
Takács Nándor: Fegyverszünet
- Részletek
- Írta: Takács Nándor
Tisztában kell lenni a reménytelenséggel. Beleszületik az ember, akár egy családba, és megörökli, mint a nevét. Lehet nem gondolni rá, de felesleges letagadni vagy küzdeni ellene.
Hónapok óta nem volt kihez szólnom. A kutyák elpártoltak a háztól. Egy darabig hallottam még éles ugatásukat borzvadászat közben, aztán elnémult az erdő. Megérkezett a tél. Csillapíthatatlan szél tombolt, éjjel-nappal zúgott az ajtók hézagaiban, odakint pedig magas halmokba hordta a havat. Több méltánytalanságot már nem tudtam elviselni, ezért úgy döntöttem, felkeresem Jánost. Reménykedtem, hogy ezúttal meg tudok birkózni kíméletlenségével.
– Sápadt vagy, és jócskán lefogytál – szólt az ajtóban. Megvontam a vállam, de rögtön félbe is szakítottam a mozdulatot. Attól tartottam, hogy felbosszantom vele.
– Most nem tudok enni adni, mert nekem is alig jut, de azért gyere be – vakarta meg fején a soha be nem gyógyuló sebet. Beléptem a sötét előszobába, és éreztem, ahogy megfeszül az arcom.
– Nem vagyok éhes – feleltem, miközben a konyhaajtó kilincse után tapogatóztam a homályban.
– Akkor megiszunk egy kávét – termett előttem János, és belökte az ajtót. A kályhában ropogott a tűz, és az asztal fölött halványsárgán égett az alacsonyan függő lámpa.
– Régen jártál itt – morogta a bajusza alatt, és matatni kezdett szekrényben. Az abroszon kenyérmorzsák száradtak a hímzett minták útvesztőiben, amelyekben sohasem tudtam kiigazodni.
– Rossz hónapjaim voltak – mondtam, de rögtön megbántam. János nem szólt, csak hümmögött egyet, majd feltette forrni a vizet.
– Tedd ezeket az asztalra, aztán ülj le.
Szófogadóan elhelyeztem a csészéket az asztalon, és feszengve leültem.
– Veled mi újság?
– Köszönöm kérdésed, én megvagyok. Valószínűleg ugyanúgy, mint tegnap, és ahogyan holnap is fogok – szavalta hangosan, aztán valamivel halkabban hozzátette: – Nincs kedvem arról mesélni, hogy érzem magam. Amúgy pedig tudod a lényeget. És az változatlan.
Lehajtottam a fejem.
– Nincs miért szégyenkezned – szólalt meg újra –, mindenkinek vannak rossz időszakai. Ha úgy vesszük…
Fölnéztem és láttam, hogy János az asztal fölött a semmibe mered. Aztán felém fordult, talán mosolyogni próbált, de csak egy hunyorgásra futotta.
– Attól tartok, nem tudok segíteni rajtad. Másfélék vagyunk.
Bólintottam, és a csészémbe temetkeztem.
– Ha megkérdezném, mi a baj, meg tudnád mondani?
Tűnődve néztem az asztalt. Be akartam számolni a vereségeimről, de rájöttem, nem tudom megfogalmazni, miként vélekedem róluk.
– Azt hiszem, nem…
János egyetértően bólintott, majd sovány kezével lesöpörte a morzsákat az abroszról.
– …valami olyasmi, ami kezdettől fogva bántott, és amit most már késő helyrehozni. Ha egyáltalán birtokában lehet az ember a képességnek, hogy egymaga helyrehozzon bármit.
János mozdulatlan arccal nézett rám, majd így szólt:
– Tisztában kell lenni a reménytelenséggel. Beleszületik az ember, akár egy családba, és megörökli, mint a nevét. Lehet nem gondolni rá, de felesleges letagadni vagy küzdeni ellene.
– Akkor mit lehet tenni?
János felnevetett.
– Amit egyébként is tennél: a dolgodat! A reménytelenséget, öregem, nem lehet csak úgy kifeküdni.
Abbahagyta a nevetést, és beesett szemeivel az arcomat fürkészte.
– Jól tettem, hogy átjöttem hozzád – szaladt ki a számon.
János széttárta kezét és megvonta a vállát.
– Bizonyára jól.
Apránként megittuk a kávét. A szél odakint lecsillapodott. Hallgatásunk egyre tömörebbé vált. Nem akartam tovább a terhére lenni.
– Ha volna valami…
– Szólni fogok – intett türelmetlenül –, de most jobb lenne, ha a dolgod után néznél.
Engedelmesen fölemelkedtem az asztaltól.
– Köszönöm a kávét.
János legyintett, és az ajtóig kísért.
Átvágtam az udvaron, a feltornyosult hóbuckák között. Dél felé járt az idő, a nap a háztetők fölé ért. A táj elvesztette csatatér-jellegét. A hó elintézett mindent: eltüntette a holttesteket, és befödte a vermeket. A göcsörtös fák a kertben rám szegezték tekintetüket: mihez kezdek most, a beállt csendben, új tapasztalataim birtokában.
Takács Nándor 1983-ban született Móron. 2021 óta a Műhely folyóirat szépirodalmi szerkesztőjeként dolgozik. Verseskötetei: Kolónia (Napkút Kiadó, 2014), Rádiócsend (Napkút Kiadó, 2024).