Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Részletek

Írta: Karácsony-Rácz Boglárka

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Zelma

Még egyszer megnézi az órát, nyolc perc múlva tizenegy. A kliens tizenegykor telefonál. Kinyitja a noteszét, szórakozottan lapozgatja. Letörli a konyhapultot, résnyire nyitja az ablakokat. A kliens mindig pontos, és ő is az. Megeszi a maradék pirítóst, még két perc maradt. Lesöpri a morzsákat az asztalról, a tányért a mosogatóba teszi, később majd elöblíti. Imola neve megjelenik a kijelzőn, nagyot sóhajt, mielőtt beleszól. Milyen volt a hete, Imola. Az ő hete fárasztó volt, keveset aludt. Most is álmos, alig bír összpontosítani Imolára. Belekapaszkodik egy-egy szóba, hogy úgy tűnjön, figyel. Utazás, írás, szorongás, néha minden olyan idegen. Írás, igen. Felírta magának a múltkor is, hogy erről kell kérdeznie. Imola hangszíne megváltozik, amikor az írásról beszél. Kicsit csapong is, nekifut többször, szünetet tart, újra belekezd. Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább. Ő nem tud így írni, mondja Zelma. Sóhajt, arra vár, hogy a másik biztassa. Majd ő is ír olyat, hisz benne, tényleg. Ő, a másik, nem mond ilyet Zelmának. Dörzsöli a szemét, egy pillanatra látja magát a szemközti tükörben, idős, látja, hogy idősebbnek néz ki a koránál, talán olyan ötvenesnek, aki már a hatvanhoz közelít. Pedig idén ünnepelte a negyvennyolcat. Aggasztja a kora, a megereszkedett bőr, a fakó, fénytelen haj. Borzongás, vissza Zelmához, a novellákhoz, amelyeket Zelma ír, nem tudja, hogy novellák-e, vagy csak valamiféle történetkezdemények, Zelma elkalandozik, tíz perc telt csak el, hogy tud rá figyelni egészen délig. Átmegy a hálóba, ott nincs tükör, nem kell néznie semmit, ágy van csak, ahol egyedül alszik. Negyvenöt volt, amikor elvált, mindenki csodálkozott, mert egy pszichológusnak a saját baját is meg kell oldania. Neki nem volt mit megoldania, nem is beszélgettek már a férjével. Együtt töltötték ki a váláshoz szükséges papírokat, aztán a férje összepakolt. Egyszerű volt, egészen magától értetődő. Zelma megkérdezi, elolvassa-e az egyik írását. Leül az ágy szélére, az egyik lábát maga alá húzza. Igen, persze, hogy elolvasom. Hirtelen valóban kíváncsi lesz, tudni akarja, mennyit bírnak el Zelma mondatai. Feláll, odasétál az ablakhoz. Nem emlékszik rá, Zelma végül mit mondott a borzongásról. Odakint hűvös van, alig tizenöt fok. Arra sem emlékszik, hány kliense lesz még délután. Most csak Zelma érdekli, Zelma novellája, a mondatok íve, a feszültség. A mondatok megtartanak, megtartják a délutánt, az estét, a következő napot. Mennyi idő telhetett el a beszélgetésből. Most háttal áll az ablaknak, szemügyre veszi a hálószobát, bézs falak, apró, virágmintás takaró. Az éjjeliszekrényen jegyzetfüzet, ebbe írta a legutóbbi tanulmánykötetének a vázlatát. Délig még negyedóra maradt, nem olyan rossz. Csinálja-e a légzőgyakorlatokat, Zelma, kérdezi. A légzőgyakorlatokról még lehet negyedórát beszélni. Zelma kényszeredetten válaszol, valószínűleg inkább Woolfról szeretett volna még beszélni. Egymáshoz csapódnak az ablaktámlák, fúj a szél, összerezzen. Néha eszébe jut, milyen lett volna, ha születik egy gyereke. A férjével való kapcsolatán nem változtatott volna. Negyvennyolcon túl már semmi sem fog történni vele, talán még egy új tanulmánykötet sem. Igen, tényleg kevesebbszer vagyok nyugtalan, mondja Zelma. A hangja megint más, vékonyabb, magasabb. Őt még érdekli mások teste, jó lenne megérinteni, megölelni valakit. Kimegy a nappaliba, újra szemügyre veszi magát a tükörben. Még mindig feltűnően karcsú, a haja hullámos, a bőre egyenetlen. A légzőgyakorlatok segítenek a szorongásban, maga olyan fiatal még, Zelma, engedje el a stresszt. Egy perc múlva tizenkettő, Zelma elégedett a telefonos konzultációval, mosolyogva veszi elő a laptopját, hogy nekikezdjen egy újabb novellának. Még lehet író, igaza van a pszichológusának, még nagyon fiatal. A másik megkönnyebbül, miután leteszi. Kinyitja az ablakokat, mélyre szívja a hideg, tavaszi levegőt.