Ádám Gergő: Kis végtelen

Részletek

Írta: Ádám Gergő

Biztos volt benne, hogy a sok kuki mindent tönkretesz. Benne még csak egy volt, és tessék, ötvenévesen az Akváriumban takarítja a katicapöttyösen hagyott vécéket, a férje börtönben, és van egy tökkelütött fia, aki egy lottószelvényt sem képes megvenni neki, hiába kötötte a lelkére.

Sajnálom, jött az üzenet Messengeren. Marcsi értette a célzást. Pár hete ugyanezt ragasztotta ki a fonott gyümölcsöskosárra. A fia, Robi, nemsokára megtalálta a papírt a helyiségben, ami egyszerre volt nappali, háló, étkező, konyha és előszoba.

– Miért cetlin üzengetsz? A szobámban voltam.

Már ha lehet azt szobának nevezni, gondolta Marcsi.

– Nem neked írtam. A gyümölcsöknek. Mindig megveszed őket, mindig ott rohadnak meg, és mindig én takarítom fel utánad. Együttérzek velük.

Robi csak nézett.

– Nem mondasz semmit?

– Majd keresek valamit a jóválaszokanyámnakgenerátorponthun, de most megyek a boltba.

Annyiszor említette ezt az oldalt, hogy Marcsi egyszer rákeresett, de nem talált semmit. Bár ezzel a telefonnal…, gondolta. Újra ránézett a Messenger-üzenetre, mintha nem akarna hinni a szemének, de ugyanaz állt ott: Sajnálom. Sajnáld is!, írt vissza Robinak. Kilépett a csetből, és megnyomta a kijelző kikapcsológombját, de a mobil csak másodpercekkel később reagált. Robi szerint a túl sok kuki miatt. Marcsi nem vitatkozott. Biztos volt benne, hogy a sok kuki mindent tönkretesz. Benne még csak egy volt, és tessék, ötvenévesen az Akváriumban takarítja a katicapöttyösen hagyott vécéket, a férje börtönben, és van egy tökkelütött fia, aki egy lottószelvényt sem képes megvenni neki, hiába kötötte a lelkére. Most megint kéredzkedhet el a főnökétől. A lenti, még üres koncertterem söröspultjánál találta meg.

– Kiszaladhatok öt percre lottóért?

A férfi csak azért fordult Marcsihoz, mert a pultoslány, akivel beszélgetett, magukra hagyta őket.

– Munkaidő van.

– Csak öt perc.

– Mindjárt kapunyitás.

Marcsi sóhajtott egyet, megfordult, és inkább csak magának mondta:

– Az még több mint egy óra.

De a férfi meghallotta.

– Tudod mit? – szólt utána.

Marcsi visszafordult.

– Holnap karácsony, lásd kivel van dolgod. Megnyerted a földszinti vécéket. Ha a koncert előtt végzel, kimehetsz öt percre.

Vendégek még nem voltak, a zenekar rakodói hordták le a hangszereket, szerelték össze a dobot. Marcsi előszedte a takarítószereket. Épp a női vécé felé ment, amikor a főnöke még utánakiáltott:

 – Miért nem appon keresztül veszed a szelvényt?

Marcsinak ez eszébe sem jutott. Beszaladt az üres vécébe, a tisztítószereket a földre hajította, és előhúzta a telefonját. Egy perce maradt. Izgatott lett. Ha nyerne, annyi pénze lenne, mint égen a csillag. Végtelen sok. Talán a Nagy Göncölre sem férne fel, de ha mégis, még mellé dobná a tizenöt négyzetméterre bezsúfolt cuccaikat, és venne maguknak egy normális lakást. Mit lakást, házat. Házakat!

Csak lassan sikerült letöltenie és megnyitnia az appot. Gyorsan bepötyögte a hét számot, és beküldte a szelvényt. Az órára nézett. Fél hat. Gyerünk, fogadd már el! Sms érkezett.

Pillanatnyilag erre a játékra nem lehet fogadni…

– Ezt nem hiszem el! – kiáltotta, és minden lelki erejére szüksége volt, hogy ne vágja földhöz a készüléket.

Marcsi férjét a Fonop vezetéknév miatt becézték Pofonnak. A tolvaj a parkolóra merőlegesen állt meg, a motort sem állította le. A csomagtartóból előszedett egy akkus flexet, és bemászott Pofon Lada Nivája alá, aki akkor indult boltba. A két kikandikáló láb miatt az öreg Lada úgy festett, mint egy szomorú csiga. Amint felzúgott a flex, hogy levágja a katalizátort, Pofon beugrott a tolvaj kocsijába, a lábára gurult, aztán átült a saját autójába, és a járdán keresztül elhajtott. Még aznap este előállították. A bíróság lassan, de annál kíméletlenebbül dolgozott, és Pofont végül lecsukták.

Marcsi egy darabig kitartott a kétszobás lakás mellett, de hamar elfogyott a pénz, és olcsóbbat kellett keresni. Egy ismerősön keresztül talált a tizenöt négyzetméteres belvárosi lakásra. Bár szerinte az több volt tizenötnél, mert a galériából másfél méter magas folyosó nyúlt át a szomszédos tároló fölötti kis helyiségbe. Felegyenesedni nem lehetett, és fűtés sem volt, de hosszabbítóval oda lehetett vezetni az áramot. Robi ide rendezkedett be. Szerzett matracot, kislámpát, hősugárzót, bár sokat úgysem lesz otthon, nyugtatta Marcsit. És valóban, főleg egy éjjel-nappaliban lógott, ahol az egyik (Marcsi szerint az egyetlen) barátja dolgozott. Előttük egy öregasszony lakott az apró lakásban.

– És a nénével mi lett? – kérdezte Robi mellékesen.

– Felköltözött.

– A mennybe?

– Ha az első emelet a menny, igen, de elromlott a lift, úgyhogy neki az inkább a pokol.

Marcsi szerint Robi és ő voltak a kutya meg a macska. Ezt azután találta ki, hogy a férje börtönbe vonult. Volt benne valami, mert a fiánál egy fejjel alacsonyabb volt, de a lakás nagyobbik részét már-már kisajátította, Pofont pedig mindig emberemnek hívta (a férfi pedig Puncicának becézte őt az ágyban, amit Marcsi szeretett is, meg nem is).

Amikor Robi reggelente megjelent a galérián, és meglátta az anyját, mindig azt harsogta, közhírré tétetik. Ha épp otthon voltak mindketten, Marcsi néha egy összetett szó első elemét mondta, Robi pedig a másodikat próbálta kitalálni. Posta. Láda? Máj. Krém?

– Gát.

– Védelem?

– Szakadás.

– Mi van?!

– Bocs, csak… ahogy reggelente előmászol abból a lyukból… eszembe jutott, milyen nagy baba voltál.

– Asszem, én most elugrom a boltba.

Marcsi nem várta meg a műszak végét. Tizenegykor megivott egy felest, a lendület kitartott egy másodikig is, aztán szó nélkül eljött. Mire hazaért a hidegben, már nem érezte a szeszt, csak a haragot, de az kétszeresére duzzadt. Robi nem volt otthon. Marcsi lerúgta a szakadófélben lévő tornacipőjét, a kabátot az összecsukott kanapéra hajította, és lehuppant. Meg akarta nézni a nyerőszámokat, de a böngésző csak sokára lépett át a szerencsejáték weboldalára.

– Töltsd már be!

Marcsi kikereste a Eurojackpotot, rányomott, de megint várnia kellett.

– Megőrülök!

Kiment a vér a fejéből, pár másodpercre elsötétült a világ. Hétből öt szám talált. Zúgott a feje, a metszőfogait egymáshoz kocogtatta. Újra végignézte a számokat. Leejtette a vállát. Olyan ürességet érzett, amilyet még soha. Nyert volna. Megnyerte volna, ha a nyomorult főnöke ad neki öt percet. Nem a főnyereményt. Nem végtelen sok pénzt. Nem a Nagy Göncöllel kellett volna hazahoznia, hanem a Kis Göncöllel egy kis végtelen pénzt.

Az orrát marta a kitörni készülő sírás. Felugrott az ágyról, és földhöz vágta a mobilt, majd rá is taposott, de a törött kijelző megszúrta a talpát. Felsikoltott. Állt, tanácstalanul nézte a darabokra tört készüléket, majd vérző lábára húzta a szakadt cipőt, felkapta a kabátot, és elment otthonról.

Másnap abban sem volt biztos, hogy tényleg egy nyilvános vécéből átalakított kocsmában részegedett le. Visszagondolva szürreális volt. Pár percig azt sem tudta eldönteni, csak álom volt-e, amikor pár éve a férje otthon lábadozott infarktus után, és megkérte Marcsit, hozzon egy sört.

– Most csak menteset ihatsz.

Pofon arca eltorzult. Marcsi kiment a konyhába. Robi akkor jött ki az apjától, mikor ő visszaért. Becsukta maga mögött az ajtót, komolyan nézett.

– Megfogom… – suttogta, és elvette a sört.

– Miért?

– Apa… Sajnálom! – esetlenül megsimogatta az anyja karját, akkor először. Az ajka lebiggyedt. – Minden rendben lesz.

Marcsi szóhoz sem jutott. De hát két perce még beszélgettem vele, gondolta. Az nem lehet, hogy…

– Mi a francot műveltek odakint? – ordította Pofon a szobából. – Valaki behozná végre a sörömet?!

Robi nem kapott levegőt a nevetéstől. Marcsi rácsapott a vállára, aztán még egyszer és kisvártatva még egyszer, de Robi csak röhögött. Közben felbontotta a sört, és amikor végre enyhült a nevethetnékje, belekortyolt. Azonnal rájött, hogy alkoholmentes.

– Oh… ez jobban fáj, mint az ütéseid! – adta Marcsi kezébe a dobozt, és elment.

A nő az ajtó előtt állt. Nem bírta visszatartani. Sírt. Pofon a nevét kiáltotta.

– Megyek! – válaszolta, és benyitott.

Ez biztosan megtörtént, gondolta Marcsi. De volt itt más is. A kocsma. Úgy emlékezett, a főnökéről beszélt a pultosnak.

Szája elé kapta a kezét. Részben, mert eszébe jutott, mit mondott, részben, mert a szűk, karácsonyra fel sem díszített, sötét lakásban rátört a klausztrofóbia, majd egy pillanattal később a hányinger. Sántítva a vécébe sietett, és hányt. A csésze fölé görnyedve felderengett egy előző éjjeli beszélgetésfoszlány:

– Pofán lőném! Esküszöm, ha lenne pisztolyom, szétlőném a fejét!

– Ha komolyan gondolod, gyere vissza. Felírtam, mennyit hozz, és mikor, mert látom rajtad, hogy…

Megint hányt.

Jingle bells, jingle bells, Jingle all the way. Oh! What fun it is to ride in a one-horse open sleigh hey…

A pultos arcára nem emlékezett, csak a mozdulatra, ahogy a névjegykártyát eléje csúsztatta. Lehúzta a vécét, és egy darabig a földön ücsörgött. A zsebébe nyúlt, ott volt a kártya. Elővette. Nem is kártya volt, csak egy félbetépett söralátét.

Ötvenezer. December huszonhét, délután kettő.

Először az jutott eszébe, soha többé nem megy vissza a helyre, aztán rájött, hogy nem is tudja, hol volt. A papírdarabot a vécébe ejtette.

Jingle bells, jingle bells, Jingle all the way. Oh! What fun it is to ride in a one-horse open sleigh hey… Előbb azt hitte, csak a fejében szól a dal, de megint hallotta, a galéria felől jött. Meg akarta mosni az arcát, ki akarta öblíteni a száját, de idegesítette a zene. Felmászott a lépcsőn, és görnyedve a fia vackába indult. Már a folyosóról látszódtak a fények. A barlangszerű helyiségben kis, feldíszített műfenyő villogott. A csúcsdísz alja egy összegömbölyödött kutya, rajta egy nyújtózkodó macska hosszú, magasba emelt farokkal. A fa alatt egy kis dobozon telefon. A kijelzőn Robi neve világított. Marcsi leült a matracra, és a zöld telefonikonra nyomott.

– Hol vagy?

– Boltban. Veszek neked harisnyát.

Úristen, tényleg! Arcon akarta lőni a főnökét, de úgy gondolta, kell valami álca, úgyhogy felírta magának: Harisnya!!! Amikor a fia hajnalban kiment vécére, és megkérdezte, mit csinál, azzal vágta ki magát, hogy bevásárlólistát ír.

– Viszem, amit felírtál – zökkentette ki a merengésből Robi hangja. – Kenyeret is veszek.

– Ha mondod, hogy elfogyott, sütöttem volna.

– Sört is tudsz sütni? Mert az is elfogyott.

A sör említésére Marcsi émelyegni kezdett. Nagyokat sóhajtott, amíg jobban nem lett.

– Itthon hagytad a telefonodat.

– Nem az enyém – és mivel Marcsi csak értetlenül hallgatott, hozzátette – Boldog karácsonyt! Ezzel könnyebben megszervezed a látogatást apához.

– Megegyeztünk, hogy nem ajándékozunk!

– Nyugi, nem a te pénzedből vettem! Részmunkaidőt vállaltam a boltban. Ma is műszakom van négyig.

Marcsi sokáig szóhoz sem jutott, végül csak annyit bírt kinyögni.

– Siess haza!

– Fél ötre ott vagyok. Pá-pusz!

Marcsi letette. Remélte, hogy hamar elfelejti az előző napot. Vagy ha nem is hamar, de valamikor. Üldögélt az ablaktalan, sötét szobában, nem zavarta a nehéz, műanyagszagú levegő. Megbűvölten nézte a karácsonyfa fényeit. Ragyogtak, mint égen a végtelen sok csillag.

Ádám Gergő (Narin) 1988-ban született, Kiskőrösön nevelkedett. Szegeden járt egyetemre, jelenleg Budapesten él. A khg_megmondja etimológiai képregény (Instagram, Facebook) üzemeltetője.