Puskás Panni: Szép, akkor is (regényrészlet)

Részletek

Írta: Puskás Panni

Vagy tarthatnának egy nyilvános kivégzést az egyetem kertjében, ahol tőlem, meg a hozzám hasonló méltatlanul sokat élt oktatóktól egy füst alatt megszabadulhatnának. Nevünket pedig egy emléktábla őrizné az alma mater falán: itt nyugszanak egyetemünk legfölöslegesebb tanárai, akik arra sem voltak képesek, hogy időben elpatkoljanak. Legyen könnyű nekik a föld!

Hat napja késik a nyugdíj. Élet-halál kérdés, mint tizenhat évesen a menstruáció volt. Hogy az nekem mennyire nem hiányzik. Tamponok, hormonok, fájdalom, bizsergés, vágyakozás – de ma már mind a múlté. Remek szlogen lehetne ez az élemedett kor népszerűbbé tételéhez. Vajon egy ötfős, kreatívokból álló csapatnak mennyi idő lett volna ezt összerakni? Egy hét? Kettő? Természetesen csakis olyan szlogen lehet működőképes, ami elhallgat pár apróságot, például a reumát, az inkontinenciát, a vérnyomásproblémákat és azt a rengeteg tablettát, amit az ember napi háromszor beszed ezen nyavalyák, ha nem is elmulasztására, de legalább eltakarására. És természetesen nem árt hallgatni a reklámban a nyugdíj alacsony összegéről, és arról sem, hogy néha ugyanúgy nem érkezik meg időben, mint az igaz szerelem vagy a havibaj. Emlékszem, hogy tizenhat évesen öt napot késett ez utóbbi, és én már az öngyilkosságot fontolgattam. A helyzet most hasonlóan problémás, hiszen két napja üres a hűtő, és az összes búzadarámat felfőztem már vízzel, aztán, mivel cukor nem volt itthon, kénytelen voltam megsózni, megborsozni. Feledhetetlen gasztronómiai élmény volt, majd ehhez is írok egy reklámszlogent, és készítek hozzá rövid főzős videót is, hogy a többi szerencsétlen nyugger is okulhasson belőle.

Mivel eszem ágában sincs kölcsönkérni a lányomtól, és mivel rajtam kívül már mindenki megkapta a nyugdíját, aki az ismerőseim közül még él, telefonálni kezdek. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóságot hívom, húsz percet várakoztatnak, mire felveszik a telefont. Akkor egy kellemes hangú nőnek előadom a problémát, az átkapcsol egy kellemes hangú úrhoz, akinek szintén előadom a problémát, aki végül átkapcsol egy fiatal kolleginához, igen, a kollegina szót használja a kellemes hangú úr, hogy a reumás hátamon még a szőr is felálljon, én pedig újfent elővezetem a problémát – ezúttal a fiatal kolleginának. És itt jön a nem várt fordulat.

A rendszer azt mutatja, hogy az már folyósítva lett.

A mai napon?

Hat nappal ezelőtt.

Csakhogy, sajnos, nem érkezett meg.

Meg tetszett nézni a netbankját?

Meg tetszettem, igen. A számlámon nulla forint van.

De mikor tetszett megnézni?

Ma tetszettem.

De biztos, hogy a jó fiókot tetszett megnézni?

Egyetlen fiókom van.

Dr. Révay Margitnak tetszik lenni?

Igen, az vagyok.

Hát, akkor a doktornőnek már folyósították. Ide van írva, úgyhogy annak már régen oda kellett volna érnie.

De nem ért ide.

Esetleg van más is, aki hozzáfér a bankfiókjához?

Nincs senki más.

De esetleg gyereke vagy unokája a doktornőnek?

Maga most azzal vádolja a családtagjaimat, hogy ellopták a pénzemet?

Nem vádolok senkit semmivel, csak itt az áll, hogy folyósítva lett. És előfordul, hogy néha illetéktelenek hozzáférnek öreg emberek számlájához, és akkor kész is van a baj.

Dühösen megnyomom a piros pöttyöt a telefonomon, az én idegrendszeremet is megtámadta valami, mint Juliét, ennek a kis kolleginának az immunrendszere. Ha nem vigyázok, még agyvérzést kapok tőle. A kialakult helyzet új megoldási stratégiát kíván, de nincs sok jó ötletem. Kicsit húzom-halasztom a dolgot, ám végül úgy döntök, átmegyek Julihoz ebédelni, az ő nyugdíja magasabb, mint az enyém, meg is érkezett időben, és talán örülne is, ha valaki bevásárolna, cipekedne neki. Hogy még tökéletesebb legyen ez a nap, elfelejtem magammal vinni a nyugdíjas igazolványom, és a villamoson egy ellenőrkollegina kezd el vegzálni. Egy darabig megpróbálok tudomást sem venni róla, aztán, amikor nem adja fel, némi arroganciával a hangomban azt mondom neki, hogy kislány, nézzen már rám, a halál küszöbén állok, fél lábbal kint, fél lábbal bent, ugyan higgye már el nekem igazolvány nélkül, hogy nyugdíjas vagyok, de válaszképp sajnos nem a megértés hangján szólal meg, helyszíni bírságot emleget, úgyhogy a követező megállónál szó nélkül faképnél hagyom, és leszállok. Jön utánam a megállóban az átkozott, mire felé fordulok, és azt találom beleüvölteni az arcába, mint a sakál, hogy hagyjon már békén, bassza meg, aztán begyorsítok, ahogy csak bírok, bár ez még így is egy teknősbéka tempója. Meglepő, de végül elérem a célomat, talán az üvöltésemről eszébe jutott a saját üvöltöző nagymamája, és meglágyult a szíve. Vagy berezelt, ez szintén egy eshetőség. De az is lehet, hogy pont lejárt aznapra a munkaideje. Én viszont egzaltált állapotban érkezem meg Juli házához, ami előtt ott áll Fúriamari fúriamobilja. Ennek nem örülök, nagyon nem. Felliftezek az emeletre, és mivel se a kopogásra, se a dörömbölésre nem érkezik válasz, előveszem a pótkulcsom, és azzal nyitok be a lakásba, ahol a következő látvány fogad: a fürdőszobában Mari épp kiemeli Julit a kádból. Nem tudom mire vélni a dolgot.

Te meg mi az istent keresel itt?

Átjöttem, mi bajod van?

Ezt miért te csinálod?

Mert Juli áthívott.

Úgy érzem, hogy végképp elszakadt a cérna mára. Julihoz fordulok.

Ezt miért ő csinálja?

Ne haragudj, azt hittem, te inkább elméleti ember vagy, és Marinak nagy gyakorlata van ebben, tudod, hogy a férjét is milyen sokáig ápolta.

Tüntetőleg kivonulok a konyhába, az okosórám, amit a lányom küldött múlt héten, és aminek mindig a kezemen kell lennie, jelez, hogy megtettem a megfelelő mennyiségű lépést erre a napra. Úgy is érzem magam, mint aki megtette. Leroskadok egy székre, és bár vagy húsz éve leszoktam, most bármit odaadnék egy cigarettáért.

Juli, van dugi cigid?

Konyha, felső polc. De bent nem gyújthatsz rá.

Azt csak hiszed, mondom, és már gyújtok is rá, egy slukk, és tessék, máris függő lettem újra. Na, nem mintha ki tudnám fizetni ezt rendszeresen. Aztán pittyen megint az óra, egy volt diákom, ma már kollégám ír, megnyitom a telefonomon az üzeneteket.

Kedves Tanárnő!

Életművének elismeréseként és nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezünk szeptember 8-án egy Dr. Révay Margit Konferenciát, ahol a doktori hallgatóink és kutatóink az Ön munkáihoz kapcsolódva tartanak majd előadásokat az egyetem nagytermében.

Rég láttuk a tanárnőt, és nagyon boldogok lennénk, ha megtisztelne minket jelenlétével ezen az eseményen.

Üdvözlettel,

Misi

Micsoda? Az egyetemen csinálnak nekem egy emlékkonferenciát? De hát, én még élek, és néha egy-egy cikket is publikálok! Nem normálisak. Kár, hogy nem borotválják le a fejem és ravataloznak fel a nagyteremben. Én lehetnék az új, kevésbé híres Halász Péter, akinek úgyis olyan sokat írtam a performanszairól. Vagy tarthatnának egy nyilvános kivégzést az egyetem kertjében, ahol tőlem, meg a hozzám hasonló méltatlanul sokat élt oktatóktól egy füst alatt megszabadulhatnának. Nevünket pedig egy emléktábla őrizné az alma mater falán: itt nyugszanak egyetemünk legfölöslegesebb tanárai, akik arra sem voltak képesek, hogy időben elpatkoljanak. Legyen könnyű nekik a föld!

Ez biztos, hogy az elmúlt tíz év legrosszabb napja. Itt ülök egy hosszú, végigdolgozott élet után egy fillér nélkül a legjobb barátnőm konyhájában, akiről kiderült, hogy nem is az én legjobb barátnőm, visszaszoktam a cigire, és a volt diákjaim úgy tervezik, hogy nyolcvanadik születésnapom alkalmából élve eltemetnek.

Mit röhögsz ott a konyhában?

Semmi, idegkimerülést kaptam.

Nem jössz be hozzánk?

Cigizek.

Nem baj.

Otthonról, este felhívom a lányomat Tenerifén. Rendkívül kínos, de előadom neki a késlekedő nyugdíj problémáját, és ő, ahogy ilyen helyzetekben mindig, bőségesen kisegít engem a bajból.

Nem kell megadnod, mama! Nem azért költöztünk el a világvégére lakni, hogy ne tudjunk neked segíteni, ha kell. Különben, ha úgy gondolod, mi bármikor szívesen látunk.

A lányom túl kedves és figyelmes, amit nemcsak nem érdemlek meg, de így kamerán keresztül nem is tudok a megfelelő mértékben viszonozni. Zavarba hoz a felajánlás is, amit udvariasan elhárítok, a konferenciára hivatkozom és Julira, akinek itt van most szüksége rám.

Töltök magamnak egy pohár bort, szólok Balázsnak, hogy kér-e. Jön, máris.

Alig látjuk egymást mostanában. Olyan, mintha két külön bolygón élnénk.

Igen, tudom, megpróbálok több időt szabaddá tenni. Mert csak dolgozunk és dolgozunk, közben meg elmegy az élet.

Tényleg így van, látod, hogy milyen kevés van máris belőle. Szerinted mennyi idő van még?

Balázs beleiszik a vörösborba, szája sarkában vörös kis maszatcsíkok jelennek meg. Nem lehet ezt megtippelni, mondja.

Szeretem ezeket a banális esti beszélgetéseket. Elmondjuk egymásnak, mi volt velünk aznap, filozofálgatunk nagy kérdésekről, ezredszer is ugyanazokat mondjuk, mert mindig ugyanaz van. Aztán hulla fáradtan beesünk az ágyba, alszunk, reggel felkelünk, iszunk egy kávét, elköszönünk egymástól megint, hogy este újra találkozzunk. Erről szólt az egész életünk, és erről szól még ez a kevés is, ami hátra van. Majd mindig megpróbálunk mostantól több időt szakítani egymásra, aztán nem sikerül soha. És visszatekintünk együtt a végén, azt mondjuk, jaj, de kár, hogy ilyen kevés időt töltöttünk együtt, pedig mennyire szerettük egymás társaságát! Elmehettünk volna kirándulni, nyaralni, moziba. Hétvégente levihettük volna Lillát ketten is a játszótérre, és beszélgethettünk volna közben, és akkor nem lett volna olyan unalmas egyedül ott ücsörögni. Szexelhettünk volna többet, főzhettünk volna közösen különleges ételeket, megtanulhattunk volna keringőzni, felolvashattunk volna egymásnak verseket a kedvenc kortárs költőinktől, vagy elemző cikkeket hetilapokból, járhattunk volna párterápiára, és nézegethettük volna azt a rengeteg fotót, amit a közös programok alatt csináltunk volna egymásról. Röhöghettünk volna a fotókon, hogy emlékszel, ez meg az milyen vicces volt. És meg is hatódhattunk volna, hogy milyen fiatalok voltunk, milyen szépek, de jól állt neked az a szürke öltöny. Eszünkbe juthatott volna, milyen csodálatos volt közösen meghallani a lányunk első szavát, meglátni első lépéseit. Hogy milyen volt először repülővel utazni, a tengert bámulni. És elénekelhettük volna a kedvenc közös dalunkat, mert lett volna olyan is, mondjuk, egy portugál fado, és közben csöpöghettek volna az örömkönnyeink rá a fotóalbumra, de a nejlonborítás megvédte volna a képeket, nem áztak volna el a sok könnytől, amit a közösen töltött szabadidőnkben ráfolyathattunk volna.

De ha nem így alakult, Balázs, és nem így alakult, és ha nem is fog már így alakulni, mert biztosan nem fog így, ugye, szép volt ez akkor is?

Szép volt akkor is.