Takács Nándor: Fegyverszünet

Részletek

Írta: Takács Nándor

Tisztában kell lenni a reménytelenséggel. Beleszületik az ember, akár egy családba, és megörökli, mint a nevét. Lehet nem gondolni rá, de felesleges letagadni vagy küzdeni ellene.

Hónapok óta nem volt kihez szólnom. A kutyák elpártoltak a háztól. Egy darabig hallottam még éles ugatásukat borzvadászat közben, aztán elnémult az erdő. Megérkezett a tél. Csillapíthatatlan szél tombolt, éjjel-nappal zúgott az ajtók hézagaiban, odakint pedig magas halmokba hordta a havat. Több méltánytalanságot már nem tudtam elviselni, ezért úgy döntöttem, felkeresem Jánost. Reménykedtem, hogy ezúttal meg tudok birkózni kíméletlenségével.

– Sápadt vagy, és jócskán lefogytál – szólt az ajtóban. Megvontam a vállam, de rögtön félbe is szakítottam a mozdulatot. Attól tartottam, hogy felbosszantom vele.

– Most nem tudok enni adni, mert nekem is alig jut, de azért gyere be – vakarta meg fején a soha be nem gyógyuló sebet. Beléptem a sötét előszobába, és éreztem, ahogy megfeszül az arcom.

– Nem vagyok éhes – feleltem, miközben a konyhaajtó kilincse után tapogatóztam a homályban.

– Akkor megiszunk egy kávét – termett előttem János, és belökte az ajtót. A kályhában ropogott a tűz, és az asztal fölött halványsárgán égett az alacsonyan függő lámpa.

– Régen jártál itt – morogta a bajusza alatt, és matatni kezdett szekrényben. Az abroszon kenyérmorzsák száradtak a hímzett minták útvesztőiben, amelyekben sohasem tudtam kiigazodni.

– Rossz hónapjaim voltak – mondtam, de rögtön megbántam. János nem szólt, csak hümmögött egyet, majd feltette forrni a vizet.

– Tedd ezeket az asztalra, aztán ülj le.

Szófogadóan elhelyeztem a csészéket az asztalon, és feszengve leültem.

– Veled mi újság?

– Köszönöm kérdésed, én megvagyok. Valószínűleg ugyanúgy, mint tegnap, és ahogyan holnap is fogok – szavalta hangosan, aztán valamivel halkabban hozzátette: – Nincs kedvem arról mesélni, hogy érzem magam. Amúgy pedig tudod a lényeget. És az változatlan.  

Lehajtottam a fejem.

– Nincs miért szégyenkezned – szólalt meg újra –, mindenkinek vannak rossz időszakai. Ha úgy vesszük…

Fölnéztem és láttam, hogy János az asztal fölött a semmibe mered. Aztán felém fordult, talán mosolyogni próbált, de csak egy hunyorgásra futotta.

– Attól tartok, nem tudok segíteni rajtad. Másfélék vagyunk.

Bólintottam, és a csészémbe temetkeztem.

– Ha megkérdezném, mi a baj, meg tudnád mondani?

Tűnődve néztem az asztalt. Be akartam számolni a vereségeimről, de rájöttem, nem tudom megfogalmazni, miként vélekedem róluk.

– Azt hiszem, nem…

János egyetértően bólintott, majd sovány kezével lesöpörte a morzsákat az abroszról.

– …valami olyasmi, ami kezdettől fogva bántott, és amit most már késő helyrehozni. Ha egyáltalán birtokában lehet az ember a képességnek, hogy egymaga helyrehozzon bármit.

János mozdulatlan arccal nézett rám, majd így szólt:

– Tisztában kell lenni a reménytelenséggel. Beleszületik az ember, akár egy családba, és megörökli, mint a nevét. Lehet nem gondolni rá, de felesleges letagadni vagy küzdeni ellene.

– Akkor mit lehet tenni?

János felnevetett.

– Amit egyébként is tennél: a dolgodat! A reménytelenséget, öregem, nem lehet csak úgy kifeküdni.

Abbahagyta a nevetést, és beesett szemeivel az arcomat fürkészte.

– Jól tettem, hogy átjöttem hozzád – szaladt ki a számon.

János széttárta kezét és megvonta a vállát.

– Bizonyára jól.

Apránként megittuk a kávét. A szél odakint lecsillapodott. Hallgatásunk egyre tömörebbé vált. Nem akartam tovább a terhére lenni.

– Ha volna valami…

– Szólni fogok – intett türelmetlenül –, de most jobb lenne, ha a dolgod után néznél.

Engedelmesen fölemelkedtem az asztaltól.

– Köszönöm a kávét.

János legyintett, és az ajtóig kísért.

Átvágtam az udvaron, a feltornyosult hóbuckák között. Dél felé járt az idő, a nap a háztetők fölé ért. A táj elvesztette csatatér-jellegét. A hó elintézett mindent: eltüntette a holttesteket, és befödte a vermeket. A göcsörtös fák a kertben rám szegezték tekintetüket: mihez kezdek most, a beállt csendben, új tapasztalataim birtokában.

Takács Nándor 1983-ban született Móron. 2021 óta a Műhely folyóirat szépirodalmi szerkesztőjeként dolgozik. Verseskötetei: Kolónia (Napkút Kiadó, 2014), Rádiócsend (Napkút Kiadó, 2024).