Szöllősi Tamás: Medvetáncoltatás

Részletek

Írta: Szöllősi Tamás

Constantin egyetlen határozott mozdulattal megrántotta a láncot, s az állat abban a pillanatban két lábra ágaskodott. Tömör teste lassan, imbolygó léptekkel mozgott a férfi irányítása alatt, táncra emlékeztető mozdulatokkal.

A köd lassan szivárgott be az utcákra, összekeveredett az autók és kazánok szmogfelhőjével, súlyos fátyolba burkolt mindent. A város utcái tompa, kékes fényben derengtek a közvilágítás hideg LED-lámpái alatt, az ablakokból karácsonyi égők villódzó fénye szűrődött ki.

A főtér szélén, a takarékpénztár melletti parkolóban idegenek tanyáztak. Rozoga furgonjukból kipakolták a cuccaikat: nyikorgó összecsukható székeket – melyeknek fémkerete itt-ott már megrogyott, és a vászon is kopott és foltos volt már – kihajtható kempingasztalt, színes, agyonmosott gyapjútakarókat, valamint egy hordozható gázrezsót. Végül letelepedtek, csülkös babkonzervet melegítettek, mellé keményre főtt puliszkát vágtak, és komótosan falatoztak a cudar esti levegőben, miközben a rezsó tüze világította meg az arcukat. A városlakók óvatos pillantásokat vetettek feléjük, de senki nem szólt semmit.

Ezek megint megjöttek a hegyen túlról – mondta halkan Márton Bálint, miközben a boltja pultjánál állt. A hentesüzlet párás ablakán keresztül figyelte az idegeneket. Mellette a beosztottja, a húszas éveiben járó Zoltán egy frissen élezett bárdot forgatott a kezében.

– Minden évben jönnek, mindig ugyanaz – motyogta vékony hangon Zoltán. – Medve, dob, kéregetés. Aztán, mire eljön az újév, már a kutya sem emlékszik rájuk.

– Nem is kéne itt lenniük – mordult fel Bálint mély, megfontolt hangon. – Csak a pénz kell nekik.

Zoltán nem válaszolt, tovább forgatta a bárdot. Az esti zárás közeledett, lassan elcsendesedett a város főtere. Az emberek hazahúzódtak a meleg lakásokba, a medvetáncoltatók pedig, akik a román vidék szegény tájairól érkeztek a karácsonyi és újév közti napokban, hogy némi pénzt gyűjtsenek, vastag takarókba burkolózva a furgonjuk körül tettek-vettek halk szavakat váltva.

***

A reggeli hidegben a csapat lassan, módszeresen készült az előadásra. Constantin komor arccal hajolt a furgon csomagtartójához, és előhúzta a medve felszerelését: egy vastag, kopott bőrnyakörvet, fémgyűrűvel összefont, kézzel sodort bojtokat és egy nehéz láncot. Mellette Ileana, Constantin szigorú tekintetű húga, némán rendezgette a szükséges kellékeket. Egyszerű, határozott mozdulattal igazította meg kendőjét, mielőtt a vállára akasztotta a sípot, és kezébe vette a rozsdás dobot. Bogdan és Dragoș segédkeztek a pakolásban, közben mindenki rétegesen felöltözött a csípős idő ellen. Bogdan vézna, görnyedt alakjával, és zsíros hajával, amely eltakarta szemei ideges villanását, a háttérben motyogott. Ritkán szólalt meg, de ha mégis, hangja halk és bizonytalan volt. Az emberek közelsége láthatóan feszélyezte. Viszont amikor állatok kerültek szóba, vonásai meglágyultak, és a félszegség helyét valami ösztönös szakértelem vette át.  Sokáig állatkerti gondozó volt, majd miután onnan elbocsájtották, visszatért a szülőfalujába, és csatlakozott a csapathoz.

Miután minden készen állt, a csapat útnak indult. Dragoș, Constantin vékony, kócos unokatestvére, akinek mosolya mindig bohókás volt, harmonikájából könnyed dallamokat csalt elő menet közben, mintha csak el akarná űzni a reggeli hideg csendjét. Constantin a medvét vezette türelmes, határozott léptekkel, fekete bőrkabátja és gyapjúsála –vademberi megjelenést kölcsönzött neki. Ileana közben a tömeget fürkészte kemény, szinte átható tekintetével, felmérve, hol lenne a legjobb hely az előadásra. Végül a főtéren álltak meg, ahol a nézők már izgatottan várták a különös vándorcsoportot.

Amint a csapat elkészült, a dobok mély, pulzáló üteme, a sípok éles hangjai és Dragoș harmonikájának pattogó dallama együttesen töltötték meg a teret, ősi, varázslatos ritmust idézve. A hangok hullámai hipnotikus erővel ragadták magukkal a bámészkodókat, akik megbabonázva figyelték a hatalmas medvét. Constantin egyetlen határozott mozdulattal megrántotta a láncot, s az állat abban a pillanatban két lábra ágaskodott. Tömör teste lassan, imbolygó léptekkel mozgott a férfi irányítása alatt, táncra emlékeztető mozdulatokkal.

***

Az éjszaka mély csendjében csak a templomtorony órája szólalt meg, tompa ütésekkel osztotta fel az időt. A medvetáncoltatók autójának bágyadt fényei a parkoló szélén hunyorogtak, miközben a városka utcái, mint kiürült vén testek, üresen, magányosan feküdtek, elhagyatottan. Bálint nem tudott aludni, a csendet ő nem találta nyugtatónak. Megnyitotta a telefonját, hogy elüsse az időt, de hamar rájött, hogy ez nem segít. Rövid videók pörögtek a képernyőn, mint apró szúnyogok, melyek idegesítő zajukkal zavarják meg az éjszakát. A boldog pillanatokat megörökítő fényképek egyre növelték a szorítást a mellkasában.

A völgy felett egyre vastagodott a köd, és a várost óriási, tejfehér pokrócba csavarta, amely lassan, érzéketlenül nyelte el az utcákat. Homályossá váltak a körvonalak, az épületek falai lassan eltűntek, az utca  fényei elmosódtak. A levegő nehéz, nyirkos és hűvös volt. A várost csend borította.

Ebben a hatalmas némaságban egy furcsa nesz szűrődött be Bálint szobájának ablakán. Lassú, nehéz léptek csoszogása az aszfalton, mély, tompa hangokkal, amelyek áttörték a köd sűrűségét. Bálint az ablakhoz lépett, és kikukucskált. A villanyoszlop fénye alatt egy hatalmas, sötét árnyék tűnt fel. Mozgása lomha volt, kissé imbolygó, mintha részeg lenne. Egy medve.

– A fenébe is – morogta Bálint, és felkapta a kabátját.

Ahogy kilépett az utcára, a köd fojtogató fátyla azonnal körülölelte, átjárta az éles, szúrós hideg, csontig hatolt. A medve hatalmas, lomha testével a főút irányába haladt, a kanyarban elbújt sötét utcák között. Bálint szinte ösztönösen indult utána, de a köd és a sötétség gyorsan elnyelte a vadat. Ahogy szaporázta lépteit, a csend még szorosabban zárult köré, és a távolság, amely elválasztotta őt az állattól, gyorsan nőtt.

Mire a főútra ért, már késő volt. A medve a kanyarban, az autók reflektorainak vakító fényében, hirtelen egy jármű elé került. Kerekek csikorgása és a fékezés nyújtott, szaggatott hangja hasította fel a ködös éjszakát. A sofőr kiugrott az autóból, és a reflektorok fényében rémülten meredt az autó előtt mozdulatlanul heverő állatra.

Bálint is odaért, lehajolt, és széthúzta a bundát. Egy emberi arc bukkant elő: Bogdan keskeny arca, üveges szemekkel.

– Pálinkaszag... – jegyezte meg a sofőr motyogva, miközben telefonált a rendőrségre.

Szöllősi Tamás 1990-ben született Kézdivásárhelyen, Erdélyben, restaurátor. Doktori kutatását az NKE-n végezte közigazgatás szakon. Speciális oktatást igénylő gyerekeket tanít. Prózát ír.