Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Semis L. Boró

Nagy Bara: Három (II. rész)

Oda kell nyújtanom neki, hogy biztos legyen benne, az övé is. Nem véletlenül, nem tévedésből, nem megszerezte, nem elvétettem, hanem átadtam, megosztottam, ugyanazzal a szándékkal, amivel most védelmezem.

II. rész

Felnézek, ismerős koromsötét terül szét, felhők és csillagok nélkül. A szél minden irányból süvít, mégsem érzem a bőrömön vagy a hajamban − valamiféle kiegyenlítődésben mozoghatok. Takarom a gyertyalángot, és bár előtte a kezem, tudom, hogy nem a testem, hanem a szándékom tartja rejtve. Hunyorgás nélkül nézek körül, a szabályos kövekből rakott gigászi falak, tornyok és bástyák csupán a rájuk csapódott pára csillogása miatt válnak el a matt sötétségtől.

Ezen kívül semmit nem látok, amit emberkéz alkotott volna. Pedig valaha voltak itt kordék és lovas kocsik, söntés és kocsma is, asztalokkal, székekkel, és sátrak, amik alatt gabonát, gyümölcsöt és zöldséget, halat, meg sajtokat árultak. Aztán gazdát cserélt itt mindenféle csecsebecse, kelme és posztó, gyógynövények és fűszerek, ártatlan babona vagy napi hír, pletyka és rosszindulat viszont sosem.

Élet volt itt, szeretettel és jóindulattal teli, de csupán a hiányba mart lenyomata maradt a fel- és leszánkázó macskaköves rámpákon. Élet, aminek hangját a hullámtörőknek és a sziklás partnak csapódó óceán visszhangozza még mindig, újra és újra, szüntelenül.

Lüktető, eleven morajlás az élettelenség terében. Ha nappal lenne, akkor sem látnék talpalatnyi zöldet. Az óceán fehér taréjú fekete tajték, vízi világ, halak és kemoszintézis nélkül. Háborgás, amiből már maga a víz is hiányzik. Felkorbácsolt, szurokszín massza, örök és nyughatatlan akarás.

Mit adhatnék neki.

Ha az óceán morajlása csupán az élet visszhangja, akkor a látvány, ami körbevesz, csak tükörkép, élettelen minden. Gyatra másolat, ami élni akar, ami szívet akar. A szív pedig a szoba, amit kőerőd, bástyák, tornyok és falak védenek, könnyező falak.

Ha minden élettelen, akkor én is egy torz tükröződés vagyok. Vajon, akik a szobában maradtak igaziak-e, és mit jelent egyáltalán igazinak lenni. Ha húszan voltak, akkor én vagyok a huszonegyedik. Háromszor hét az huszonegy, huszonegy visszafelé tizenkettő, kettő meg egy az három, de egy meg egy is három. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük. De én most egyedül vagyok itt.

Ez a torzítás, jövök rá nyomban. Nem én, hanem a gondolat, hogy egyedül vagyok. Megismerem, már találkoztunk. Nem vagyok egyedül, úgy indultam el a szobából, hogy egy vagyok a hússzal, ők is itt vannak velem, ők az a bizonyos másik, a három pedig a gyertyaláng.

Tudom már, mit adok az óceánnak, mi az, amit akar, aminek a hiányától medrében vergődik.

Lefelé haladok a rámpán, kezemben a láng, vigyázok rá, mindig csak a következő lépést látva magam előtt. Még egy lépés és még egy, nem számolom hányadik, a végtelenedik, de már csak egy kell, eggyel több, mint amit magamból adhatok.

Az egyetlen, amit tudok, hogy minden rendben. Nem tudom, mi fog történni, vagy mi lesz velem. Nem tudom, hogyan lesz, lesz-e valami egyáltalán, vagy csak a végtelen séta folytatódik az óceán felé. Itt vagyok, vagy talán nem, de viszem a gyertyalángot az óceánnak.

Oda kell nyújtanom neki, hogy biztos legyen benne, az övé is. Nem véletlenül, nem tévedésből, nem megszerezte, nem elvétettem, hanem átadtam, megosztottam, ugyanazzal a szándékkal, amivel most védelmezem. Neki vigyázok rá, aki nem csitul, nem a pusztításért és nem haragból, hanem magányból. A félelem korbácsolja fel őt, hogy magára marad, és ahogyan ezt megértem, úgy azt is, hogy a lángot most kell odaadnom.

Lenézek a rámpa széléről, nem harapnak fel odáig a hullámok, méterekre alatta megállnak. Talán ugornom kellene, vetődik fel bennem a gondolat, de tovább is engedem, az óceán nem engem akar, és nem is áldozatot.

Egyik lábamon kapca, a másik mezítelen, fejemen kendő. Lábujjaim közé veszem a gyertyalángot, aztán ahogy guggolni kezdek, úgy eresztem a rámpa mellett lefelé. Kapaszkodót keresek, tapogatom a köveket. Szegletkő − hallom a fejemben. Megállapodik rajta az egyik kezem, majd a másik, egész testemmel rajta csüngök, az tart meg. Az óceán a mélyben hömpölyög. Kívülről látom, ahogyan kapaszkodom, a kőből rakott rámpafalat, a szegletkövet, lábujjam hegyén a gyertyalángot, amit a szándék tart meg, nem én. És az óceánt, ami sokkal hatalmasabb mélységekben tajtékzik, mint hogy azt méterekben, araszokban vagy rőfökben mérni lehetne.

Az óceán mozgása átalakul, tehetetlen vergődésből tudatos hullámzássá, sziklától szikláig, faltól falig, egyre feljebb és feljebb löki magát. Mélységből magasság formálódik, magasságból mélység, épp azokat a falakat használva, amik eddig visszatartották.

Nem érzem a súlyom, de tisztában vagyok vele, hogy bármikor nehézzé válhatok, teherré önmagamnak. Az óceán egyre feljebb nyúl, egyre kecsesebben, már csak néhány lökésre van. Rugószerű, lezuhan, önmagába, a legmélyebb mélységekbe, hogy a legmagasabbra szökjön fel onnan. Minden falat, sziklát, hullámtörőt és szakadékot használ, hangja végre a sajátja, ütemre ritmussal felel önmagának. Majd egy pillanatnyi csend. Látom, ahogy átveszi a gyertyalángot, és a tomboló vihar ebben a pillanatban szellővé csitul.

Fáradtak a karjaim, nem tudom, lesz-e erőm felhúzni magamat, vagy ez már az erőtlenség sajgása, és lesz-e a lábamban elég ügyesség, hogy a zsibbadtság ellenére felmásszak. Már nem kívülről látom magamat. Arra számítok, hogy az óceán majd fülsüketítő robajjal zúg vissza eredeti medrébe, de a pillanatnyi csend mintha örökké akarna tartani. Lágy simogatást érzek a lábam szárán, ami erősödik, egész testemen végigvonul, fölfelé tol, át a szegletkövön, vissza a rámpára.

A peremen fekszem és hallgatom, hogy az óceánnak újból óceán hangja van.

Nem tudok ülő helyzetbe húzódzkodni, hasra fordulok, kapkodom a levegőt, egész testem remeg. Előbb a kezemet gyűröm magam alá, majd a térdemet, kucorgok, Isten tudja, meddig. Mosolygok. A szemem lehunyva, jól esik így. Nem erőltetek semmit. Bármikor ott lehetek, ahonnan el sem jöttem. Ahol a gyertyaláng most is ég.

Nagy Bara 1982-ben született Békéscsabán. Jelenleg a KRE PK Közösségszervezés szakán folytatja tanulmányait. 2024 óta jelennek meg publikációi, prózát és verset ír.