Várkonyi Sára: Csótány (I. rész)

Részletek

Írta: Várkonyi Sára

Majrés vagy, unokám, mondaná a papa, és nevetne. Jobban fél az tőled, mint te tőle. Ezzel már gyerekkoromban sem értettem egyet, meg is mondtam neki. Ez fel mer rám mászni, én meg ránézni se merek. Erre még jobban nevetett, gondolom, hogy a büszkeségét leplezze.

I. rész

Azt mondták, ilyenkor próbáljak meg írni, az segít. Vegyem végig, mi van bennem, körülöttem. Tessék, elővettem a noteszem. Hét óra van, ébredezik az utca. Órák óta ülök a padlón és egy döglött csótányt bámulok. A hátán fekve gubbaszt, ilyet is csak ezek tudnak, kiterítve összegömbölyödni. Védekező kitárulkozás. 

Akkor vettem észre, mikor félálomban kávéért indultam a konyhába. Persze egyből hoztam a csótányirtót meg a lapátot. Tudtam, hogy nem szabad megvárni, amíg teljesen felébredek, azonnal le kell fújni, lapátra kanyarítani és lehúzni a vécén. De nem voltam elég gyors. Végiggondoltam a folyamatot, meg vele együtt minden mást is, és abban a pillanatban szétkapcsolódtam. Levált az agyam a testemről, azóta itt ülök.

Az előbb mintha megmozdult volna az egyik csápja. Közelebb akartam húzni a lapátot, de úgyse fogom agyonütni. Sem lefújni. Mi van, ha nekiiramodik, és felszalad a lapáton, fel a karomra, egészen a nyakamig, aztán be a fülembe. Érdekes, milyen rohadt kényes vagyok a testemre, holott nem is vagyok benne. 

Azt is mondták, hogy ilyenkor a testembe kell kapaszkodni. Ki az agyból, bele a testbe. Ez a sárkányfű szorongás ellen. Sajog a vállam, annyit görnyedtem már itt, meg a seggem is, kemény a parketta. De ezeket sem érzem, csak tudom. Beleolvadnak az érzetek az ablak mögötti utcafrontba, a kukásautó hangjába, a szemközti kapualjban ülő hajléktalan sapkájának a színébe. 

Majrés vagy, unokám, mondaná a papa, és nevetne. Jobban fél az tőled, mint te tőle. Ezzel már gyerekkoromban sem értettem egyet, meg is mondtam neki. Ez fel mer rám mászni, én meg ránézni se merek. Erre még jobban nevetett, gondolom, hogy a büszkeségét leplezze. Neki van a legokosabb unokája az egész hegyen. Egyébként a telken csak egyetlen egyszer ijedtem meg nagyon, mikor valami kikelőfélben lévő lárva került a paplanomra. Akkor nevezett a papa majrésnak, de a lárvát ő sem szívesen fogta meg. Széles tenyerébe tette, és próbálta elmagyarázni, mi lesz majd belőle, bár ő sem igazán tudta. Mondta, hogy miután kikel, majd meg merem fogni. Talán sejtette, hogy ettől az átalakulósditól félek, a köztestől. Mikor nem lehet még tudni, miből mi lesz. 

A kerti bogaraktól nem féltem, azok a társaim voltak. Büszkén vittem a papának a halott szarvasbogarat, hogy nézd, ennek akkora az agancsa, egy fát is kidönthetne vele. Amikor meg ő talált egyet, azt mondta, nézd, ez el tudná húzni a kocsit Egerig. 

Talán ezt kéne most is, elképzelni, hogy a csótány egy szarvasbogár, és a papának viszem megmutatni a fészerhez. Persze, ha erre képes lennék, azt is el tudnám játszani, hogy nem szorongok. Vagy hogy ez csak egy mentálhigiénés nap, amit annyira támogatnak a munkahelyemen. A kolleganőim ilyenkor masszázsra mennek, és kitalálják, legközelebb hol nyaraljanak. Én meg a padlón ülök, és azon gondolkodom, mi a különbség egy döglött csótány és egy halott szarvasbogár között. Nyilván semmi, nyilván minden. 

Egyik nyáron a telken a sziklakert mellé erődöt építettem a kedvenc bogaraimnak. Kékek voltak és gömbölyűek, a szomszéd ganajtúrónak hívta őket, de persze nem azok voltak. Simán átcammogtak a vár előtti vizes árkon, úgyhogy onnantól vízilovak lettek vagy harci elefántok, az erőd pedig fellegvár volt vagy épp wellnesshotel. Én meg néha fegyverhordozó apród voltam, máskor recepciós kisasszony. 

A telekszomszéd lányunokái, Ágika meg a húga akkoriban még a lepkékre is fújjoltak. Azóta viszont, gondolom, már simán eltakarítanak bármilyen csótányt. 

Most a parkettám színéről eszembe jutott Ágikáék háza, a lambéria szaga. Velünk szemben volt a telkük, de ők a domb széléről kiirtották a fákat, így tiszta időben tőlük el lehetett látni a Tátráig. Miért nem mész fel Ágikáékhoz játszani, a mama mindig így kérdezte. Fel Ágikáékhoz, fel a kertbe, fel Egerbe - így mondtuk. A győri kolleganőm úgy mondja, lemenni Egerbe, mert az tőlük keletre van. 

Azt is mondták már nekem, máshogy kéne látnom a dolgokat. Közelebb menni, vagy nézőpontot váltani. Most például, ha a nappalim sarkában lévő pók lennék, egyből látnám a csótányról, hogy halott vagy sem, és azt is, mi gyepálta el ennyire. De nem tudok mást látni, csak ezt a pacsmagot itt előttem, a képek összekeverednek a bénultságommal. 

Várkonyi Sára 1993-ban született Budapesten. Az ELTE BTK-n végzett néderlandisztika és kreatív írás szakon, jelenleg marketingesként dolgozik. Prózát ír, 2022 óta jelennek meg publikációi.