Meggyes Viola: Boszorkányok az Alföldön

Részletek

Írta: Meggyes Viola

A tarkóm bizsergett. Lassan körülnéztem, közben éreztem, mintha valaki mögöttem lenne. Hirtelen fordultam hátra, láttam elsuhanni. Rohanni kezdtem az ösvény felé. Hallottam, hogy a nyomomban van.

Késő délután érkeztem keresztanyámhoz, a nap már alacsonyan járt. Elnéztem az erdőt, ami mellett a ház állt, ugyanaz a táj, az ösvény, amit gyerekként megismertem, de sosem szoktam meg.

Kereszt leültetett a konyhában, és arról beszélt, hogy ő mostanában nem vacsorázik. Ebédre őzlábgombapörköltet evett. Azt mondta, majd szedünk később, kint nő az erdőben, nem is messze a háztól. Szerinte nekem sem kéne vacsoráznom, főleg gombát nem. Néztem rá, mit akar, de folytatta, hogy teázni fogunk. A kertbe indult mentáért. Mindig a saját növényeiből főzte a teát. Tudta, melyiket kell áztatni, melyiket forrázni, mikor lehet a mézet belerakni. Kifelé menet visszakiabált, ha mégis akarok vacsorázni, lesz tojás. Egyedül maradtam a konyhában. A tűzhelyhez léptem. Leemeltem a fazék tetejét, megkavartam a pörköltet, és belekóstoltam. Kereszt sosem főzött jól, félt a leveskockától és az ételízesítőtől, de a gombapörköltje finom volt. Ettem még belőle, aztán visszaraktam a tetőt pont úgy, ahogy volt, és a helyemen vártam, hogy Kereszt visszatérjen, bámultam ki az ablakon a diófa és a régi hinta megnyúlt árnyékára.

Még aznap elindultunk az erdőbe. Kereszt gyorsan haladt, pedig nem is az örvényen mentünk, alig bírtam tartani a lépést. Az elmúlt hetekben sok eső esett. A moha puha volt, mint egy paplan, de a ráhullott tűlevelek ropogtak.

– Az őzláb az akácosban nő.

– És az messze van még?

– Arra van.

Nem mindig értette, mit kérdezek. Arra válaszolt, ami épp a fejében volt. Beszélgetni is nehéz volt vele, a legfurcsább dolgokat hordta össze. Nem voltam benne biztos, hogy érti a világot. Időutazóként csodálkozott rá a villamosra, hiába ült rengetegszer rajta. Úgy éreztem, csak szerepet játszik. Az erdőben nem tűnt elveszettnek. Néha megállt és mutogatott a botjával, mi micsoda. Otthonosan közlekedett, tudta, hova léphet. Én siettem utána, pedig ő bicegett.

– Kereszt! – kiabáltam utána – Messze van még?

Nem válaszolt. Áttört egy bozótoson. Követtem. Fennakadtam az ágakon, rángattam a ruhámat, kiszabadultam, szörnyülködtem a belém akadt bogáncsoktól. Megláttam egy pókot a lábamon, ugrálni kezdtem, lesöpörtem, körbefordultam többször, megnéztem az összes testrészemet, aztán sietve Kereszt után indultam, de már nem láttam őt. Megálltam. Mögöttem a bozót, előttem a fák, gombák sehol. A nap már lemehetett, az erdő egyre sötétebben festett.

– Kereszt!

Nem válaszolt. Sóhajtottam és folytattam az utamat arra, amerre szerintem mehetett. Szitkozódtam, amiért nem várt meg. Ág reccsent a távolban. Megdermedtem. Visszafojtottam a lélegzetemet, és hallgatóztam, de az erdő néma volt. Aztán Kereszt a nevemet kiáltotta. Siettem a hang irányába, egyre beljebb. Nem tudtam, hogy találja meg ezeket a helyeket. Honnan tudja, pontosan merre kell menni? Nekem a táj, a fák, a moha, a rókalyukak mind ugyanolyanok voltak. Csak a csend. Túl nagy volt a csend. A tarkóm bizsergett. Lassan körülnéztem, közben éreztem, mintha valaki mögöttem lenne. Hirtelen fordultam hátra, láttam elsuhanni. Rohanni kezdtem az ösvény felé. Hallottam, hogy a nyomomban van. Távolról Kereszt szólongatott, de nem fordultam meg. Futottam a megfakult sörösdobozok, eldobált zsebkendők között, át egy újabb bozótoson. Az ágak karcoltak, a ruhám elszakadt, elbotlottam, az ösvényre estem. Felálltam, és az utcalámpák felé rohantam, a nevem a fülemben csengett, a tarkóm borzongott, futás közben visszapillantottam. Mögöttem volt. Fején esernyőszerű barna kalap, sárga szem, fodros gallér, repedezett barna bőr. Futottam a házig, berontottam a kertkapun, becsaptam magam mögött, a kutyák ugatták és kaparták, felmentem a lépcsőn az ajtóig, és mire odaértem, kinyílt.

– Behoztad a tojást? – kérdezte Kereszt.

Nem tudtam megszólalni. A kapu felé fordultam, a kutyák a farkukat csóválták.

– Félsz a tyúktól? Na, gyere.

Követtem, szorosan a nyomában, nem vettem le róla a szememet. A baromfiudvarnál elővett egy botot és egy tálat, amit a kezembe nyomott.

– Megtámadott a kakas?

– Mi?

– Ez támad. Jövő héten levágjuk.

Beszélt tovább a kakasról, meg egy másikról, aminek a kutya elharapta a nyakát, és hamarabb kellett levágni, mint tervezte. Közben bement a bottal az apró, elkerített baromfiudvarra. Én kívül vártam. Néhányat legyintett a kakas felé, felnyitotta a tyúkól ajtaját, a bottal megtámasztotta. Behajolt, kivette a tojásokat, felém nyújtotta, én meg tartottam a tálat. Kereszt óvatos mozdulatokkal elhelyezte az apró, színes tojásokat, csillogtak, mint a drágakövek. A bottal még egyszer a kakas felé intett, kijött a baromfiudvarról és bezárta az ajtaját. Loholtam utána, a kutyák is hozzánk csapódtak. Nem mertem a kerítés felé pillantani.

– Hogy nézel ki – nevetett, amikor a lámpafényben meglátott.

A tükörben szembesültem magammal. A hajam kócos volt, tele falevéllel és gallyal, az arcomon karcolás.

Kereszt a nappaliban ágyazott meg nekem, hitetlenkedve bámultam minden mozdulatát, nem értettem, mikor jött ki az erdőből.

Lefeküdtem, Kereszt lekapcsolta a villanyt, jó éjszakát kívánt, én is jó éjszakát kívántam, majd az ablak felé fordultam. Ott volt. A repedezett bőrével, barna kalapjával, feltűnő gallérjával, sárga szemével engem nézett Kereszt tükörképeként.

Beszéd és tojástörés hangjára ébredtem, de nem keltem fel egyből. A szobát természetes fény töltötte be. Hirtelen felültem, az erdő felé fordultam, de ugyanolyan volt, mint mindig. A hangok a konyhából jöttek. Elindultam arra, útközben tükörbe néztem. Az arcom sima volt.

Az asztalnál keresztanyám beszélgetett a saját keresztanyjával. A tűzhelyen friss rántotta, az asztalon újságpapíron gombák feküdtek. Vidáman néztek rám.

– Hoztam neked gombát – mondta Öreg Kereszt. – Őzláb. Megismered?

– Nem is tudom.

– Pedig az. Hazaviszed, majd megcsinálod.

– Hogy csináljam meg?

– Pörköltnek. Ráütsz egy kis tojást, vagy kirántod. Mindenhogy jó. A tönkjét sütőben kiszárítod.

– Az mire jó?

Öreg Kereszt a szemét forgatta, de szeretett beszélni, úgyhogy folytatta.

– Ízesíted az ételt. Ezt itt frissen szedtem – mutatott a gombákra – válassz magadnak, a többit viszem a Tibinek. Holnap elkészíted, reggelire vagy ebédre úgy, ahogy mondtam, de nem vacsorára. Jó? Este már nem szabad gombát enni.

A Boszorkányok az Alföldön egy kispróza-sorozat első darabja, a második és harmadik részért kattints!

Meggyes Viola Budapesten született 1993-ban, jelenleg is itt él. A Testnevelési Egyetemen végzett, majd járt kreatív szépíró képzésre. Történeteket még a gimnáziumban kezdett el írni, legtöbbször saját szórakozásra.