Várkonyi Sára: Csótány (II. rész)

Részletek

Írta: Várkonyi Sára

Egyszer bodobácsok állták körbe a Nagy Hős halotti szertartását, egy különösen nagy szarvasbogártetemet, amit aznap délelőtt találtam. Virágokat gyűjtöttem, és loptam egy kicsit a mama parfümjéből a ceremóniához. Nem akartam, hogy meghallják a felnőttek, ahogy én, a főpap, halotti beszédet mondok. Átsegítem a nagy szarvast a túlvilágra. 

II. rész

Ágikáék előtt mindig kezet kellett mosni, körömkefével, de a barbijaik haját így se foghattam meg, mert mindig maradt föld a körmöm alatt. Mondjad anyukádnak, hogy vegyen neked egy barbit, mondta Ágika komolyan, a húga meg bólogatott. Feltétel a közös játékhoz. Szerintem nem értették, mit csinálok egész nap kint, a gyümölcsfák alatt vagy a bükkerdőben, a földet túrva és bogarakat terelgetve ide-oda, miért csapkodok botokkal és rohangálok fel-alá. Én meg nem tudtam, mi a játék egy felnőtt nőben, akinek csak két irányba hajlik a karja, és különböző asztalok mellé ültetik bent a hűvös szobában. Ágikáéknál mindig nyitva volt az ajtó, ha játszottak, és a barbikat meg a plüssállatokat olyan rajzfilmfigurákról nevezték el, amikről én nem is hallottam. Nem volt semmi titkos a játékaikban. 

Én utáltam, ha rákérdeznek, mit játszom. Semmit. Én nem játszom. Ha tehettem, elvonultam a kert legvégébe, és ezerféle nevem volt, ezerféle másik életben. A rizikósabb jeleneteket délutánra hagytam, mikor a papa a kinti heverőn horkolt, mama meg bent a hűvösben. Olyankor elcsendesedett az erdő, nem láthatott senki. 

Egyszer bodobácsok állták körbe a Nagy Hős halotti szertartását, egy különösen nagy szarvasbogártetemet, amit aznap délelőtt találtam. Virágokat gyűjtöttem, és loptam egy kicsit a mama parfümjéből a ceremóniához. Nem akartam, hogy meghallják a felnőttek, ahogy én, a főpap, halotti beszédet mondok. Átsegítem a nagy szarvast a túlvilágra.  

Tudtam, hogy a valódi játék Ágikáéknál folyik, úgy, ahogy azt a tévében is látni, igazi játékokkal, amik a felnőtt dolgok miniatűr, műanyag másolatai. Ágikáék egymás körmeit lakkozták és karkötőket fűztek maguknak meg a barbiknak. Egyszer nekem is fűztek egyet, de csak mert a nagymamájuk sajnált minket, amiért betörtek a telkünkre. Persze nem vittek el semmit, nem is lett volna mit, legfeljebb a papa régi, benzines fűkaszáját, amit már amúgy sem lehetett beindítani. Ágikáék nagypapája az erdőkerülőt gyanúsította a lopással, de a nagyszüleim nem hittek neki. 

A mama sajnálta az erdőkerülőt, mert bolond volt. Szegény, megmaradt egy kisgyerek szintjén, így mondta, és mindig kitett neki ezt-azt. Néha be is hívták, hogy segítsen gallyat szedni, vagy emelni valami nehezet, ha a papa egyedül nem bírta. Olyankor mindig mondta a mama, menj fel játszani Ágikáékhoz. Gondolom, féltett az erdőkerülőtől. A felnőttek sokszor nem értik, melyik bolond veszélyes, és azt sem, mennyit számít három év korkülönbség gyerekkorban. 

Meg amúgy is, a lambériájuk szaga, hogy összekenem a barbikocsit, hogy egyszerűen nem tudok velük játszani. A kurva szorongásom már akkor is. Arról se tudott a mama. Persze akkor még én sem tudtam, mi az. Csak vártam és vártam, hogy végre nagyobb legyek, és én is körmöt akarjak lakkozni, de sose jött meg a kedvem hozzá. Egy idő után már nem mentem fel hozzájuk, és ők sem barbiztak többet. A titkos kis erdei életeim viszont sokáig megmaradtak.  

Azt mondják, a szorongás a szavannákról magunkkal hozott félelem. Hogy valami lapul a magas fűben, ami az életünkre tör. Csak már nincs semmi, ami elől menekülni kellene, se magas fű, se lapuló vadállat. Mi, buta majmok, mégis megmaradtunk a félelemmel, az állandó ijedelemmel, hogy futni kell, valami elől mindig menekülni kell. Én például azt sem tudom, mitől kapcsolok ki, és talán nem is segítene, ha tudnám. Már futni is csak így tudok, mint ma reggel, sehogy. Csak belefagyok, hogy valami alapvetőt megint nem tudtam megcsinálni, bámulok magam elé, és várom, hogy elmúljon. Előbb-utóbb csak rám törik az ajtót.  

Az erdőkerülő is jobban tartott Ágikáék kicicomázott házától, mint az éjszakai erdőtől, pedig egyszer még medvével is találkozott. Sokat mesélt, mikor nálunk járt, mindenféle története volt, és kiskoromban tudtam, hogy mindegyik igaz, ahogy a váraim és a főpapnői esküim is igazak voltak. Egyszer csak azért jött be hozzánk, hogy adjon nekem valamit. Egy pici tasakból épp olyan köveket vett elő, amilyeneket gyűjtöttem. Nem hiszem, hogy kifigyelt volna, egyszerűen csak tudta ő is, hogy azok varázskövek. A mama nem is értette, minek örülök annyira. Még most is emlékszem, miért pont azok a szürkés, érces csillogású kavicsok kellettek. Emlékszem rá, de már nem érzem, nem látom őket olyannak, mint akkor. Ahogy ezt a kurva csótányt sem tudom elesett viking harcosnak látni. Viszont annak sem, ami valójában, miniatűr kellemetlenségnek egy átlagos munkanap reggelén. 

Aztán egyszer meghallottam, miket beszél magában az erdőkerülő. Hogy ő is különböző neveket ad magának meg az állatoknak, akikkel találkozik. Hogy ő sem játszik, hanem varázsol, és mindig máshol van, fél lábbal az erdőben, fél lábbal egy másik életben. Megijedtem, és azon gondolkodtam, akkor talán nem is gyerek vagyok, hanem bolond. Azután egy ideig próbáltam úgy játszani, mint Ágikáék. Barbim nem volt, de a plüssállataimat az asztalhoz ültettem, és egyszer még a mamát is bevontam a játékba. A mama a szakadt kisvakond nevében azt kérdezte, várom-e, hogy iskolás legyek, és nem tudtam, mit kéne válaszolnom. Unalmas volt a játék, szomorú lettem tőle. Mert mi a jó abban, ha az ember végig teljesen ott van, ahol? Ülni és plüssállatokat igazgatni, ahelyett, hogy varázslónőként véres háborút vívnék cserebogárorkokkal négy elkorhadt mamut-bükk félelmetes ölelésében. 

Azt mondják, segít, ha az ember sokat van szabadban, nekem meg főleg segítene a gyerekkori emlékek miatt. Kipróbáltam egyszer, addig zötykölődtem busszal kifele a városból, hogy a táj már hasonlított kicsit a telkünket körülvevő bükköshöz. Voltak fák és bogarak, minden ugyanolyan volt, mint régen, de már minden csupán az, ami. Főleg én. Mert ott voltam, és csakis ott. Nem tudtam már más néven, másik életben csatangolni. Csak ácsorogtam néhány lépésre a turistaösvénytől, idegen fák között, ötlettelenül pislogva egy mentálhigiénés csütörtök délután.  

Odalent most fészkelődik a hajléktalan. Neki is nagy zsákja van, mint az erdőkerülőnek volt, és a tekintetük is hasonló. Megragadt egy kisgyerek szintjén. Tavaly novemberben, mikor a rendelőből jöttem haza, adtam neki egy sapkát, azóta télen-nyáron hordja. Egy lapos, szürke kavicsot adott cserébe. 

A sapkája színébe mosódva látom, ahogy a csótány megint int az egyik csápjával, mintha a kis antennája lenne. Mint egy pici űrhajós egy távoli bolygóról, jelez az anyahajónak, vigyék már el innen, teleportálják gyorsan a fedélzetre. Vagy talán éppen nekem integet, hogy könyörgöm, dobjál ki, vagy taposs el, csak ne legyek tovább ebben az átmeneti állapotban. Persze hiába integet, mert nem fog történni semmi.

Várkonyi Sára 1993-ban született Budapesten. Az ELTE BTK-n végzett néderlandisztika és kreatív írás szakon, jelenleg marketingesként dolgozik. Prózát ír, 2022 óta jelennek meg publikációi.