Nagy Bara: Három (I. rész)

Részletek

Írta: Nagy Bara

A szobának nincsenek ablakai, csak vastag farönkökből felhúzott falai. Eddig sötétben ült itt mindenki, merül fel bennem a kérdés. A férfi válaszát tisztán értem, még ha számomra ismeretlen nyelven szól is.

Úgy néznek rám mindannyian, mintha már órák óta közöttük lennék, vagy tán mindig is közéjük tartoztam volna.

Velem szemben egy göndör, őszes hajú férfi, a szakállát olló helyett késsel vágja. Levegőbe írt mozdulatai artikulált beszédet kísérnek, de ez csak feltételezés, egy szavát sem értem, mégis, mintha ismerős lenne mindaz, amit közölni akar. Nem tudom, felelek-e neki bármit, netán csak bólogatok, esetleg annyival is beéri, amit a tekintetem sugall: figyelek rád. Úgy tűnik, kötelék van kettőnk között, aminek mibenlétét viszont csak ő ismeri.

Engem az érzés köt le. Mintha helyem lenne itt, mintha mindenkit ismernék a szobában, a férfiakat az asztaloknál, a gyerekeket és nőket a falakhoz sorakoztatott priccseken. A férfiak kezében fakorsó, de csak megszokásból görnyednek fölé, ebben a szobában nincsen sem étel, sem ital. A gyermekek szalmabábút szorongatnak, a nők a kezüket tördelik, fejükön kendő, vállukon másmilyen szövet. Összesen húszan, ha vannak. Minden arc fényes, barnás foltokkal satírozott, a férfiak a rájuk csavart szöveteken kívül bőrdarabokat, cipő híján kapcát viselnek. A gyerekek mezítelen lába nem érinti a padlót.

A magam kinézetét is próbálnám számba venni, de sem a kezem, sem a fejem nem mozdul, hiába érzem belülről a testem. Egyedül a férfi rám meredő tekintetéből, a hozzám intézett szavakból, a többiek rajtam csüngő figyelméből tudom, hogy itt vagyok, és abból, hogy én is kezdem megszokni önmagam érzetét.

Egy-egy karlendítésnél, testhelyzetváltásnál felfedezem a férfi árnyékát, ami a háta mögött bujkál, az enyémet viszont hiába keresem. A közöttünk lévő teret sem látom. Hogy ott egy asztal lehet, azt abból következtetem ki, hogy a férfiak mind deszkaasztalok körül ülnek. Talán én is férfi vagyok, különben egy priccsen ülnék, de az asszonyok cinkos elégedettsége és a lányok nyugalma épp az ellenkezőjét sugallja.

A gyermekek arca és macskafigyelme végül bizonyossá tesz: nem az számít, mi vagyok, vagy milyen, az a fontos, amit magammal hoztam. Ami abban a térben hever, amire nem tudok ránézni, ahogy önmagamra sem, annyit viszont felfedezek, hogy valami fényforrás, ami a szoba összes lakója és tárgya mögé szabályos árnyékot fest, tehát az egyetlen.

A szobának nincsenek ablakai, csak vastag farönkökből felhúzott falai. Eddig sötétben ült itt mindenki, merül fel bennem a kérdés. A férfi válaszát tisztán értem, még ha számomra ismeretlen nyelven szól is. Ide csak szükségből húzódtak vissza, óvintézkedésből nem mennek ki, és nem olyan régóta van ez így.Hogy értsem, mit jelent számukra a nemrég, magyarázatba kezd. Az idő csak ebben a kényszerű helyzetben vált szükséges fogalommá, azóta mérik, hogy bevonultak ide, azelőtt szabadon járhattak, ki-ki kedve és feladata szerint. Miközben ezt mondja, nem rám, hanem pontosan mögém néz, amiből arra következtetek,ott van az ajtó.

Talán onnan érkeztem. De a következő pillanatban ráébredek, hogy nem jöttem, egy vagyok közülük, egy vagyok velük, és most rajtam a sor. Gondolkodás nélkül pattanok fel, megragadom azt a valamit magam előtt, amit úgy hoztam, hogy mindvégig itt volt. Nem tudom, hogyan kell fogni, mi az, mégis engedelmessé tesz, arra ösztökél, hogy megforduljak.

Gyertyaláng, vidd! − hallom a férfi hangját a fejemben. Az árnyékok nem táncoltak, idézem vissza, mégis hiszek neki. Nagyon kell rá vigyáznom. Égi robajjal csapódik be mögöttem az ajtó.

Nagy Bara 1982-ben született Békéscsabán. Jelenleg a KRE PK Közösségszervezés szakán folytatja tanulmányait. 2024 óta jelennek meg publikációi, prózát és verset ír.