Sokcsevits Judit Ráhel: Hóember

Részletek

Írta: Sokcsevits Judit Ráhel

A párdetektor beültetésén Kitti is gondolkozott, de azt hallotta, a chip sokszor félrejelez, ráadásul a begyűjtött, magánjellegű infókat engedély nélkül elküldi a Pártalan Nyilvántartó Központnak. Nem vágyott rá, hogy mindenki tudja, mikor menstruál, vagy mennyire bukik a tegnap látott film főhősére.

Kitti a tükör előtt állt, és idegesen szemlélte magát. Arca beesett volt, szeme alatt sötét karikák jelezték a kialvatlanságot. A sok túlóra megtette hatását. Próbálta sminkkel feljavítani az összképet, de úgy érezte, nem sikerült. Haját szétengedte és kivasalta. Újabban az egyenes haj volt a divat. Vörös, rubinokkal kirakott szaténruhája egy vagyonba került, de talán megérte a ráköltött pénzt: egyedi volt és csábító. Üvegcipője modernkori Hamupipőkévé varázsolta; most már tényleg csak a herceg hiányzott.

Az órájára pillantott, és rémülten vette észre, hogy szokás szerint késésben van. Pedig most tényleg nem volt vesztegetni való ideje: éjfélig párt kellett találnia, mert ez volt az idei farsang utolsó bálja, két hónap múlva harminc lesz, így ha most nem talál valakit, központilag jelölnek ki férjet a számára. Erre – érthető okokból – nem igazán vágyott, főleg mióta anyja beszámolt neki a kilátásairól.

– Somogyi érdeklődött irántad. Leginkább a családi állapotod iránt. Ha láttad volna az arcát, amikor mondtam, hogy Kereső vagy!

Kitti gyomra görcsbe rándult, ahogy felidézte az emléket. Somogyi az anyja kollégája volt, kétszer elvált, állítólag verte a feleségeit; a legidősebb lánya fél évvel volt fiatalabb Kittinél. Mindenki tudta, hogy jó kapcsolatban áll a Maradékelosztó Hivatal egyik fejesével, így volt rá esély, hogy Kitti, ha betölti a rettegett harmincat, a menyasszonyaként ébredjen. Ezt mindenképp el akarta kerülni.

Úgy döntött, taxival megy. Így is elkésett, már mindenki beszélgetésbe merült valakivel. Jobb híján odament Biankához és Rékához, akik szintén az utolsó pillanatban érkezhettek.

– Én már lemondtam a szerelemről – jegyezte meg Bianka –, majd csak megleszünk azzal, akit kijelölnek. Sok jól sikerült elrendezett házasságról hallani.

Kitti mérgesen felmordult. Ő már rég nem a szerelmet kereste, csak egy elfogadható férfit. De hiába érdeklődött az ismerőseinél, senki nem tudott hozzá illőt ajánlani. Aki egy kicsit is szimpatikus volt, az vagy foglalt volt, vagy nem akart vele ismerkedni. Persze, ők ráérnek, őket nem köti a harmincas szabály.

– Én ma tuti találok valakit – mondta derűsen Réka. – Megjósolta a néném, aki tud olvasni a csillagokból. Egyébként is vettem egy párdetektort, szóval ha ma este nem lesz szerencsém, majd körbejárom a várost.

A párdetektor beültetésén Kitti is gondolkozott, de azt hallotta, a chip sokszor félrejelez, ráadásul a begyűjtött, magánjellegű infókat engedély nélkül elküldi a Pártalan Nyilvántartó Központnak. Nem vágyott rá, hogy mindenki tudja, mikor menstruál, vagy mennyire bukik a tegnap látott film főhősére. Inkább maradt a hagyományos ismerkedési formáknál: bulik, bálok, kóválygás egyedül a múzeumokban (erről hamar leszokott, mert ott csak nyugdíjasokkal találkozott), és társkereső oldalak (ahonnan, miután kétszer rászedték, inkább törölte magát).

Réka beváltotta nénje jóslatát, egy későn érkező férfinak esélye sem volt máshoz csatlakozni, a lány egyből rávetette magát. Bianka is felszívódott, Kitti észre sem vette, mikor. Hirtelen azon kapta magát, hogy az udvaron áll a többi húsz-harminc vendég között, akik teli torokból számlálnak vissza éjfélig. Te jó ég, gondolta, mit csinált az elmúlt órákban? Egy kicsit sem került közelebb a pártaláláshoz, hiába csípte ki magát, hiába mosolygott szélesen minden idegenre, hiába próbált beszélgetésbe elegyedni a kis időre magukra hagyott férfiakkal, hiába vett részt valami bugyuta körtáncban, semmi. Hét, hat. Mindenki a párja kezét fogja! Öt, négy. Ide mindenki eleve a barátnőjével érkezett? Három, kettő. Muszáj most párt találnom, nincs több esély, mindjárt harminc leszek, nem akarok Somogyiné lenni! Egy – és hirtelen ötlettől vezérelve, vagy inkább valamiféle sugallat hatására belekapaszkodott az udvaron álló hóember karjába.

Éjfél – a csodák ideje. Kitti csak azért nem kapott szívrohamot , mert először fel se fogta, mi történik. A hóember lelkesen szorította meg a kezét, és úgy vigyorgott rá, mint aki most nyerte meg az ötöslottót.

– Örvendek, hogy megismerhetlek. Tóni vagyok – mutatkozott be.

Hogy ez nem álom, hanem a valóság, arról Réka győzte meg a lányt, amikor másnap dobott neki egy üzenetet: „Láttam, te is sikerrel jártál az este.” – és egy kacsintós szmájli.

És valóban, a hóember másnap rózsát küldetett neki, és a kísérőlevélben korcsolyázni hívta.

Kitti mélyen magába nézett. Végül is, miért ne? Mi baj lehet a dologból? Nincs vesztenivalója. Senki nem mondta, hogy élő hóemberrel nem lehet randizni. Elfogadta a meghívást.

A hóember rendes pasinak tűnt. Kicsit talán túlzásba vitte az udvariassági formákat, és körülményesen fogalmazott. Mintha a tizenkilencedik századból maradt volna itt, csak a keménykalap hiányzott a fejéről. Kitti mérlegelte a lehetőségeket, majd döntött: ebből a kapcsolatból házasság lesz.

Az esküvőnek még a böjt előtt meg kellett lennie, nem volt idő tétovázni. Kitti utánaérdeklődött: a törvény nem zárta ki a hóembereket a társadalmi érintkezésekből. Igaz, egy betűvel sem említették létezésüket, de hát szemmel láthatólag léteztek, a törvényalkotók nyilvánvalóan csak feleslegesnek ítélték, hogy külön kiemeljék őket.

Kitti családja megkönnyebbült, hisz nem volt annál nagyobb szégyen, mintha egy Kereső lány nem talált párt. Szűk körben megtartották az esküvőt, ünnepeltek egy kicsit, majd mindenki megnyugodva hazament, hogy a saját dolgai után nézzen. Kifelé menet az egyik nagynéni cinkosan rákacsintott Kittire, és megveregette a vállát:

– Aztán el ne felejtsd, gyermek nélkül nincs teljesség!

Ez volt az a nagynénje, aki a tizennyolcadik születésnapján elvitte őt az Anyaság-kiállításra. Kittiben élénken élt még a molinó képe, amin csatarendbe állított belső női nemi szervek sorakoztak – őt leginkább gázmaszkokra emlékeztették –, felettük óriási betűk hirdették: Rád is szükségünk van! Hát persze, számíthatott volna efféle megjegyzésre, hisz erre ment ki az egész – kit érdekelne egyébként, hogy férjhez megy-e harminc éves koráig vagy sem? Nem mintha Kittit kényszeríteni kellett volna a gyerekvállalásra, ő az unokahúgaira is szívesen vigyázott, és mindig úgy tervezte, hogy lesz saját gyereke. A kérdés inkább az volt, kitől.

Miután mindenki távozott, aggodalmasan pillantott körbe a lakásban. Vajon jól fogják érezni magukat együtt? Ő már annak is örült volna, ha nem érzik magukat rosszul, de persze szíve mélyén boldogságra vágyott. A lakás nagyon hideg volt, hisz Tónira való tekintettel nem csak a fűtést kellett kikapcsolni, még a klímát is hűtésre kellett állítani. Nem baj, gondolta Kitti, az ember legyen kompromisszumképes, a házasság már csak ezzel jár.

Valahogy nem gondolt bele korábban, ezért hidegzuhanyként érte, milyen fagyos is a férje ölelése. Eleve nem fűlött a foga ahhoz, hogy a hűtött lakásban ledobja magáról a ruháit, de az a hideg lehelet, amit a férfi a nyakába küldött, amikor felállt a tévé elől – várlak a hálóban, suttogta –, ráébresztette, hogy nem sok öröme lesz a testi együttlétekben.

Kárpótolta viszont, hogy Tóni jó nappali társaságnak bizonyult. Jókat lehetett vele korcsolyázni, szánkózni, hógolyózni. Kitti mindig is szerette a téli sportokat. Már megtervezték, hová mennek síelni, hová szöknek el a nyári meleg elől, milyen jó lesz együtt felfedezni a sarkköröket.

Tóni elszegődött éjjeliőrnek egy gyárudvarra, hisz Kitti fizetéséből nem tudtak volna megélni és közben családalapításra is gondolni. Viszont mikor beköszöntött a tavasz, fel kellett mondania, ráadásul a lakást is egyre nehezebb volt hidegen tartani. Tóni próbált olyan állást találni, ahol szóba jöhetett a távmunka, de nem sok mindenhez értett. Leginkább az álldogálás és a szemlélődés ment neki. Lehetnék forgalomszámláló, gondolta, épp csak egy telefonfülkét kell összeházasítani egy fagyasztóládával. De ötlete süket fülekre talált a Szabadalmi Hivatalnál. Sőt, egyenesen hidegebb égtájakra küldték. Kitti javaslatára felkutatták a többi hóembert, hátha együtt sikerül elérniük valamit, de túl kevesen voltak, összefogva sem volt elég erős a hangjuk. Pedig muszáj volt megoldást találniuk, mégpedig gyorsan: kiderült, hogy Kitti terhes.

Nem maradt más hátra: új lakóhelyet kellett keresniük. Kitti a homlokára csapott: hát persze, a Mikulás gyára! Az Északi-sarkra kell költözniük! Ott hideg is van, munka is lesz. De mire végigküzdötték magukat a bürokrácia útvesztőin, minden szükséges hivatalos papírt kitöltöttek, és megkapták a Mikulástól a letelepedési és a munkavállalói engedélyt – addigra Tóni elolvadt. Már nem élte meg fia születését. Kistóni anyja konzisztenciáját örökölte, de nem tagadhatta le, hogy apja vére csörgedezik az ereiben: ez a hideg vér jó szolgálatot tett neki, mikor a diplomáciában kezdett dolgozni. Hamar sikeres lett, s amikor már elég hatalmat szerzett, első dolga volt tárgyalóasztalhoz ültetni a Mikulást, és meggyőzni őt, hogy könnyítse meg a hóemberek munkavállalását. Ezzel mindenki jól járna, a Játékgyár is, érvelt, hisz a hóemberek természetes környezetükben csodákra képesek. Erre még az anyja, Kitti tanította.

Sokcsevits Judit Ráhel 1998-ban született Balassagyarmaton. Könyvtárosként dolgozik, emellett írással és műfordítással foglalkozik.