Bethlenfalvy Gergely: Fekete prizma (részletek)

Részletek

Írta: Bethlenfalvy Gergely

Amikor a keskeny résen át fénypászma hull az alkimista szobájába és felragyogtatja a kristályokat, gömböket, triangulumokat, a jelenség éppúgy ámulattal tölti el, mint egy mérték szerint szerkesztett körmondat, amelynek utóbb egyetlen pontján megszegik rendjét vagy elrontják ritmusát.

Egyszerű ceruzákat használtam, a hegyüket hamar elveszítették, a hegyezés pedig olyan megpróbáltatásokkal járt, hogy a legritkábban vállalkoztam rá. Inkább beletörődtem, hogy mindent összemaszatolok, ha nyirkos a kezem. Kilátástalan napszakok voltak, amikor előző napi soraimmal piszmogtam, hogy végül betoldások és más javítások nélkül másoljam át őket. Magzatsorba taszítottam mindet, hiszen a gügyögésre voltam kíváncsi, miután mások alakoskodó beszédét már épp eleget hallgattam. Őrjítően siránkoztak, de eszembe sem jutott vigasztalni őket, inkább a gyötrelmet fokoztam, míg vér nem serkedt gégéjükből. Nem az írásképen finomítottam, hanem a ceruzámat nyomtam egyre nagyobb hévvel a papírba, míg rongyként karomra nem tapadt. Szarrá írtam a lapokat, bűzlő szardarabokká, amelyeket senki sem venne szívesen a kezébe, hogy a szemét kenegesse, lelke olajos tükrét, és balzsamként használja a krémes szart. Nem is gyógyír. Kezemben a pöttöm kulapálca föl-le járt, minduntalan megcsusszantak ujjaim a szerkentyű büdös szélén, meggyűlt ott a kenőzsír. Szaros farúd, benne szarszigony, elejt minden szarpacát. Ráztam a plajbászt, fröcskölt belsejéből a szutyok, aztán kezemre görnyedt, úgy elcsigázta a folytonos hadonászás. Ez a máskülönben kemény fából faragott szerszám most hunyászkodva lapult hozzám, mintha udvarolna vagy egy tömpe szarhernyónak is kijuthatna némi megbocsátás. De fölparancsoltam, még dolgunk van, mondtam, és megint napokon át szortyogott a fospumpa, zakatolt a szarszivattyú. Ahogy dőlt a szar, megdőltek a betűk, egész sorok vetemedtek így meg a dús pára miatt, majd elvágódtam én is, bele a meleg, puha szarba. Eldöntött világ volt ez, egy világ, amely a szar mellett döntött, igen, ezen tűnődtem ott a szarban fetrengve, hogy ez a szarvilág megdöntötte az előző korszakot, és egy komplett rezsimet temetett maga alá a szar győzedelmes árja. Ezzel eltelt néhány nap, volt időm fészkelődni, berendezkedni, és lassan teljesen megváltoztam. Ha alámerültem is a szartenger rajzásába, tiszta képet kaptam fenekéről, a mintha lélegzet után kapkodó szarhányókról. A szarkukac, ami megállíthatatlanul csúszott-mászott elő belőlük, hogy lassan takaros csigaformát vegyen föl, áttörésnek tűnt. Csakhogy szarra támaszkodtam, amikor megint írni és másolni kezdtem, mellkasom és könyököm elmerült a szartengerben. Újabb és újabb lapokat terítettem a felszínére, de mivel sanyargattam őket, és alulról is mind átáztak a szar levétől, később ezeket sem tudtam már megkülönböztetni a híg fostól. Természetesen velem is az történt, ami a többiekkel, akik a töméntelen szarba kisvártatva belefulladtak, akárcsak én.

Nem gyűjtöttem semmit, hiszen semmire sem volt szükségem, a gyűjtemény pedig egyébként is ellepte a vidéket, aki akart, szabadon mazsolázhatott belőle. A gyűjtemény szétszórása annál inkább foglalkoztatott, csakhogy közbevetéseim hányását elnézve föltűnt a gyűjteményjelleg, hogy szántszándékkal hordták ide össze. Csak egyféleképpen akadályozhattam a gyűjtemény kialakulását, az íráshalom elemeit a lehető legtávolabb kellett egymástól tartanom. Tervem a nyilvánvaló okok miatt kudarcra volt ítélve. Egyetlen véset a papíron kész gyűjteményként jelent meg, a pigmentpötty kozmosszá robbant, mint hullámkampó a partmenti köveken, szilánkjai az ég felé zúgtak, hogy a kék tömegbe zuhanjanak némán. Újabb hullámok keltek, megrohamozták a sziklákat, aztán újabb hullámokat hallottam és csattanásokat, aztán színtelen mozgást, ahogy egy féreg kiutat keres az almából. Megfogtam a szememet, és kiszakítottam üregéből. A ragacsos tojásokat bekaptam, megrágcsáltam, lenyeltem és kikakáltam, a szart a lyukakba visszakentem, és újra láttam. Úgy véltem, a doktor azt javasolná, hogy mielőtt az arcomhoz érek, tisztálkodjak alaposan, akkor a fekély, amit a szemkörnyéki hámon fedezett föl, hamarabb gyógyulna. Nem kerestem föl a doktort, aki egy szót sem értett volna kísérletemből, amely korábbi kísérletek füzéreként rajtam csupán áthaladt, és a távolba nyújtózott. Szemeim üregét alkalmas helyszínnek találtam, hogy máglyát rakjak benne, majd úgy tegyek, ahogy a reneszánsz költő, aki a hegytetőn a hegytető helyett a hegyek képéről, a képek jelentéséről, a jelentés titkáról eszelt ki valamit, majd keze kutatón a tarisznya mélye felé araszolt, örömtől ittasan előrántotta Augustinust, és vallomásait a gyáva tekintet katlanjába vetette. Könnyen lehet, hogy az egészet összekevertem azzal a kétszázhét lépcsőfokkal és Gízával. Az ámulatáról hamar megfeledkező utassal, akit arabok adogatnak a piramis csúcsára mint valami batyut, és fiatal beduin lányok thébai agyagkorsójából oltja szomját. Ebben az esetben nem a lyoni tartomány hegyeit, a tengert, mely túlnan Marseille-t mossa, meg a néhány napi járásra fekvő Aquamorta vidékét kellett látnia, hanem keletre a Nílust, folyását a torkolattól egészen Szakkaráig, nyugatra Líbia hegyeit, délen pedig a pálmaligetet Memphis helyén és a Mokattam kopár szikláinak támaszkodó Kairó kupoláit a Szír-sivatag szélén. Amikor még tudtam, nagy figyelemmel, kacagva olvastam nálam szerencsésebb utazók elbeszéléseit, melyekben más városokról is szó esett. Derültségem múltán fogtam ujjaim közé nyitott tollamat, egy Mont Blanc Meisterstück Ceramics Black Prismát, amelynek gazdagon díszített hegye éppolyan színekben tündökölt, mint a Ventoux a lemenő nap sugaraiban, akárha vérben fürdő csúcsa, azzal szemen döftem magam.

Itt az írás saját határaiba ütközve megakadt, mígnem a határba vetett bizalmatlanság ismét útjára engedte, amiképpen a megkopasztott, világtalan embert sem tévesztik meg a fény cselvetései. Bármifajta legyen is a felszín reflexbuzgalma, maga a felszín előttem mindig is véget nem érő falként emelkedett és terebélyesedett, hogy a térségből rám már ne maradjon semmi. A tekintet fölfoghatatlan határoltsága tehát egyfelől, a visszaverődések lármás özöne másfelől: a hócsempével rakott limes haragom útjába került, dühöm elvakított. Körben a fal serényen villogott, én előtte rostokoltam, és a zajos kőműves Amphion zenebonája járt a fejemben, kinek lantszavára megannyi tégla rendeződött egykor takaros sorokba. Csöndben, úgy tudtam, nem épült, nem pusztult soha egyetlen város, fényben sem született valamirevaló gondolat. A cambridge-i matematikaprofesszor 1672-es levele, amelyet a Királyi Társaságnak címzett, csak reménye volt annak a pompás korszaknak, amit a töprengés sötét évszázadainak neveztem. Egymás között, a társadalom szigorú tekintetétől szabadulva ezek a bolondok felismerték egymást talmi pompába öltöztetett szégyenükről, a valóság lába alól kicsúszott a talaj, és föltárult a tragikus bizonytalanság. Ám ez az erő még nagyobb hatalommal bírt volna, ha olyan rendre hivatkozik, amelyet a dal szentelt fel. Rögeszmémmé vált, hogy a dal nem Thébai idején, hanem akkor kezdett zengedezni, mikor a professzor besötétítette szobáját, és az ablaktáblán kicsiny lyukat vágott, hogy a bejutó napfényt kedve szerint mérsékelje, majd az üvegcserepecskén át a szemközti falra vetődő sugarat vizsgálni kezdte. Elképzeltem, aki a sötétben gubbaszt és élvezetét leli a színekben, de a fénytörés tanulmányozása közben észbontó aránytalanságokra bukkan. Amikor a keskeny résen át fénypászma hull az alkimista szobájába és felragyogtatja a kristályokat, gömböket, triangulumokat, a jelenség éppúgy ámulattal tölti el, mint egy mérték szerint szerkesztett körmondat, amelynek utóbb egyetlen pontján megszegik rendjét vagy elrontják ritmusát. A törés mértékének egyenlőtlensége folytán előállt képet azonfelül nemcsak színesnek, hanem igen zavarosnak és kivehetetlennek írta le. Újra és újra fölidéztem levelét, amelyben hírt ad róla, hogy kísérleteinek fölkavaró eredményei nem engedik, hogy tovább folytassa a teleszkóplencsék tökéletesítését, mert azok fáradhatatlan csiszolgatása úgysem vezet a kívánt célhoz. Miközben a professzor a pestisjárvány miatt Cambridge-et sietősen elhagyta, bizonyára azzal volt kénytelen számot vetni, hogy mi van, márpedig erre jutott, ha a fény természetét mindeddig jócskán félreértették. Blake úgy tartotta, a prof. maga az Antikrisztus. Miután ahhoz a passzushoz jutottam, amelyben kijelenti, hogy sem a míniumnak, sem a lazúrkőnek nincsen saját színe, ahogyan a pompa szó is csak a dalnak köszönheti hatalmát, már csak vakságom erkölcsi következményeit kellett fontolóra vennem.

A gondolat szövevényét egyedül önsanyargatással véltem átsajátíthatónak, és, ami ugyanezt jelenti, megtisztítva az élet minden formájától. Két lehetőségem adódott, és úgy álltam közöttük, mint Buridan szamara, aki a zamatos fűcsomók láttán megfeneklett. Ernyedt izmú lábszára a porban kókadozott, mint lebicsaklott árbócsudár. Sajátos, szamárszerű csöndbe burkolózott a tétova állat, a sertéspofájú bárgyúság kiterjesztette fölötte szárnyait, és szerelmes pillantásokat vetett rá. A fűcsomók egymással megegyező képe és az éhség hullámok gyanánt taszítottak rajta egyet-egyet, és a szamár elpusztult. A szamárra rontó kétség színtere nem véletlenül a tenger és a hullámverte sziklapart: csak a föveny érzi örökös biztonságban magát zúgó habok közt fulladozva, időről időre visszaköpve okádékát, ami távolról ezüstfényű tajték csupán, megint csak tengeri jelenet, a víz felszíni képzete. A tápanyagbevitel ismert módjait az ilyen fölületesség egészen a homályban hagyja, az evésre lovagi pátosz borul, hogy a kenyérre a zarándok már csak mint a hála okára tekint, és éhen marad. Fő a túlvilág. A korszakos térérzék az ég közelségére elég naivan gondol, és az alatta görnyedő embert központi helyzetbe rakja, hogy elősegítse az érintkezést. A firmamentum a szükséghez képest meg-megnyílik, és fényes tünemények egész raja száll le a földre. A csoda közbelép, és minden erényt megkoszorúz. Ekkor a tárgyak vaksága és konoksága megszűnik, a létért való kérlelhetetlen harcban rögtön beáll az igazság lucidum intervallumja. Ha a kocsist elnyomja az álom, a kocsi ura kedve szerint magától nyargal céljához. Ha a sereg a pusztán étlen-szomjan epedez, a király könyörgésére egyszerre bivalycsorda fut elé. A jámbor, vak leány László sírjához lép, kihullnak szemgolyói, és a leány látja őket: visszanyerte látását. Az értelem odvába húzódik a mérték megtartása, tartogatása, a mértéket illető zsugori bánásmód folytán, amelyben a szamár és a zarándok hasonlósága megmutatkozik. Ez a megmutatkozás újabb gyanúra adott okot, a bizalom, amit az eszement cselekedet ébresztett bennem, ugyancsak szerény volt. Egy sem számolt az élelmiszer roppant tömegével, sem a tékozló rágcsálással, az elpotyogtatott falatokkal. Arra jutottam, a világ bennem végülis megülheti a vigalmi böjtöt, a várható senyvedést pedig a sebekre bíztam. És bensőm máris tátongott, vonzotta magához a tárgyakat, megint elteltem és okádtam, és szartam és hugyoztam. Ez így ment. A készakart tályog nem hozott enyhülést, de a munkapadnál szóval tartott. Változtattam, mert abban bíztam, a túlzásait kijátszó falánkság megrepeszti a belek burkát, és ami addig az evés, most az emésztés oldalára állhat. Hát tikkadásig tömtem magam a zaqqum gyümölcsével, ahogy tésztafélékkel szokás, a gyomor lángolására szorultam, amikor azért epekedhetem, hogy kiszabaduljak a gigantikus máglya halmai alól, amit táplálékból raktam magamnak, és ami éppen rám készült roskadni. Az írás egyedül számszerűségében ébresztette föl kíváncsiságom, egyedül mértéke hozott lázba. Tömege alatt lehetőségeim hamar elapadtak, a maradék néhány, amit csonka észlelésem még tárgyává tett, egy alkatomhoz illő latolgatáshoz épp megfelelt. Amit a présben láttam, ami a prés pofái között mellettem elfért, kevés volt, mégis nagyon soknak tűnt, hiszen a mégoly apró termet, a csekély jelentőség is őrjöngve nyomult testemhez. Ami az elszegényedett lét szitáján fennakadt, a présbe fogtam, és egyszerre láttam, amint tárnáim mélyén nagy nehezen egy halovány szem dülledt hályogja bontakozik ki, és incselkedőn kacsingat felém.

Bethlenfalvy Gergely 1993-ban született Budapesten. Szigetmonostoron él.