Hegedűs Márton: Narancs

Részletek

Írta: Hegedűs Márton

Oszd meg, és uralkodj, de én nem osztok meg semmit, mert főként sikkasztok, mellékesen csalok, és harmad-negyedsorban nevetek és iszok, és nemsokára olyan nagy leszek én is, mint a MOL-torony. Vagy nagyobb.

Berci a feje fölé emelte kulacsát, és nyitott szájjal erősen rázni kezdte. Hiába. Az utolsó kortyot is megitta. Összekulcsolt kezét a tarkójára tette, és elfeküdt fűben. Az ég tiszta volt és világoslila. Vett egy mély levegőt, mintha valami jelentőségteljeset akarna mondani, pár percig bent tartotta, majd csalódottan sóhajtott. Könyökére támaszkodott, és az előtte elterülő városra nézett.

András mellette ült, és egy narancsot hámozott. Már régóta bajlódott vele. Ragadtak az ujjai, és akárhányszor a körme alá ment a héja – ami gyakran megtörtént – mindig egy picit idegesebb lett.

– Szerinted érzi, hogy megnyúzod?

András lenyalta az ujjait, majd a lefejtett héjat rádobta az alattuk fekvő sínpárra. Az egyik gerezdet a szájába tömte, a másikat átnyújtotta barátjának.

– Ezek már halottak, te hülye.

A Szent Imre templom harangjai pont most ütötték az este nyolcat a Feneketlen-tó előtt. Egyébként csend volt, csak pár autó suhant el néha mellettük. A Gellért hegy sárga lámpái kialudtak, és csak lassan szokott hozzá a vaksötéthez a szemük. 

– Te érzed már?

– Nem.

Csendben ültek. Berci a szájához emelt egy ásványvizes üveget, majd visszatette az ölébe, anélkül, hogy kortyolt volna belőle. Nézte a várost. A várost, amiben felnőtt, amiben igazán otthon érzi magát, amit újra és újra meg tud csodálni, pedig már ezerszer látta. Elnézett a Kopaszi-gát felé, és amikor meglátta a piros biztonsági lámpák fényét kicsit összehúzta a szemöldökét, és belemondta csak úgy a semmibe:

– Fú, de utálom a MOL-tornyot.

Aztán még mormogott valamit, hogy elrontja az egészet, meg még valamit a történelmi látképről. András egyre kevesebbet értett abból, amit barátja mond. A rövid szavak elsiklottak a füle mellett még mielőtt meghallhatta volna őket, a hosszabb szavak vége pedig érthetetlen motyogásba torkollott. Egy biztos, a torony tényleg hatalmas volt. Szájához emelte a kezét, mintha fogna valamit, másik kezével ellentartott, és hüvelykujjával gyújtómozdulatokat végzett.

– Nincs a kezedben cigi.

Meghökkenve nézett az üres kezeire, majd bágyadt mosollyal a barátjához fordult.

Megpróbálta betenni a nemlétező gyújtót az ingzsebébe, ami második próbálkozásra sikerült is neki. Megköszörülte a torkát, majd előre fordult. Csendben ült. Berci nézte, picit habozott, tett egy lépést felé, majd visszalépett.

– Figyi, haver, hugyozok egyet, aztán lépjünk le.

A másik bólintott. Berci felállt, nyújtott léptekkel a fához sietett, és lehúzta a sliccét.  András az alattuk tátongó végtelen szakadékot nézte. Csak akkor látta az alján a síneket, ha egy arra járó vonat megvilágította. Pont jött egy. Előre dőlt, hogy jobban lássa, de amikor az alagútból végre előbukkant a sejtelmes fénycsóva forrása önkéntelenül is összerándult, arca eltorzult a félelemtől.

– Ezek hernyók baszd meg! Élnek!

Berci még mindig a fát támasztotta. Félig felé fordult.

– Mi? Összevissza beszélsz, várj meg, elindulunk haza.

De András már nem hallotta. Iszonyat nehéz volt a feje, szinte tarthatatlan, és a szakadék felé húzta. Előre dőlt, és csak zuhant és zuhant, de már nem is érzett semmit, mert feje már nem volt, csak egy hatalmas malomkő a helyén, és csak őrölt, őrölte a búzát, mert egy hektárnyi földnek közel hétezer teljeskiőrlésű kenyeret kell kitermelnie a hónap végén. Hétezret! Hogy el vagyunk maradva, Kovács úr! Bezzeg az öntöttfém malomkövek két hét alatt csinálnak legalább kétszerennyit, Kovács úr, ha nem vigyáz, el fogják venni a munkáját! Én a helyében csak begombolnám a kockás ingemet, és nekiállnék a FÉG GF36-os gázkonvektorom karbantartásának, mert az atmoszférikus, előkeveréses gázégő napjainkban már egy igencsak balesetveszélyes találmány, nem tesz neki jót a por, de mivel a cégnek monopóliuma van Magyarországon, nem nagyon foglalkoznak olyan csekélységekkel, mint a vásárlóik testi épsége.

De jön a Hernyó, fú, de gyorsan jön ez az óriás, és én, egyszeri levéltetű, tehetetlen vagyok a rágóizmok ösztönös és monoton, vertikális irányban történő folyamatos mozgása ellen? Semmit! Elnyomnak kérem, engem elnyomnak, de még pont nem rág meg ez az istenadta, mert arra megy balra, én meg jobbra, igen, mert én, Kovács András decentralizálom a piacot. Oszd meg, és uralkodj, de én nem osztok meg semmit, mert főként sikkasztok, mellékesen csalok, és harmad-negyedsorban nevetek és iszok, és nemsokára olyan nagy leszek én is, mint a MOL-torony. Vagy nagyobb. Meg szivarozok is, de csak néha, mert tönkreteszem a tüdőmet. Már ha lenne tüdőm, mert én aztán gurulok, tehát gömb az alakom, kiterjedésem a térben nem árt senkinek, hisz a hegyes csúcsokat nem szeretem, megmászásukat kerülöm, ugyanis nem is tudnék rájuk felgurulni, tekintve, hogy egy narancs vagyok. Igen, egy narancs. Tehetetlen vagyok a külső erők kegyetlensége ellen, a bőröm puha és sérülékeny, húsom pedig lédús és finom, így fel kell készülnöm a legrosszabbra. Mindent összevetve, kimondhatjuk: meg akarnak hámozni, minden bizonnyal meg is fognak, csak idő kérdése. Vagy elrohadok magamban, vagy megnyúznak! Már előre fáj a bőröm, én magam tépném le, de nincs karom, se körmöm, se elég akaratom! De nem is kell, jézusom, ott már jönnek, fenik is a késeket, meg készítik a Tupperwaret! Ne jöjjön közelebb! Álljon meg! Mérgezek! Sikítok! Harapok!

A Pesthidegkúti Rehabilitációs Pszichiátriai Osztály sárga folyosói üresek voltak. A csendet csak a recepciós monoton szuszogása törte meg, aki könyökére támaszkodva, csukott szemmel ült a monitor előtt, és légzésének egyenletességéről könnyen meg lehetett állapítani: szunyókál.

A korridor végén egy ócska falióra déli tizenkét óra három percet mutatott, jóllehet, már vagy hat éve. Már néhányszor szóba került a kollegák között, hogy be kéne ruházni két új ceruzaelemre, de végül aztán senki sem vette rá a fáradságot, hogy elgyalogoljon a sarki Sparba, vagy kivegye a tévé távirányítójából, mert azon úgyis mindig a Barátok közt válogatáskazetta megy, némítva.

A folyosó végéről léptek hallatszottak. Egy köpenyes alak közeledett, és amikor csak Bercit találta egyedül a váróteremben, megkönnyebbülten sóhajtott. Berci felállt, és kezet nyújtott.

– Szép napot, Juhász Bertalan.

– Fekete Sándor.

– A barátomat jöttem látogatni. Kovács András.

– A páciens, akit tegnapelőtt hoztak be? Az ezernégyszázkettesben találja.

Az orvos megnyugtatóan mosolygott, kezet rázott, és sarkon fordult. Mielőtt végleg eltűnt volna a sárga labirintusban, még a válla fölött visszaszólt:

– Picit zaklatott állapotban van. Legyen vele megértő, pszichózis esetén ez előfordul.

Berci habozott egy pillanatig, aztán vontatott léptekkel megindult a lépcső irányába. Még mindig ki van fordulva magából? Már örökre így marad? Majdnem leharapta annak a szerencsétlen járőrnek az ujjait, aki behozta.

Magában motyogott, kezét tördelte, és egyre lassította a lépteit, amint meglátta az ezernégyszázkettes ajtót. Most nincs mese, szembesülni kell, nem lehet menekülni. Kivette hátizsákjából a kutyafuttában vásárolt ajándékot, és megfogta a kilincset. Magánál lesz? Haragszik majd rá? Szóba áll egyáltalán vele? Benyitott a szobába.

– Ne! Ne! Nem akarom, nem akarom, menjen ki! Nem vagyok finom! Sárga vagyok, és savanyú!

András magzatpózban feküdt az ágyon, ökölnyi pupilláival meredten nézett barátjára. Berci megdermedt, az álla leesett, a bocsánatkérő mondat beszorult.

– Ne hámozzanak meg! Ne is rágjanak! Ellenkezek! Harapok! Harapok ám, de hirtelen, mert a héjam nekem kell, meg a húsom is, még szükségem van rá!

Egy nővér sietett be a kórterembe, rákötötte a fogait csattogtató Andrást egy infúzióra, és szúrós tekintettel nézett Bercire, aki, miután visszatette táskájába az ajándékba hozott narancsot, kiviharzott a szobából.

Hegedűs Márton 2002-ben született Budapesten, de Püspökladányban nőtt fel. Újságíró, jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen tanul kommunikáció- és médiatudomány mesterszakon. A Szélsőközép szerkesztőjeként és a Kétszáznégy szerkesztő-riportereként dolgozik.