Murányi Zita: Halálfélelem

Részletek

Írta: Murányi Zita

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Ha kibélelhetném a szobát csönddel, ahogy a házi készítésű plüssállatok gyomrát apró anyagmaradványokkal, minden lépés felsebezne, a csoszogás mélyebben vágna elevenembe, mint bármikor, valóságos zajártalomként élném meg. A rádió sercegése ódivatú gramofontűkre emlékeztet, a képzelt bronztölcsér egy napban ázó, réti szulák feje. A konyhaajtó szelel, a – macskáknak készülő – főtt hús illatán túl az elhasználtságé is szabadon beáramlik, míg a huzat be nem csapja.

A komódon sorakozó tárgyakról leltárt készít a szem. A maszatos kávés pohárban többnapos zacc Rorschach-tesztje, egyszerre látom meg benne a fenyőfát és a húsz fokos dőlés szöggel jobbra hajló, ferde piramist. Az összegyűrt zsebkendőrózsák betegségszaga mulandó, a szaglóreceptorok túl gyorsan adaptálódnak, öt perc múlva a szar szagát sem érzi az ember, gondolom ezért bömböl a gyerek, ha összecsinálta magát. Másként hogyan is szereznénk tudomást róla? A csokiból visszamaradó ezüstgalacsin olvadt ólomkatona, kedvem támad belepöckölni, a rex asztalt is megidézi, mutatóujjam dákó, de nem lökni kell vele, hanem óvatosan megpöckölni a golyóbist. Csak le ne guruljon a szekrény lapjáról.

Az ölemben macska gubbaszt, tétován szőrébe akad a tenyerem, itt van, aztán eltűnik. Az anyja hívására sírással felel, mintha nyúznák, de előbb combomba mélyeszti elefántcsontszínű karmait. Halkan felsikítok. Akkor is, ha két lábam közt rés után kapar, a fejét akarja belefúrni, mindenről azt képzeli, macskaemlő, legyen az szagos hónalj, vagy bármilyen egyéb emberi testhajlat. Igaz, többnapos zoknikra ugyanúgy bukik, és vonzzák a frissen levetett, lábszagú csizmák. Tisztában vagyok vele, éjszaka sötétben is lát, valószínűleg az orra is érzékenyebb, nem hiába szimatol állandóan. Memóriája meglehetősen szelektív, működése rokonvonásokat is felvillant az emberével, régmúlt dolgokra sokkal élesebben emlékszik vissza, mint előző napiakra. A fene se gondolta, hogy a macska nosztalgikus állat.

Kutyám pár hétig volt, kiforrott véleményt nem őrzök róluk. Ki sem alakulhat pár futó momentumból. Másfél évesen nyomott a fali szőtteshez, mintha én is a csomózás közt megbújó minták egyike volnék, sokat nem tévedett, bújócskázni valóban szeretek, ahogy elveszni, rejtőzködni is. Mellső mancsát hasamra fektetette, talán egy pacsi reményében, ösztönösen hőköltem hátra, míg szüleim ki nem vezették a szobából az életigenlő, virgonc jószágot. Aztán elajándékoztuk. Elvégre a semmihez fogható pillanat minden, csak nem egy beginning of a beautiful friendship.

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik. Kivétel a férfi. A férfi ölemben gubbasztó kölyökmacska. Semmi sem csigázza fel úgy az érdeklődését, ahogyan a vágatok, folyton a melleket kutatja. Ha éles helyzetben kell határoznia, mindig az anyjáé az utolsó szó.

Hagyom, hogy bemásszon a dobozába, vagy a felső fiókot húzom ki neki, megvárom, míg kényelmesen elhelyezkedik. Napokig nem szabad megsimítani. Az arcom előtt húzza el a farkát.

Pattogtatom a gázgyújtót, elalszik, fölpattan a láng,  a műanyagkáván körbe-körbe forog, akár egy balettáncos. Lassan megfagyok a csodákkal teli éjszakán, vagy én vagyok a piruettkirálynő, aki elhamvad saját tüzében, lánghajában villámok cikáznak, a szerelem kisülései.

Azt mondja, használtan harmincezer lesz a szivacs, elkopott, nincs mese, ki kell cserélje. És miért nincs még fölszerelve szénmonoxid mérő? Mikor járt itt utoljára? – vakarja a fejét. Pontosan emlékszem rá, tavaly november 19-én. Sáros talpnyomok a parkettán. Nem lehet lehúzni. De kezet azért moshatok, ugye?, De nem folyik le. És a szarszag? – ezt nem kérdezi. Összeszáradt macskaürülék a kavicsos partokat idéző macskaalomban. Egy pohár vizet is, az nem kerül semmibe. Megeresztem, van, aki hűvösen szereti. Legszívesebben bezárnám a fullasztóan sötét szekrényfiókba.

Léptei úgy dörömbölnek a padlón, mintha a bejárati ajtón kopogtatna valaki, vagy a komód falán. Jó, hogy a macskák fűtenek, alap testhőjük harminckilenc fok, ami nálam egy átlagos hőemelkedés, az az állat kihűlését jelentené. Meg a kis olajradiátor, nyolc lamellás, zabálja az áramot. Nekidöntött testemben szétárad a forróság. Hátammal kezdem, lassan, domborítva állok föl, ahogy az állat ébred, jöhetnek a lábaim. Néha magamra húzok egy szőrme mellényt is. Beleakad a macska karma, húzza, tépi, idegesen fölsír. Segítek kiszabadítani a mancsát, azt hiszi direkt bántom, finoman körbeharapdálja az ujjamat. Fájjon nekem is. Állatkínzás.

Ha ki lehetne tömni a szobát dorombolással, macskáim hangja átszakítaná az emeletet, a Key West park állatállományát alapul véve, harminc év alatt biztos felgyülemlett belőlük egy fél Hemingwaynyi mennyiség, harminckettő, ha jól saccolom (míg Floridában hatvannégy jószág kószál). Szapora állatok, akár a patkány, születéskor is úgy néznek ki, mint egy kisegér. Ha ki lehetne tömni a szobát illatokkal, elsőre az orchideáé ugrik be, pedig nem emlékszem az orchidea illatára, semleges, törékeny, vagy soha életemben nem szagoltam orchideát. Ha ki lehetne tömni színekkel, lángoló narancsos árnyalatot nyerne, húsz négyzetméter mediterráneum kiszakítva a tenger öléből, melegít, és állítólag farkaséhséget csinál. Ha tele lehetne ültetni fákkal, a játszótereket szegélyező platánra esne a választásom. Vietnámban és Délkelet-Kínában is őshonos, levelein túl lenyűgöző gyümölcsével eteti a tekintetet.

Mégis dédanyámtól elcsent kockacukorral tömöm ki a bendőm. Csupa titkos suhanás a színpompás szalagfüggönyön át, dédanyám szürke loknijait idézi, amikor esténként leereszti kendő alá préselt, színtelen hajzuhatagát. A cukor csörgése, almazöld stelázsi, mínusz nyolcvan év, vagy csak az emberfej nagyságú csomó a függöny közepén, szellőzés végett azt is felköti, mint a haját. Régen homokszínű volt, de akkor is mindig eldugta. Nagyapám a padlásra vezető lépcső oldalfalánál alakítja ki a gyerekhomokozót, talán nosztalgiából, a melleket takaró hajzuhatagra gondol közben. A lapátolásnak köszönhetően mindig szigorú háromszög alakot vesz föl, lehet egyenlő oldalú. Benne felejtett tenyérnyomomat a szél szitzilálja, kevésbe ellenálló, mint a falevelek öttujjas kesztyűje.

Az üres kávés pohárra siklik szemem, belőle ömlik ki a tér, falán összeölelkező zaccmorzsákból áll össze és egyenesíti ki falait a homokpiramis. A gramofon karja hangtalan siklik a poros lemezre, mezei szulákot idéző réztölcsérét a 20-as évek pattogó, sziporkázó dzsesszdallamai töltik ki, King Oliver, Sidney Bechet. A sárga szaxofon kúpos csöve tekergő óriáskígyó és meghajló napsugár, rögtön az ég első sóhajának beadja derekát, hangzása rezes, füstös, mint a rekedt torkú énekeseké. A halandóság szagával átitatott zsebkendők pillanatokra egyeneshátú papír táncosnőkké vedlenek. Az alumíniumgolyó a pattogás ütemére emelkedik föl a komód lapjáról, egyetlen pillanatra hunyom le szememet, mire föltekintek az égre, a hold helyén feszít. Mutatóujjammal próbálom elpöccinteni a helyéről. Dédanyám haja arcomba hullik, függönye mindent eltakar, mint egy megőszült vízesés, a karcos üveglapról lemossa a bábozó sziluetteket, mintha árnyékszínházban ülnék, a visszajátszott macskanyávogásról is kiderül, elejétől fogva trükkfelvétel. Mint amikor az idő kiiktatása végett hasra fektetsz egy homokórát. De a szekrényfiókból töretlen árad kifelé a kopogás, és dől ki színtelen, szagtalan, íztelen, talán a szén-monoxid-mérgezés vagy egyéb fojtó, gyilkos gázok, mint a visszaemlékezés.

Az ablakréseket csipkedő huzat éjszakánként úgy suhan át a szobán, mint csontot érő halálos simogatás, csak filmnézés közben szeretek borzongani, jó meleg takaróba csavarva, pizsamában kevésbé jóleső érzés. Az elmúlás fuvallatán az egy főre eső macskák száma sem lágyít, a levegőt nem tudják átmelegíteni, csak azt a másfél, két tenyérnyi nüansznyi bőrfelületet, amivel szőrös testük közvetlen érintkezik. A hőkiegyenlítődés értelmében bizonyos időegység leforgása után már amúgy sem melegít a közel negyven fokos állatt, 36 fokosra hűtöm a magam kihűlés közeli állapotával.

A hőmérő higanyszála 34-et mutat, melyet a láz maximum 37,5-re srófol, az ápoló is holdkráterré duzzadó szemekkel csodálkozik rá a kórházban. Nincs bennük semmi melegség és részvét, két sötét lyuk, amiben elsüllyed az együttérzés. Ki-bejárkál, megigazít egy kanült, mintha az agyamig szúrná fel. Itt macskák sincsenek, maximum a kórház kertjében bagzó szerencsétlen párák, behallatszó üvöltésük a jeges borzongáshoz kapcsolva, mintha egy ezres puzzlebe tűzném be végre az utolsó, hiányzó kirakós darabkát.

Éjszakánként egyszer csoszogok ki mosdóba, papucsom alatt a padló kopogó törpe négyzetei gyerekkori játékot idéznek meg, az ugróiskolát. Nem szabad a csíkra lépni, nem szabad a csíkra lépni – szajkózom, a csík elhullajtott vékony macskabajusz, hangom betűk monoton sorozatából áll, az ismétlés a tudás, az ismétlés fölhúzott búgócsigákban a pörgés eksztatikus kisülése. Tengernyi ismétlés a tenger.

De most itthon vagyok, nem akarok a nyirkos kórteremmel takarózni, nem fogok vért köpni, ahogy Bukowski, bár a bűzös alvadt vér szagát, amiről oly gyakran beszél, leharapott fülű macskámnak köszönhetően, jól ismerem, még csak nem is van Goghnak hívták. Elvből nem zúdítanám magamra a sors haragját ilyen szerencsétlen névválasztással. Hetekig élt együtt az orrfacsaró halál szagával, közvetlen közelről lélegezte be, megfertőzve a levegőt is. A végén az ölembe ugrott és az oldalamba mart, mintha belém akarna bújni a halál elől, pedig az engem is átitat. A tűzforró állat tíz perc alatt teljesen kihűl, addigra minden víz elpárolog testéből, megmerevedik, mint egy preparátum.

A kert ismeretlen macskák temetője, néhány ismerős csonttal, amit magam ástam el. Az állatorvos visszatette a tetemet az állathordóba és letakarta egy ronggyal. Napok múlva éreztem a szagát.

A temető százszorosra nagyított homokozó, a beletűzött kis lapátok fejfáival. Az idő véste rovátkák nevekké állnak össze műanyagán és kikerekíthető évszámokká. Nálunk mindenki ötben született és ötben halt meg, mintha halálból is osztályelsőségre törekedne.

A kicsik rendszerint a rózsaszín műanyagkádat választják alvásra. Hasra fordítva úgy fest, mint egy bálna, árnyalata a puncstortát bevonó cukormázéval vetekszik. Rózsaszínű a lavór és a körömkefe fogókája, az illatosított művirágcsokor is a budiban. Leginkább mégis a dorombolás rózsaszín. És a szarszag nem zavarja? Nem örökkévaló.

A rózsaszín kádon túl a szennyestartó is  kiváló hely a durmolásra, a csaptelep ezüstje ugyan kis híján hátba döfi szerencsétlen állatot, nem törődik vele, töltekezik a romlás illatával, ez a Baudelaire-t megidéző procedúra látszólag tökéletesen kielégíti, még ha nem is teszi boldoggá.

Szókratész szerint az élet próba, Schopenhauer a szenvedésre voksol, Freuddal értek egyet, miközben a halált kicserélem élethosszig nyúló halálfélelemre. Azért csípem mértéken felül a bundás jószágokat, mert bennük még nem alakult ki.

Macskám viharvert zsebkendőgalacsint cipel szájában, fut, örömmel szalad felém, hallom a szájából kilógó papírtáncosnő halálsikolyát, nézem, ahogy vékony karjai lidércként lifegnek a szélben. Pár percre pattant ki az ölemből, de most már visszafelé tart.

Murányi Zita (1982, Budapest) Bródy-díjas író, költő, 2024-27 között MMA ösztöndíjas. A Szegedi Tudományegyetem kommunikáció szakán végzett. Legutóbb megjelent kötete: Istenhez emelem az árnyékod (AB Art 2024), regénye On Mr. Darcy sofa (Innovie 2023). Publikált az ÉS-ben, Jelenkorban, Bárkában, Népszavában, gyerekversei jelentek meg a Felhőpárna, Aranysityak, Mondanivalók, Viszek egy szívet antológiákban.