Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Részletek

Írta: Ádám Gergő

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Minél idegesebb volt, Ferenc annál jobban piszkálta az érményi szemölcsöt. Előbb csak ruhán keresztül, aztán a járókelőkkel mit sem törődve, derékból kitűrte az ingét, felnyúlt a háta közepéig, két körmével ügyetlenül megcsípte a bőrkarfiolt, és kivájta a húsból. Az sem érdekelte, ha összevérzi az új platinaszín ingét. Pár másodpercig tapogatta a hátán maradt fémes, keskeny rést, aztán megnézte, mi maradt a kezében. Sokáig meredt a szürke műanyag korongra, aztán elhajította, és folytatta a telefonbeszélgetést.

– Értem, hogy aggályaid vannak, de te meg azt értsd meg, hogy leszarom!

– Csak nem akarom, hogy közöm legyen… – kezdte a magas, rekedt férfihang a vonal túloldalán.

Este tíz múlt. Ferenc átsétált a La Fabbrica előtti macskaköves úton a szemközti kocsilehajtó korlátjához. Kabát nélkül, de azért farzsebbe dugott pénztárcával ment ki a nulla fokba. Névnapi vacsora, egyedül. A szájában élénken érezte a Diavola pizza csípős szalámiját és furcsán édeskés fűszerezését, végtagjaiban zsibbasztó gyengeség derengett. Azt hitte, a hideg okozza, vagy a vörösbor. Esetleg a kettő együtt.

– Nem lesz közöd hozzá. Éppen erről beszélek. Hogy nem neked lesz közöd hozzá. Csak küldd ide a Behemótot, az olasznál vagyok a Bazilikánál. Együtt megszerezzük a területet. Már amúgy is régen meg akartam nézni magamnak az öreget.

Vonalat akart bontani, de az ujjai nem engedelmeskedtek. Megpróbálta zsebre tenni a mobilját, ám meglepetésére az étterem felé támolyogva a földre ejtette a készüléket. Dermedten állt, mint egy berozsdásodott bádogember. Bámulta a telefont, de képtelen volt lehajolni érte, mégsem pánikolt, csak átvillant az agyán, hogy az étterem ide szokta kihúzni a kukákat.

Egy sárga Ford Focus kombi állt meg az étterem előtt. A taxisofőr fél percet várakozott, majd kiszállt a járműből. Vastag, zöld kötött pulóvert, alatta világosszürke inget, szövetnadrágot és barna bőrcipőt viselt. Haját és szakállát rövidre nyírta. Legfeljebb a magassága és vaskos tagjai tették behemótszerűvé. Tartása alapján lehetett ötven, a ráncai alapján akár hetven is. A telefonjával babrált, majd előre nézett, éppen oda, ahol Ferenc mobilján világított a „Privát szám” felirat.

– Aczél Feri? – hangja öblösen recsegett. Nem jött zavarba a mozgásképtelen férfi láttán. Mosolygott. Ahogy közelebb ért, Ferenc megérezte az olcsó parfüm szagát, és észrevette, hogy a férfinak hiányzik felül a jobb középső és oldalsó metszőfoga, ám a hézag mellett irreálisan széles és hosszú szemfoga nőtt.

– Én vagyok a Behemót. Ki tette ezt veled? Na gyere szépen! – Behemót felkapta Ferencet, mint egy bábut, és beerőltette az utasülésre, majd visszabattyogott a telefonjáért, azt is az ölébe dobta, aztán bekapcsolta a biztonsági övet. – Nehogy bajod essen, fiam!

Volt egy visszatérő álma, mióta hatévesen talált egy gyártási hibás húszfillérest a lépcsőházban. Az előlap majdnem kilencven fokkal volt elfordulva a hátlaphoz képest. Amikor délután a szüleivel eltaxiztak a családterapeutához, az alumíniumérme becsúszott a cigarettaszagú Lada hátsó ülése mögé. Időpontra mentek, már nem tudta kibányászni.

Álmában taxiba száll, áttúrja az utasteret, nem talál semmit, megcsapkodja a sofőr vállát, álljon félre!, kiáltja, fizet, kiszáll, és már inti is le a következőt. Úgy kering a városban, mint a véráramba jutott szemölcsvírus a testben.

Ferenc éles csörömpölésre eszmélt, mintha valaki pénzt dobott volna egy kávéautomatába. Kellett pár perc, amíg felfogta, hogy a kombi leparkolt. Orrát benzinszag csípte. Behemót a nyitott utasoldali ajtónál állt, őt nézte, aztán kisegítette a kocsiból. Sötét éjszaka volt, a távolban mégis látszott öt vasúti kocsi és néhány szélben imbolygó fa.

Behemót is arrafelé nézett, közben a fejét ingatta.

– Miért olyan nagy szám ez a hely?

– A parkolóház miatt – mintha Ferenc egy vizsgakérdésre vágta volna rá az előre bemagolt választ. Kiszáradt a torka. – Többszintes, fűtött garázs, mosdók, zuhanyzók, pihenőszobák a sofőröknek. Ez a terv.

A MÁV írta ki a pályázatot a területre. Az eredményhirdetésen az értékesítési vezető felolvasta a két pályázati anyagot. Aczél Ferenc adta a legjobb ajánlatot. Aztán a hiánypótlás-bekérő elkallódott, a kizárási értesítő nem. Tele voltak vele az újságok, a vállalkozása, később a házassága is ráment. Először nem is olvasta végig az indoklást, csak azt tudta, hogy a nyolcadik oldalon nem volt rendben valami. Nem is találta a nyolcadik oldalt. Átnézte az egészet. Közben eszébe jutott, hogy az új asszisztense elírta egy helyen a nevét. Acél Ferencz. Pedig ő személyesen javította ki beküldés előtt. Emlékezett, hogy azt az oldalt külön nyomtatta újra. Az a szerencsétlen biztos a hibás verziót adta postára, gondolta. Azonnal kirúgta. Nem indokolta, még tartott a próbaidő. Amikor lenyugodott, elolvasta a teljes indoklást. A nyolcadik oldalon nem volt oldalszám. Ferenc lehagyta.

A másik jelölt alulígért, ő ezért esett ki. Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Behemót felkapta a benzineskannát a lába mellől, de ahelyett, hogy a sínek felé indult volna, Ferencnek nyújtotta.

– Mit csináljak vele?

– A benzint szétlocsolni nem nagy kunszt. Én őrködöm.

Ferenc nem vitatkozott, átvette a kannát. Csak erőtlenül, görnyedten, a fejét előre horgasztva tudott járni. A középső vagonhoz támolygott. Nagy, szabályos formájú foltokat látott, de az rögtön feltűnt neki, hogy a foltkocsik nincsenek összekapcsolva, volt köztük jó egy méter hézag. Röviden elmerengett ezen, aztán lenyomta a kilincset, és a lépcsőn felmászott a kocsiba. Az ajtó becsapódott mögötte, a retesz a helyére vágódott.

Hosszúkás, vaksötét helyiség helyett egy négyzetalapú konyhába lépett. Jobbról betűzött a nyári napfény a falra szerelt barna, erezett mintás szekrények között. Középen asztal, körülötte négy szék, az egyik ferdén kihúzva. Egyetlen tányér volt kikészítve, rajta egy szelet sárgadinnye. Valaki egy kiskanalat szúrt bele. Édes illata elért Ferencig. Balra a duruzsoló hűtőn Boribon maci hasalt, a lábára hét színes lufi volt kötve. Szemközt folyosó.

Tátott szájjal nézte a rég nem látott konyhát. Le akarta tenni a kannát, de valami más volt a markában. Kitárta az ujjait, és ott volt a húszfilléres. Először el sem akarta hinni. Megfordította. A számos oldalhoz képest tényleg elfordítva nyomták rá a kalászokat. Elmosolyodott. Reszketve szívta be a levegőt, és felnevetett.

Kiszaladt a folyosóra, ahova jóval kevesebb fény jutott. Balra a beépített szekrények ajtajai sorakoztak. Aztán meghallotta az anyja elnyújtott, mélyről jövő, zaklatott nyögéseit. Még soha nem hallotta ilyennek. A hálóajtóra kívülről felszerelt reteszre nem is emlékezett. Le volt hajtva. Odaosont, és benézett a kulcslyukon, de csak sötétséget látott. Ütemes, éles csattogás indult.

Anya? Nem mondta ki, csak az ajka mozgott. Egyre nehezebben vette a levegőt. Teljesen megfeledkezett a markában szorongatott húszfilléresről. Felemelte a reteszt.

Ádám Gergő 1988-ban született, Kiskőrösön nevelkedett. Szegeden járt egyetemre, jelenleg Budapesten él.