Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Részletek

Írta: Lázár Bence András

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

(Metró, avagy így tűnünk el mindannyian – részlet)

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik. De a város tényleg átváltozik éjszaka. Pontosan úgy, ahogy ez egy júniusi nap estéjén is történt. Erre persze csak a férfi és a nő emlékszik. A férfi és a nő, akik másnap délelőtt bőröndjeikkel a következő szerelvényt várták a Saldanha metrómegálló csempéiben tükröződve, hogy hazainduljanak Budapestre.

A magas férfi, egy bizonyos Weisz Máté, hol hullámos sötétbarna haját, hol sötétfekete szakállát igazgatva, a nő pedig, egy bizonyos Perr Rebeka napszemüvege sötétbarna lencséi mögé rejtőzve állt ott. Aznap, azon a szokványos csütörtöki lisszaboni délelőttön az idő csak múlt, ahogy el kell telnie a tipuana fák meghajlásában egy csütörtöki délelőttnek a Praça do Duque de Saldanha metróalagútjában. Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte. De mi történt a fehér városban szerda este?

A guava illatára biztos emlékeznek a mai napig, a guava édes illatára, ami azon a szerda estén beterítette a Rua do Alecrim szűk járdáit és a huszonegyes szám alatti háztömbök éttermeinek és bárjainak embertömegét. És feltételezhetően emlékeznek José de Soares Mendesre, a hatvannyolc éves pultosra, és az ő kérdő tekintetére, ahogy csak annyit kérdez zárás előtt tíz perccel, tizenegy óra ötven perckor a Cais do Sodré bárjában, „Gostaria de outra cerveja?”. És emlékeznek mindketten a Costa Vicentina sziklái közül halászott friss kacsakagylóra, amit azon a szerda estén Perr Rebeka életében először kóstolt. Aztán emlékeznek, ahogy éjszaka ott állnak a Cais do Sodré karácsonyi fényeiben, és a második szál cigarettára gyújtva Perr Rebeka elmeséli Weisz Máténak, hogy mi is történt fél évvel korábban Rómában, a Gemelli kórház hármas kórtermében.

Weisz Máté hol hullámos sötétbarna haját, hol sötétfekete szakállát igazgatva állt ott a Praça do Duque de Saldanha metróalagútjában, városában, Lisszabonban, a fehér városban, ahol tíz hónapot élt pár évvel korábban. Weisz Máté, a harmadik emelet pszichiáter főorvosa Budapesten, azon gondolkodott, hogy mit mond majd, vagy mit nem fog majd mondani második feleségének, Szabó Veronikának. Aztán Weisz Máténak eszébe jutott, ahogy az éjszaka gitárhúrjai túlfeszülnek a Cais do Sodré karácsonyi fényeiben, eszébe jutott Perr Rebeka tekintete és könnyei, amik elárasztották hol zöldes, hol egészen sötétbarna szemeit, amikor elmesélte, mi történt fél évvel korábban Rómában, a Gemelli kórház hármas kórtermében, amikor elmesélte, hogy elvesztette a gyermekét. Aztán eszébe jutott, ahogy Perr Rebeka lapockáját szorítja, úgy, mint a kacsakagyló a Costa Vicentina szikláit, és eszébe jutottak Perr Rebeka könnyei, ahogy a fehér város mozaikkövén koppannak. Aztán eszébe jutott a Bairro Alto és a Rua da Atalaia száznegyvenhárom szám alatti kék ház második emelete, ahol tíz hónapig élt, és amit barcelonai barátjának köszönhetően ilyenkor is bérel, és eszébe jutott a fehér vaságy hideg korlátja, ahogy Perr Rebeka keze szorítja. Aztán eszébe jutott Toulouse-Lautrec Ambassadeurs reklámplakátjának másolata, eszébe jutott, ahogy Perr Rebeka csípőjét a téglafalnak nyomva, jobb kezével elveszik ágyékának melegében, és a litográfiamásolat bal kezének támasztásától félrecsúszik a téglafal hűvösében. Aztán eszébe jutott a sirályok szirénája reggel hét órakor, és a patakkék ég, ahogy bevilágítja a fehér várost és a szobát a Bairro Altóban ezen a csütörtök reggelen, ahogy bevilágítja a közös paplant és Perr Rebeka meztelen ölelését.

Hasonló dolgok jártak Perr Rebeka fejében is, ahogy ott állt a metrómegállóban sötétbarna napszemüvegében. Nem teljesen értette, mi is történt kezdve a friss guava illatától, a kacsakagylók óceánízének kóstolásán, José de Soares Mendes kérdő tekintetén, a Cais do Sodré karácsonyi fényein és az óváros labirintusán át egészen a márványfehér égig. Nem tudta, mit fog gondolni, mit fog érezni másnap, amikor majd ugyanúgy főorvosnak kell szólítsa a mellette álló férfit, mint egy hete a Tömő utcán, amikor a Klinikára sietve összefutottak reggel hét óra negyvenöt perckor. Azt se tudta, mit mond majd férjének, Nagy Márknak, nem tudta, hogy egyáltalán kell-e valamit mondania. Ahogy állt ott fekete szoknyáját igazgatva a Saldanha metrómegálló fehér csempéiben tükröződve a férfi mellett, csak az azelőtti este és az aznap reggel járt a fejében. Az óváros, Weisz Máté szorítása, a guava édes illata, a könnyei, ahogy úgy ömlenek, mint méhéből a vér a Gemelli Kórház hármas kórtermében, Rómában, fél évvel korábban. Eszébe jutott a Pessoa válogatáskönyv a Rua da Atalaia száznegyvenhárom szám alatti kék ház második emeletének éjjeli szekrényén, eszébe jutott Weisz Máté, ahogy a nyakát csókolja, eszébe jutott, ahogy Weisz Máté vékony ujjai ágyékát markolják, ahogy a fehér vaságy hideg korlátját szorítja, miközben hüvelye és méhe úgy lüktet, ahogy az óceán bele-beleszakad a partszakasz homokdűnéibe. Aztán eszébe jutott a Szent Rókus templom harangrobaja és a sirályok szárnyának verdesése reggel hét órakor és a patakkék ég, ahogy elönti fénnyel a fehér várost és a közös paplant, ahol ő, Perr Rebeka és Weisz Máté még pár órával korábban meztelenül ölelkezett.

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik. De a város tényleg átváltozik éjszaka. Pontosan úgy, ahogy ez egy júniusi nap estéjén is történt. Erre persze csak a férfi és a nő emlékszik. A férfi, egy bizonyos Weisz Máté, akit Budapesten csak főorvosnak hívnak, és a nő, egy bizonyos Perr Rebeka, aki életében először szembesült azon a szerda estén és csütörtök reggelen a fehér városban azzal az érzéssel, hogy van, amit nem tud megmagyarázni. És talán még a mai napig is azon gondolkozik: hogyan lehetnek a háttérzaj jelentéktelen szólamai ennyire fontosak, hogy születhet két ember jelentéktelen találkozásából egy este alatt egy egész szimfónia?

Aznap, azon a szokványos csütörtöki lisszaboni délelőttön, a tipuana fák lélegzetvételei alatt a Praça do Duque de Saldanha metróalagútjában, a Saldanha metrómegálló csempéiben a férfi, Weisz Máté és a nő, Perr Rebeka úgy tükröződött, mint az ég az óceán és a Tejo összeömlésében. Emlékeztek az előző estére, a guava szagára, José de Soares Mendesre, a Cais do Sodré karácsonyi fényeire, emlékeztek az ölelésre, a csókra, emlékeztek az estére és a kristályhajnalra, ahogy a fehér város tündöklésében, az idő végtelensége és a közös paplan alatt meztelenül fekszenek.

És ahogy álltak ott, a Saldanha metrómegállóban, a következő szerelvényre várva, amivel hazaindultak Budapestre, tudták, hogy onnantól úgy kell ragaszkodniuk egymáshoz, mint a kacsakagylók a Costa Vicentina szikláihoz, hogy az idő múlása, mint a halász, el ne szakítsa őket egymástól.

Lázár Bence András Faludy-díjas szépíró, pszichiáter 1989-ben született Szegeden. Jelenleg ötödik verses kötetén, első próza kötetén, és első kisregényén dolgozik. Legutóbbi könyve: Kávé, tejjel (Prae Kiadó, 2021).