Szirmai Panni: Apukám telefonja

Részletek

Írta: Szirmai Panni

Anya azt mondja, mindenki fél valamitől. Emlékezzek vissza, mennyire féltem kiskoromban a zöldhagymától, nem lehetett elmenni velem a zöldséges mellett. Ugye, milyen rossz volt? Halványan felrémlik előttem a fehérfejű, zöldfarkú növény. Kiráz a hideg.

Tompán csörög a telefon. Percekig keresgélem a táskámban. Mire megtalálom, elhallgat. Nem baj, majd visszahívom, ha fontos.

Tompán csörög a telefon. A másik szobában van, valószínűleg a kanapé párnái között. Tízéves vagyok, az Apukámra vigyázok, mert Anya megkért. Apukámnak szokása, hogy megpróbálja elrejteni a készüléket a lakásban, hogy ne hallja. Mindig ideges lesz, ha megszólal. Lehet, már rádobott egy takarót, azért ilyen halk a csengőhang. Többször megmutatom neki, hogy kell lenémítani, de nem akarja meghallani, amit mondok. Csak ismételgeti, hogy nemkell, semmibaj, jóezígy. És néha hozzáteszi, hogy hagyjálmár, kislányom. Ott téblábol a szőnyegen a csörgő telefonnal a kezében. Megsajnálom, segítetek neki. Berakjuk a mosógépbe, a rózsaszín ruháim közé. Este Anya megtalálja, mielőtt elindítja a mosást. Nem örül.

Apukám nem tudja megszokni a mobilos világot. Eleinte gyakran direkt otthon felejtette a telefonját. Aztán Anya hozott neki nyakba akasztós tokot, amiből nem tud kiesni a készülék. Kicsit olyan volt, mint nekünk a madzagon lógó kesztyű, hogy ne veszítsük el a párját. Én nem is vesztettem el, csak összegabalyodott a nyakamban a madzag. De Apukám nem akarja felvenni a madzagos tokot se. Veszekednek, Anya nem tágít. Néha olyan, mint egy elszánt tanárnő. Pedig vegyész. Minden reggel elmagyarázza, eleinte türelmesen, hogy miért fontos a telefon. Apukám egy ideig hallgatja, aztán megszökik. Felhúzza a cipőjét és elmegy. Anya az asztalra csapja a telefont, még jó, hogy tokban van. Viharszínű volt a harag a szemében.

Már vezetékesünk sincs. Egyik nap, mire hazajövök a suliból, eltűnik a telefonasztalkáról a telefonkönyvvel együtt. Tudom, hogy Apukám keze van a dologban, de nem árulom be. Anya persze rájön. Ajtócsapkodás, a szokásos kiabálás. Ilyenkor jégtáncosokat rajzolok a csillámos füzetbe pasztellkrétával. Ha koncentrálok, hallom, ahogy csikordul a jégen a korcsolyapenge. Nagyon szeretnék igazi jégkorcsolyát. De Apukám utálja a téli sportokat. Anya meg azt mondja, menjek inkább futni, az ingyen van. És hívjam Apukámat is, hátha megmozdul végre.

Anya aztán másképp próbálja meggyőzni a telefonról. Együtt megnézik a funkciókat, mi mindent tud a készülék. Anya megmutatja az összes csengőhangot, az ébresztést, a számológépet. Apukám undorodva elhúzódik, taszítja az egész. Nem akarja megtanulni, nem akarja használni, hallani sem akar róla. Felajánlom, hogy szívesen játszom rajta, ha Apunak nem kell. Lehet rajta kígyózni. Nem örülnek az ötletnek.

Apukám nem csak a csörgést utálja, irtózik a telefonálástól is. Sorban állunk a postán, amikor megszólal a zsebében. Jó ideig úgy tesz, mintha nem hallaná. Mintha másé csörögne. Egyre ingerültebben nézelődik, végül előkapja a zsebéből. A mögöttünk álló nő rászól: nem veszi fel?! Apukám elsápad, süt róla, hogy esze ágában sincs felvenni. Végül megnyomja a gombot. Hallómostnemjóholnap. Lecsapja, zsebre vágja. Néhány másodperc az egész.

Anya azt mondja, mindenki fél valamitől. Emlékezzek vissza, mennyire féltem kiskoromban a zöldhagymától, nem lehetett elmenni velem a zöldséges mellett. Ugye, milyen rossz volt? Halványan felrémlik előttem a fehérfejű, zöldfarkú növény. Kiráz a hideg. A zöldhagyma tényleg ijesztő, a telefon viszont egyáltalán nem. Az egész más. Senki nem dobja el az utcán a csörgő telefont, mintha égetné a kezét. Senki nem csinál úgy, mint Apukám. Pedig nagyon igyekszik úrrá lenni a félelmén. Nekünk is támogatnunk kell ebben, Anya mindig ezt mondja. Simogasd meg, ha látod, hogy nehéz neki. De én inkább távolról figyelem, mit csinál, nem akarok rontani a helyzeten. Anya szerint lehetnék megértőbb Apukámmal. Szerintem meg Anya veszekszik vele folyton. Nem értem, miért kell őt állandóan ezzel gyötörni. Ha nem akarja a telefont, én szívesen elfogadom. De inkább nem mondok semmit.

Anya azt mondja, gyerekkorban kezdődnek a félelmek, és néha sokáig velünk maradnak. Apukám mindig elterelte a témát, ha erről kérdeztem. Lehet, hogy valami nagyon rossz történt vele egyszer, amikor telefonált? Esetleg kisfiúként otthon, a faluban, séta közben óriási tehénlepénybe lépett, mert megcsörrent valahol a telefon? De akkor még nem is volt mobil! Talán a vezetékestől is félt. Meg kellett volna kérdeznem a nagymamit, de már késő.

Elképzelem, ahogy Apukám kisfiúként ül a barna masnimintás szőnyegen, ami még mindig megvan a nagymaminál, és autózik. A dohányzóasztalon megcsörren a göndör vezetékes, piros telefon, amin tekerni kell a számokat. Nekem nagyon tetszenek a régi telefonok, nehéz elképzelni, hogy Apukámnak mi baja lehet velük. Látom ahogy megáll a kezében az autó, a fülére szorítja a kezét, felpattan és elszalad. Megvigasztalja ilyenkor a nagymami?

Apukám liftkarbantartó. Nagy, emeletes házakban ellenőrzi, hogy jól működnek-e a liftek. Utálja, hogy telefonon keresik, de nem mer elbújni, ha munkaidőben csörög. Mindig máskor van a munkaidő, ez nem olyan, mint az iskolában. Előfordul, hogy vasárnapi ebéd közben ugrik fel az asztaltól, ilyenkor is munkahelyi kantáros nadrágban van, a kisvakondosban. Döbbenten bámul maga elé. Anya rászól: fel kell venned... Három csörgés után zsebre dugja és elviharzik. Anya fáradtan néz a tányérba. Még jó, hogy nem őt hívják, ha valaki beszorul a liftbe, sóhajt.

Pedig én egészen eddig a pillanatig azt hittem, őt hívják. Büszke voltam rá, hogy kimenti az embereket a szorult helyzetből. Én nagyon félnék, ha beszorulnék.

Szirmai Panni 1988-ban született Budapesten. Doktori kutatását az ELTE-n végezte kísérleti költészet témában. Prózát ír, tagja a FISZ  Akadálymentesített Jelenlét Műhelynek, jelenleg első kötetén dolgozik.