padlón, majd az autók zümmögése szűrődött be az udvarról. Végül is kár volt rohannia, vágta zsebre fémszagú kezét a férfi, de legközelebb alaposabban utánajár az átadó minden részletének, ígérte meg magának, majd ráérős léptekkel elindult ő is felfelé.

Szabó Benedek 2000-ben született Budapesten, azóta ott él. Négy éve ír szépirodalmi szövegeket, amelyeket többek között a Pannon Tükör, a Napút Online, a Nincs.online és a Litera folyóiratok adtak közre. Egyik novellája tavaly elnyerte az Örkény István Színház pályázatának díját, idén verseivel bekerült az Erzsébetvárosi Önkormányzat által kiírt chapbook pályázat nyertesei közé.