Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Részletek

Írta: Kiszely Márk

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

„Ez a törvény íratlan, de a legszigorúbb, amit ismerek” – Bérczesi Róbert

Egymás mellé szólt a jegyünk, régen találkoztunk. Körszakállra cserélte az egykori bajuszt. A reklámblokk alatt bevallotta, nem lett jogász, sem sportoló, nem tanulta el a mézpergetést a vidéki rokontól. Tegnapelőtt érkezett, nyaralni volt, Tahiti, csak ajánlani tudja. A nők szépek, a konyha jó, mindkettővel érdemes vigyázni. Ő például méreganyagban gazdag cápahúst evett, szédült tőle, vihogott, le kellett mondania a másnapra tervezett terepgyaloglást.

Az övé f-négy, az enyém f-öt, egymás mellett ültünk. Hangos volt, túl optimista, féltem, hogy körülöttünk azt hiszik, én is ilyen vagyok. Féltem, ha ez így megy tovább, kivezettetnek.

A mozi melletti salátabárban beszélgettünk a thriller után. Elcsüggedt, mikor a szavába vágtam. Rossz szokás, én is tudom, majd kijavítom, ha időm engedi. A haveromnak nem tetszett a film. Gejl és vontatott párbeszédekre hivatkozott, szerinte a rendező felnagyította a történet ellentmondásait. Nálam elment, tízből hét pont, sokra becsültem a szereposztást.

A haverom külföldön tanult, amíg a húgával jártam. Benéztem néha a szobájába. Serleg köré font öttusa érmek, tömérdek ezüst és arany. A plafonról kobaltkék boxkörte lógott, az ágy végében ottomán. Rossz ízlésű embernek gondoltam őt akkor. Izomelvű madárnak. Csak a húga kedvéért viseltem volna el, ha tanulmányaiból váratlanul hazatér. A húga zenélt, rézfúvós volt, a szemében díszhalakat nevelt. Reggelente összekeverte a poliédereket. A piszéket a csonkítottal, a végtelent az egyszerűvel.

Szertartásoktól mentes életet élek. Kizárt, hogy a tenyereim közé fogjak egy féltucat füstölőt és hajbókoljak egy márványszobornak. Amikor egyik-másik focista a pályára lépve keresztet vet, elröhögöm magam. A hétköznapokra is kiterjed a működési elv, a szekuláris ceremóniákat sem követem. Nem élezek kést a műszak végén, nincs konyhai mérlegem, amin ellenőrizhetném a kávébabok súlyát, csak ülök a sötét Ady parkban és a haverom mozdulatait figyelem. A túloldalon intézkedik, ölébe veszi a barátnőjét, magához öleli, mint a bilincsek az ereszcsatornát.

A haverommal sok mindenben hasonlítunk. Egyszerre nevetünk, szeretjük az egyhelyszínes filmeket. Ha rossz az idő, ezüstkanalak medrét nézegeti, újrafűzi a bakancsokat. Pontosan nem tudhatom, mi jár a fejében, de a tippjeim legtöbbször relevánsak. Legtöbbször síkidomokra tippelek.

Ő a praktikusabb ember kettőnk közül. Ha együtt megyünk csajozni, én kiszúrom a szingliket, ő pedig akcióba lép. Italt rendel, táncol, minden görcs nélkül mondja a hülyeségeit. Én legtöbbször üres kézzel sétálok haza. Vagy az Ady parkig, ahol meglesem őt a nővel, kifigyelem a párzás tölgyvastag rendszerét.

Ónoseső söpör végig a városon. A cipőfűzőszínek jelentéséről hétoldalnyi vita nyugszik a gyakorikérdések.hu panoptikumában. Húszéves kommentek. Anarchista punkok, nácik, vizigótok, természetkedvelők. Egy ilyen súlytalan témában is véleményt alkot a társadalom, ítéletet mond a zöldfűzősökről.

A haverom órákig ül a gép előtt, kutatómunkát végez. Átrágja magát a fűzőértelmezéseken, fényképeket nézeget, összehasonlítja az árakat. Végre az igazi fényében ragyoghat a kevlár bakancsom, mondja, miközben begépeli a számsort a kártya hátuljáról.

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Szombat hajnalban egy pad előtt térdelt, az utolsó szem rivotrilt kereste. Két tenyérrel turkált a sárban. Két tenyérrel turkált az ismeretlenben. Azt mondta, ha nem segítek, kitálal a bátyjának, sőt, ferdít is a helyzeten, megrögzött manipulátornak fog beállítani. Engedtem neki. Fóliamedrű kerti tavakban kerestük a körömnyi pirulát. Háztetőkről szórtunk haltápot a városra. Végignéztük, ahogy tavasz elején, csontfehérre nyúzza magát egy vasútállomás.

Már éppen szólni akartam, hogy tegye a helyére a súlyokat, amikor megláttam a bokáján pislogó nyomkövetőt. Az arca megfolyt gyertya, savtámadás áldozata volt tizenkilencben. Jó haver, bár beszélni sosem tudunk miről. Ökölpacsikat ad, befelé jó edzést, kifelé jó pihenést kíván. Citromsárga törölközőt terít maga alá a fekvenyomó padra. Blood, bruv, cuz, mate.

A lehetőségeink csúcsértéke köt össze minket: amíg én kétezer kilométerre vagyok otthonról, ő kettőre sem lehet. Amíg ő hatvan kilót pakol a rúdra, én negyvennel is komoly bajban vagyok.

J-vel ejtem, haverom, talán itt az ideje, hogy megjegyezd. Írd fel valahova fonetikusan. Ismételgesd a tükör előtt.

A koprofágia térhódítása korunk rapszövegeiben címmel írta tézisét. Ennyit mondott magáról. Fel-alá járkált a lakásban, egyikünk sem tudta, ki hívta meg. Az állóhangfal holtterében vert tanyát, a táncparkettet bámulta egész éjszaka. Laposüvegből ivott, fiatal volt a laposüveghez. Amikor elfogynak az ötletek, ismételni kezdik a legjobb sorokat, mondta, és dühösen rázta az ujját a lemezjátszó felé.

Többen is próbálták hazaküldeni. Türtőztette magát. Csak nagy nehezen bukott ki belőle, hogy ez az ő lakása, az ő lakásában vagyunk, a hazaküldés annyit ér, mintha azért esedeznénk, maradjon velünk.

Hajnalban külön vonult, a mosdó melletti dupla szobába látták bezárkózni. Kimonóban tért vissza közénk. Felrázta az asztal alatt alvókat, gyorskötegelővel fogta össze a függöny derekát. Ragaszkodott hozzá, hogy átdöfjem a szemöldökét egy tupírfésűvel. Nem vagyunk mi olyanban, nem vagyunk akkora haverok, tiltakoztam hangosan, és igazat adott nekem az egész társaság.

Van ez a faszi, magyar zenész. A sebvarró cérnákról faggattam az Orfű nyakába csorgó szerpentinen. Halászmesékből próbált összeollózni egy dalszöveget, a rímekben férfineveket rejtett el. Húzószilárdság, jót nevettünk. A fesztiválterületre érve azonnal lángosért rohant. A zenekara idősebb nálam, a kisebbik nagyszínpadon lépnek fel. „Úgy szeretlek téged, mint patkány a patkányt”, énekli, én meg a többi haverra gondolok.

A haverjaim száma véges. A haverjaim száma a végtelenhez közelít. Saját magammal is haveri viszonyt ápolok. Túlzottan szögletes és kiszámítható vagyok az igazi barátsághoz. Az esetek többségében, már az első találkozáskor pálcát törnek a fejem fölött, ösztönösen hátrálnak a sovány, görbe egyedtől.

A haverok mindig jók nálam egy sörre, cigipapírra. Nekem is van kihez mennem, ha leszakad a redőny. A haverkodás árnyoldalát betéve ismerem, sokszor maradtam magamra, sőt, olyan haver is akadt, aki kis híján letartóztatott. Már a motorháztetőn hasaltam, amikor kiderült, hogy összekevert egy másik kapucnis alakkal.

A haverom a régi szobámban él, szeretem őt, felgyújtanám érte Budapestet. Rómát. Az Alpokalját. A Baktérítőt. Kis híja volt, hogy rossz útra lépjen. Hogy elkallódjon a város kesztyűtartóban rejtegetett történetei között. Először egy kibelezett fejőüzemben találkoztunk, feszítővassal bontotta a mozaik csempét, bakelitfekete bandázskesztyű villogott a kézfején. Látom, te is csibész vagy, mondta, és kibújt a kapucniból. Ha csibész vagy, nincs félnivalód, a parkoló felé terelt, együtt néztünk végig a csonkig égett kocsikon, a csorbacsík lakótelepen. Esküdni nem mernék rá, de gyakran úgy mesélem, hogy villogó szemmel vágott keresztül az úton egy tucat ezüstróka.

Kiszely Márk (1991) Debrecenben nőtt fel, Londonban él.