Sztercey Szabolcs: cold turkey

Részletek

Írta: Sztercey Szabolcs

a legújabb kutatások szerint kimondottan ajánlott harmincötéves kor betöltése előtt lemondani a hitetlenségről. azoknál, akik harmincöt előtt elkezdtek hinni, a káros következmények hatása akár nyolcvan-kilencven százalékkal is csökkent. harmincöt fölött azonban a hitetlenség már gyorsan, egyre erősebben kezdi éreztetni a hatását.

egy napon majd szeretnék hinni Istenben. végeztem egy kevés kutatómunkát, olvasgattam a témában. mindenhol egyöntetűen azt tanácsolják, hogy minél hamarabb el kell kezdeni hinni. a legújabb kutatások szerint kimondottan ajánlott harmincötéves kor betöltése előtt lemondani a hitetlenségről. azoknál, akik harmincöt előtt elkezdtek hinni, a káros következmények hatása akár nyolcvan-kilencven százalékkal is csökkent. harmincöt fölött azonban a hitetlenség már gyorsan, egyre erősebben kezdi éreztetni a hatását. azt is írták, hogy nem kell elhinni az ilyen-olyan mendemondákat azokról az emberekről, akik egész életükben hitetlenek, és semmi bajuk nem lesz. vannak ugyan, de egy a millióból. genetika és nagyon sok szerencse kérdése, de azzal vigasztalni magunkat, hogy hátha mi is ebbe a kategóriába tartozunk, merő illúzió. ez a harmincöt éves dolog igazából elég megnyugtató, akkor még van majdnem három évem.

talán még nem jött el ez a pillanat. sajnos a régi életvitelről, beidegződésekről nagyon nehéz leszokni. az, hogy nem hiszek, nemcsak része az életemnek, hanem a szervezőelve, majdnem mintha írásjelek lennének egy mondatban. ez diktálja a ritmust, ez ad szerkezetet mindennek. azért is tudom nehezen elképzelni a hitet, mert azt mondják, az folyamatos, mindig jelen van. pedig néha annyira jól esik, például egy nehéz pillanatban vagy rossz időszakban, hogy megállok, elgondolkodom, és azt mondom magamnak, ne aggódj, nincs semmiféle felsőbb rend, nincs értelme semminek, nincs semmi baj. ha tíz-tizenöt percig erre gondolok, megnyugszom, és kitisztult fejjel tudok újra nekiesni a probléma megoldásának. jelenleg egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy enélkül a gondolat nélkül ébredjek, vagy hogy ne erre gondoljak a reggeli kávézás mellett, evés után. de remélem, egyszer majd lesz elég erőm hozzá.

úgy döntöttem, hogy nem várok három évet. ki tudja, így is már nincs-e valami lappangó, eddig észrevétlen következménye a hitetlenségnek. az utóbbi időben különösen sokat szorongtam a témán, szinte mindennap eszembe jut, hogy mi van, ha ez van, mi van, ha az van, miért érzem magam néha ilyen erőtlennek, lagymatagnak, mik ezek a fura foltocskák a lelkemen. beszélgettem pár ismerősömmel, akik hitetlenek voltak, de aztán megtalálták Istent. sajnos ugyanaz a közhely köszönt vissza mindenkitől, hogy csak akarat kérdése, és menni fog. és egyből kell csinálni, nem lehet beosztani, hogy ma egy kicsit nem hiszek, holnap még egy kicsivel kevesebbet nem hiszek, de amúgy a nap nagyrészében igen. cold turkey, ahogy az angol mondja. de úgy tűnik, az ismerőseim erősebbek nálam. az eddigi életvitelemhez való ragaszkodás ezek szerint felülírja azt, hogy mennyire akarom.

beleolvastam pár segítő könyvbe is. a legtöbbjük elég vacak, de volt egy, amit egy majdnem harminc évig hitetlen ember írt. ő azt mondja, ki kell jelölni egy napot, egy pontos dátumot, amikortól elkezdesz hinni. addig minden megy tovább a normális kerékvágásban, gondolhatsz amire és ahogy akarsz, lehet tagadni, és vitatkozni a mélyen hívőkkel, de attól a naptól kezdve át kell kapcsolni az agyat, és egyszerűen azt kell mondani, hogy mostantól hívő ember vagyok. nem azt kell mondani, hogy mostantól hiszek, tehát nem cselekvésként kell felfogni, hanem újra kell fogalmazd magad. mostantól hívő ember vagyok. talán ad némi kapaszkodót ez a gondolat, de kétlem, hogy képes leszek csak így kapcsolgatni magam. ezenkívül ilyeneket tanácsol, hogy legyen egy kiemelt alkalom, amikor utoljára nem hiszel. hogy miután nekifogsz hinni, ne félj találkozni olyan emberekkel, akik nem hisznek, mert te már hívő ember vagy. ha valaki beszélgetést kezdeménye az egészről, próbál meggyőzni valamiről, ne állj bele hosszas és értelmetlen vitába, egyszerűen csak mondd azt, hogy, nem, köszönöm, én hiszek. el kell még olvassam alaposabban, de azért abban biztos vagyok, hogy nem egy könyv fogja megoldani a dolgokat. ártani remélem nem árt.

a páromnak is elmondtam, hogy nagyon komolyan gondolkodom ezen. ő hívő, egész életében az volt. beszélgettünk egy keveset, de akiknek soha nem volt gondjuk a hitetlenséggel, azoknál elég más a helyzet. nekik magától értetődik az egész, valahogy soha nem tudják megérteni azt a felszabadító, bódító érzést, hogy nincs semmi, hogy a dolgok nagy egészét tekintve teljesen lényegtelen, mit csinálunk, hogy egy felső erőbe való kapaszkodás, vagy tőle való félelem,  vagy bármi nélkül is lehet teljes értékű életet élni. hogy nincs remény, gondviselés, és hogy mennyire megnyugtató, amikor ez a döbbenet újra és újra átjárja az egész testedet. de mindenki azt mondja, ez hosszú távon csak tönkreteszi az embert. a páromtól csak annyit kértem, ha majd elkezdek hinni, és esetleg furcsának, ingerültnek tűnök, akkor legyen türelmes velem.

szerdára tűztem ki a napot. azelőtt felkerestem egy ingyen igénybe vehető segélyszolgálatot, és személyes találkozót kértem egy szakemberrel, hátha ad valami hasznos tanácsot a nagy nap előtt. sokat beszélgettünk, kérdezte, hogyan lettem nem-hívő. elmeséltem, hogy valamikor középsuliban, talán utána kezdődött, de egyáltalán nem azért, mert menőnek gondoltam, vagy mert mindenki más is csinálta. egész egyszerűen erre a logikus következtetésre jutottam, nem láttam bármi jelét annak, hogy érdemes lenne hinni. ahogy egyre többet láttam a világból, egyre többet tapasztaltam, megszűnt az az illúzió, hogy a dolgoknak van rendje, hogy valami erő kormányozza, kordában tartja a világ alakulását. ekkor mondott valami érdekeset, amit eddig senki nem említett. azt mondta, a bizalom a kulcs. hogy amint először megpróbálok hinni, gondoljak egy olyan pillanatra, amikor valakiben vagy valamiben nagyon őszintén bíztam. feltétel nélküli, és bizonyos értelemben ostoba, vak bizalomra gondoljak, és ezt nagyítsam fel akkorára, hogy az egész életemet beragyogja. arra gondoltam, hogy nem igazán volt ilyen ember vagy helyzet az életemben, lehet, ez a baj. azzal fejezte be, hogy ne győzzem meg magamat arról, hogy van Isten, az lehetetlen, hanem egyszerűen ugorjam ki ezt a lépést, és kezdjek hinni. leap of faith, ahogy az angol mondja. kár, hogy nincs erre jó magyar kifejezés, de a „hitugrás” tükörfordítás tetszik. viszont a bakugrásra emlékeztet, ami meg a nagyon kellemetlen tornaórákat juttatja eszembe. mindenesetre jó beszélgetés volt, mondott olyan dolgokat, amikkel az eddigi kutakodás, érdeklődés során nem találkoztam. persze még mindig bizonytalan voltam. attól féltem, gyenge leszek hozzá. de lássuk.

szerda reggel. mostantól kezdem.

három napja hiszek. nehéz. úgy látom, nem sokat tudtam megfogadni az összegyűjtögetett tanácsokból. a könyvben azt írta, ne féljek rá gondolni, de pont, hogy egyebet sem csinálok, csak a figyelmemet próbálom elterelni róla. egyik napi teendőből a másikba hajszolom magam, hogy ne legyen egy perc szabadidőm se, egy kevéske rés se, amikor átadhatom magam annak az érzésnek, hogy minden értelmetlen. szóval nem nem-hiszek, de még nem jutottam el abba az állapotba, amit a könyv vagy a szakértő mondott. nem tudok úgy gondolni magamra, mint egy hívő emberre. inkább csak úgy, mint egy nihilistára, aki próbál hinni. de hátha könnyebb lesz, mindenki azt mondja, csak ki kell tartani mellette. van egy rész egy rajzfilmben, amikor a hegyen mindennap felkocogó majomember azt mondja az épp a tüdejét kiköpő főhősnek, hogy könnyebb lesz. a nehéz az, hogy mindennap kitartóan kell csinálni, de idővel könnyebb lesz. próbálom ezt észben tartani.

lassan egy hete. még mindig erős a késztetés, de mintha valami megszületne abból a bizalomból, amit mondott a szakértő. néha azért erőteljesen megkörnyékez a hitetetlenség. szerintem még mindig csak simán nemet mondok, ellenállok, de mintha nem pöccenne át az a kapcsoló.

már több mint egy hónapja hiszek. mindenhol azt olvastam, hogy már ennyi idő után is érződik a hatása. az ember megnyugszik, jobban tud aludni, könnyebben vesz levegőt, több energiája lesz, érezhetően javul az életminősége. én ebből túl sokat nem érzek. többé-kevésbé ugyanúgy élek, ugyanúgy alszok, ugyanazokon a dolgokon aggódom. de a bizalmat próbálom gyakorolni. konkrét pillanat azóta se jutott eszembe, inkább általában próbálok a gyerekkoromra gondolni, amikor még kicsi voltam és bíztam a szüleimben, arra az időszakra, amikor azt hittem, hogy ők mindenhatók és meg tudnak védeni bármitől. szerintem ekkor voltam legközelebb a bizalomhoz. de az nagyon rég volt.

lehet, hogy türelmetlen vagyok, és simán csak több idő kell. ha nem-hívő emberek társaságában vagyok, néha még mindig nagyon erős a késztetés, hogy őszintén egyetértsek velük. de nem teszem, mert tudom, hogy hosszútávon ez a kifizetődőbb. kezdek arra a következtetésre jutni, hogy nincs leszokás igazából soha semmiről, csak folyamatos nemet mondás valamire, ami egyszer nagyon mélyen az életünk része volt. vagy csak a függőségeket lehet cserélgetni és próbálgatni, megtalálni a számunkra legideálisabbat. persze lehet ezt is leszokásnak nevezni, meghatározás kérdése. de most egy kicsivel azért könnyebb. vannak pillanatok, amikor érzek valamit, amikor majdnem tudnék ugrani, de még kell egy lökés, vagy csak egy apró mozdulat, egy centiméternyi előrelépés. mindenesetre már hónapok óta nem adtam át magam semmiféle értelmetlenségérzésnek, szóval most elég jó. csak azt remélem, azt kívánom magamnak, hogy legyen erőm kitartani, legyen erőm bízni. godspeed, ahogy az angol mondja.

Sztercey Szabolcs 1991-ben született Gyergyószentmiklóson, Kolozsváron él, majdnem mérnök lett, de közben elkezdett verseket írni, végül filmrendezés szakon szerzett diplomát. Legutóbbi kötete 2021-ben jelenet meg Plüssbolygó címmel. Jelenleg forgatókönyvet, prózát, doktori disszertációt ír.