Gyenge-Rusz Anett: Asszonyról asszonyra

Részletek

Írta: Gyenge-Rusz Anett

Ahogy teltek a hetek, hónapok, kitapasztalták, mikor hullajtja Terike a holdvérét. Olyankor nem nyúltak egymáshoz. Egyszer előfordult, hogy idő előtt nekiláttak. A falu legfürgébb kecskegidája nem tudott olyat ugrani, mint Terike azon az estén.

Terike letörölte a port a Mária-szoborról, megigazította az éjjeli lámpa zsinórját, széthúzogatta a bazsarózsákat a vázában. Mielőtt folytatta volna a takarítást, leült a bevetett ágy szélére és megcsodálta legkedvesebb tárgyait. Fiatalasszonyként nem mert volna ilyet tenni, de idős korára elhagyott a régi szokásokból néhányat, nem volt már ereje betartani őket. Meg aztán szórakoztatta is, mit szólnának a népek, ha látnák, hogy a délelőtti nap fényében a hitvesi ágyon üldögél, és kuncog, miközben elképzeli az arcukat.

Egyedül volt otthon. Általában így teltek a délelőttjei a temetőgondnoki lakban. Guszti, Terike ura szép időben a sírokat gondozta, a kislány meg, Lujza, a délutáni temetéshez ásta a sírgödröt.

Amikor a kislányra gondolt, Terike önkéntelenül az ajkába harapott. Gusztival mindent megtettek, hogy megkönnyítsék a gyerek tranzícióját, de nem volt könnyű megszokniuk, hogy Alajost, akit három éves kora óta saját fiukként neveltek, egyik napról a másikra Lujzának kell hívniuk. Jobban is aggódtak érte, mióta női testben élt. Most a nagyműtétre készült. Várja az aranyos, mint a Messiást, csak azt nem tudja, mivel jár az, ha ott lent megváltoznak a dolgok. Hogy nehezebb lesz, mint előtte bármikor.

Terike szórakozottan kaparászta a szekrényt borító hímzett abroszt. Lánykorában számtalanszor elképzelte, milyen lesz a házasélet. Honnan tudta volna, mi vár rá? Aztán bekötötték a fejét, és kibújt a szög a zsákból. De még hogy! Terike elnevette magát, majd az ágytámla fölött lógó esküvői portréra nézett. Szépen voltak öltöztetve Gusztival, az akkori divat szerint. Illettek egymáshoz. És az a gyönyörű menyasszonyi csokor! A fekete-fehér kép már megkopott, de Terike emlékezett a rezgővel és rengeteg zölddel körberakott, púderrózsaszín szegfűkre. Gusztikám akkor még nem hitte, hogy a nagy kaszával mégse arat búzát, futott át az agyán, és rögtön el is szégyellte magát. Nem Guszti tehet róla. A Jóisten tudja csak, miért rendezte így a dolgokat.

Szerették egymást, békességben éltek. De a házasélet nem volt jó. Az öregek nem beszéltek ilyesmiről a házasulandókkal. Majd megtudják ők is, ahogyan mi, gondolhatták magukban. Hát megtudták! A nászéjszakán mindketten nagyon ügyetlenül fogtak hozzá. A telihold ablakon beszűrődő fényében pillantották meg egymást először meztelenül. Gusztinak szinte lángolt a füle a kemény női mellbimbók láttán, Terike meg ijedtében csaknem sírva fakadt az ágaskodó hímtag érintésétől. Végül valahogy keresztülvitték a dolgot. Az újasszony nem tudta, hogy fájni fog, az újember meg röstellte, hogy az a jóleső robbanás ilyen fájdalmat okozott a feleségének. Reggel Terike a lepedőt szépen összehajtotta, a véres foltot két hajtás közé rejtve bemutatta anyjának és anyósának, akik az elhált nász bizonyítékától meghatódva körbecsókolták mindkettőjüket.

Az újdonsült házasok aggódtak, mindig olyan lesz-e, hogy Terike összeszorított foggal, hangtalanul szenved, miközben Guszti lőtt kutya módjára vonyít. De kérdezni nem mertek még egymástól sem. Pár nap múlva Terike sebe begyógyult, és úgy döntöttek, nekimennek újra. Nagy volt a meglepetés, ment minden a maga útján. Érezték mindketten, de nem szóltak egy szót sem. A végén megtörtént a robbanás. Gusztinak, mint először, Terikének meg valahol a mellkasa és a köldöke között futott végig a csiklandás. Sűrűn támadt kedvük az első időkben. Ha Terikén volt a sor, lefekvéskor odanyomta a lábát Gusztiéhoz. A férfi úgy jelzett, hogy mosdás után felsőruházat nélkül bújt ágyba.

Terike meghallotta, hogy tíz órát üt a templom harangja. Megigazította a képet a falon, kiment a szobából és óvatosan becsukta az ajtót. A konyhába igyekezett. Tejfölös krumplilevest ígért ebédre, szilvás gombóccal. Frissen jó ahhoz a tészta, elég, ha pont délre készül el. Leült burgonyát hámozni.

Ahogy teltek a hetek, hónapok, kitapasztalták, mikor hullajtja Terike a holdvérét. Olyankor nem nyúltak egymáshoz. Egyszer előfordult, hogy idő előtt nekiláttak. A falu legfürgébb kecskegidája nem tudott olyat ugrani, mint Terike azon az estén. Mintha a nászéjszaka ismétlődött volna meg. Mindketten megijedtek. Ezután mindig vártak közel két hetet, ne érje őket többé ilyen megtorpanás.

Azt is csak a Jóisten látta, mennyi könnyét nyelték el a lehántott krumplihéjak fiatalasszony korában, miközben a vájling szélébe kapaszkodva imádkozott egy saját gyermekért. Az volt a megszokott a faluban, hogy a lakodalmat követő egy éven belül az ara várandós lett, és úgy születtek egymás után a gyerekek, mintha gólya pottyantaná le őket az égből. Terikét azonban nem áldotta meg sem az ég, sem Guszti. Az első házasévük leteltével folyton körülötte sürgölődött az anyja meg az anyósa. Sokszor hoztak magukkal más falubeli asszonyokat, kihívóan vizslatták minden porcikáját, nézték, lesték az esetleges változásokat. Megjegyzéseket tettek, hányták a keresztet, égi előjelnek tulajdonították a márciusi jégesőt meg az október végén nyíló ibolyát. Aztán csalódásukat nem leplezve békén hagyták őt. Megverte az Isten ezt a szegény Gusztit, mondogatták. De furcsa módon Guszti volt az egyetlen, akit látszólag nem viselt meg az elmaradt gyermekáldás. Nem beszéltek róla, de Terike gyanította az okot. Guszti a temető gondnokaként sok halottat látott; időseket, fiatalokat, csecsemőket. Talán arra gondolt, inkább sose szülessen gyermeke, mint hogy itt kelljen elhantolnia a háztól néhány méterre.

Megfőtt a krumpli, Terike elővette a gyúródeszkát és a nyújtófát. Egy csipet liszttel behintette a falapot. Ha most hazaérne az öreg, nem lenne annyi ereje, hogy félbehagyassa vele a dagasztást.

Terike téli estéken sokszor besegített az idősebb asszonyoknak, hímeztek, varrtak, amit lehetett. Mindenféle pletyka ütötte meg a fülét. Többen panaszkodtak, hogy sokat eljár az uruk a háztól, és hozzátették, hogy Terike meg örüljön, hogy ilyen rendes embere van. Ő akkor értette meg igazán a lényeget, amikor az idősebbik szomszédasszonya elbeszélte, hogy a férje disznóganajos ruhában jár a kocsmába, kivéve szeptembertől novemberig. Akkor van oda a tejesasszony férje búzával alkudni a kereskedőkkel. Abban a két hónapban a férfi kipomádézva, tiszta ruhában látogatja a kocsmát minden este. Decembertől meg, ahogy a fejőnő ura hazatér, mit ad Isten, megint jó neki a disznószaros hacuka. Terike megrémült. Szerette az urát. Nem akarta, hogy eljárjon máshoz. Amikor Guszti hamarabb ért vissza a munkából, Terike sokszor még a tésztát gyúrta. Az ura mélyen a szemébe nézett, mire ő félretolta a gyúródeszkát, úgy, nyakig lisztesen az asztalra pattant, és hagyta magát. Néha ő is élvezte, de máskor olyan volt ez neki, mint a késszúrás. Gusztinak viszont jól esett.

A kamrából előkerült a tavaly elrakott szilva, készültek a csinos gombócok. A fazékban az egyik kirepedt.

A kis Alajost születésétől szerették. Amikor megtudta, hogy a gyerek anyja belehalt a szülésbe, Terike elsőként szaladt segédkezni a csecsemő körül. Guszti az apát próbálta vigasztalni, kevés sikerrel. De ami Gusztinak nem sikerült, az az italnak igen. Aztán a kicsi apja is elment, Alajos pedig hozzájuk került. Boldogok voltak, mert végre szülők lettek. Ráadásul egy fiú szülei. Szerették, nevelték és szép lassan megöregedtek. Ami idejük volt, azt mind Alajosnak szentelték. Azért Terike a téli estéken még eljárt varrni. Immár anyaként tekintettek rá, így az ő szavára is adtak. Ahogy forgott a szó, az egyik újasszonyka, egy féléves forma csecsemővel a karján, bizalmába avatta a többieket. Akkor kell csinálni, amikor fáj! Lennebb van a méhünk, hamarább elül a mag! Terike leeresztette a varrótűt. Mintha egy nagy kő lett volna a gyomrában, úgy görnyesztette össze a felismerés. Így derül ki az igazság, ennyi év után. Honnan tudhatták volna? Folytatta a varrást, nehogy észrevegyék a bánatát és rákérdezzenek. Igyekezett megnyugtatni magát. Elmúlt, ami volt. Így rendelte a Jóisten! És ott volt nekik Alajos! Elhatározta, senkinek nem szól arról, amit megtudott.

A leves még forrt, a szilvás gombóc a sparhelten várta, hogy prézlibe forgassák. Terike a tornácon akart tálalni. Az asztalt terítette, amikor a temető végében feltűnt két alak, egy alacsony, görnyedt és egy magas, egyenes hátú. Jönnek, gondolta, és gyors mozdulatokkal összeforgatta a gombócokat a bundával. A repedtfalúból kigurult a szilva.

Beszaladt a hálószobába, megragadta a Mária-szobrot és átvitte Lujza fésülködőasztalára. Szükséged lesz rá, kislány, gondolta, majd visszament a konyhába, hogy forgasson egy utolsót a gombócokon.

Gyenge-Rusz Anett (1991, Törökszentmiklós) tanulmányait a Debreceni Egyetemen végezte, germanisztika szakon. Jelenleg is Debrecenben él. 2022 óta jelennek meg prózái és cikkei. Két különleges, csillogó szemű kislány büszke anyukája.