Benkovics Judit: Tíz perc

Részletek

Írta: Benkovics Judit

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

A peronon állunk. Tenyerem nagyapa izzadt markába kapaszkodik, ahogy lesem, várom a vonatot, amivel útra kelünk. Szandálommal rúgom a száraz, forró port, ami már egészen szürkére festette az

újonnan vásárolt, meggypiros lábbelit. Belement egy kavics, próbálom kipiszkálni, sikerül, csillog a napon, lehet, hogy valódi drágakő. A zsebembe süllyesztem. Nagyapára sandítok, borostás arca kémleli a távolt, az öregek mindig azt hiszik, ha sokáig nézik az utat, majd előbb jön a busz, a vendég, vagy a vonat, ami amúgy már tíz perce késik. Már nem hall jól, a meleg nyári szél messze viszi a hangomat, inkább nem is próbálok beszélni, csak nézelődöm.

Figyelem a házaspárt a padon, de nem túl érdekesek, csak csendben ülnek egymás mellet. Most kilép egy fiatal lány, magas és vékony, amilyen egyszer én is lenni szeretnék, de nem leszek, a mi családunkban mindenki alacsony és húsos, apa szerint lehetek én a kivétel. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy így lesz, de azt sem bánom, így mindenki azonnal látja, hogy egy család vagyunk.

Most szemügyre veszem az újságost, színes magazinokat árul meg keresztrejtvényt és nyalókát. Kaptam is egy epreset, csak a vonaton bonthatom majd ki. Nem mertem szólni, hogy a citromosat jobban szeretem. Az újságos fáradtan legyezi magát egy képeslappal, amin a Hősök Tere látható. Már kiszívta a nap a betonon izzadó lovak meg a hősök színét, akikre az olvasókönyv szerint büszkének kell lennünk. Sajnálom őket, amiért egész nap ott kell állniuk a tikkasztó hőségben.

A Nyíregyháza felé tartó vonat előreláthatóan további tíz percet késik, megértésüket köszönjük! Nyafogva nyaggatom nagyapát, hogy na, mi lesz már. Ő nyugodtan int csendre, nemsokára, kislányom, mosolyog rám hófehér borostája mögül, ami mindig megszúr, mikor puszit ad. Sünipuszi, mondja olyankor.

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat, egy igazi gőzöst, ami repülni fog, nem is zakatolni a fák között, és nagyapa lesz a pilóta, repülőt vezetett a háborúban is, de erről nem szeret mesélni, azt mondta, szomorú lesz tőle.

Felpillantok az arcára, a tekintetét keresem. Észreveszi, hogy őt nézem, vékony, foghíjas szája mosolyra húzódik. Az a száj, ami a legviccesebb dalokat tanította nekem, sutyorogva és hamisan, de nem merem leírni őket, mert apa megszidna érte, ha még itt lenne. De nincs, elment örökre. Csak elfordította a kulcsot maga után, és nem nyitotta ki többé az ajtót, a papucsa ott maradt az ágy mellett, a bögréje a mosogatóban, így most nagyapához költözünk. Anya meg én meg Pufi, aki itt lapul a táskámban.

Az új háznál lesz kiscica meg tyúk, és kert almafával, amire még anya mászott fel kislányként. Lesz magas fű is, tele pitypanggal, amiből koszorút fonhatok a nyáron, biciklizhetek az úttesten, mert nincs forgalom, és nem kell buszra szállni ahhoz, hogy a suliba érjek, ezzel biztatnak mosolyogva. De én igazából nem is várom annyira a vonatot, mert amíg nem szállunk fel rá, addig még a régi életemben vagyok.

Benkovics Judit 1986-ban született Pápán. Végzettségét tekintve újságíró és szociális asszisztens, jelenleg egy dunántúli iskola titkárságán dolgozik. Lackfi János kreatív írás kurzusán tanul. Meséket, prózákat és verseket ír. Két fiú édesanyja.