Haramza Kristóf: Fogadás

Részletek

Írta: Haramza Kristóf

Nem akartam elhinni, hogy ennyire beszariak. Abban volt igazság persze, hogy ettől a Korpától, ha iszik, sok minden kitelik. Mégis kíváncsi voltam. Ha nem provokáljuk, nem itatjuk és figyelünk rá, miért ne lehetne vele józanul diskurálni?

Ha balhéra került a sor, ez a kellemetlenkedő svihák - akárhol volt, akármit csinált addig  a föld alól is előkerült. Leginkább a pesti kocsmákban, és lepukkant bárokban szeretett tanyázni. Korpának hívták. Nem igazán kedvelték sehol mert amikor kicsit is becsípett, rögtön macerálni kezdte a többi vendéget. Lekezelő volt, és hozzá pökhendi. Olaj volt a tűzre: jó pár feles elpusztítása után szemei vérben forogtak, vaskos kezei ökölbe szorultak. Találomra kiválasztott egy ellenfelet, majd döngő léptekkel odaténfergett hozzá. Aztán lassan, de annál kitartóbban kezdte a provokálást: hosszú harcsa bajsza alatt kivillantak az elfeketedett fogak. Néha szünetet tartott: ilyenkor bárgyú vigyorral körbetekintett, hogy nézik-e őt. Aztán tovább folytatta az ócsárlást. Egyik szitokszót a másik után hozta, de mindezt oly halkan, hogy a pincérek ne sejtsék meg, micsoda veszedelem is közeleg! Mindeközben viszont nem felejtett el inni, kezében korsót és stamplis poharat tartogatott. A Korpával szemben álló fél általában nem tudta eldönteni, mit kezdjen a helyzettel. Pirulva nézegetett jobbra, balra. Ezt a latrot meg próbálták elhúzni a haverjai, hogy ugyan, hagyd már abba a pocskondiázást. De hiába! Az alkohol és a trágárság bűze dőlt ki a szájából. Korpa – ebben az állapotában – már megállíthatatlan volt. Egyre hangosabban hallatta a hangját, míg végül, mint a vágásra szánt disznó, ordítva-visítva kelt csülökre: habzó szájjal ütötte-vágta a szemben álló felet. Vesztére több esetben is nála erősebb fazonokkal kezdett ki, melynek eredményeképp kék-zöld foltokkal kellett távoznia.

Szerencsés esetben pedig még sikerült azelőtt eltávolítani őt a helyszínről, mielőtt előkapta volna félig rozsdás rugós bicskáját. Ezt a kis szerszámot ugyanis állandóan magánál tartotta, s a verekedések végeztével mindig belevágta az egyik asztalba, hogy csak úgy reccsent a deszkán. Mikor végre kitámolygott, haverjai, jobban mondva azok, akik épp vele voltak, utána vitték a bicskáját és igyekeztek még a környékről is eltűntetni őt. Így mire a rendőrség a helyszínre érkezett, a díszes társaság már szerteoszlott.

Ilyen és egyéb eldurvult esetekkel tömték tele a fejemet, amikor erről a megvadult fickóról meséltek nekem.

Elmondom hát nektek úgy, ahogy volt, ahogyan én emlékszem rá.

Egy téli délután beültünk  a közeli Snitzerbe, kávézni. Miska ezeket az alkalmakat szerette megragadni, hogy előadhassa a legújabb teóriát és felismeréseit. Benő meg épphogy csöndben üldögélt a helyén, s csak a hosszas fejtegetéseket követően szállt vitába és javította ki Miskát. Jó volt hallgatni benneteket, bár nem mondom, néha bődületes marhaságokat tudtatok egymás fejéhez vagdosni. Aztán olyan is volt, hogy egészen máshol jártak a gondolataim, s inkább hagytam, hadd vitatkozzatok egymással.

Ám azon a délutánon mindhárman bágyadtabbak voltunk: Miska a sarokba bedőlve kanalazta a rumos kávéját, Benő a telefonját pörgette, a legújabb híreket nézegette, én meg a táskámból előkotort könyvet bújtam. De hamar eluntam és váratlanul így szóltam:

­– Hívjuk ide a Korpát.

Miska kezéből kiesett a mokkáskanál. Szeghalmi elszörnyedve tekintett rám.

­– Meg vagy te bolondulva! Ide akarod hívni azt a...

­– Igen, úgyis ráérünk, beszélgessünk vele!

­– Te beszélgetni akarsz vele – mordult felém a Miska –, de ő biztosan nem. Bedob négy-öt kupica felejtőt, és már a széklábbal fog hadonászni.

­– Csevely helyett asztalokat fog borítani, és rátámad a pultoslányunkra – tetézte Szeghalmi.

­– És a végén még a bicskáját is előkapja.

­– Jól van, eredjetek már a hülyeségetekkel! Nem fog ez senkit se bántani, beszélünk a fejével.

­– Nem ismered őt - ellenezte továbbra is a tervemet Miska.

­– Mert te aztán igen!

­– Hát, jobban, mint te. Szerintem eleget meséltem már róla. Addig jó, míg nem engedjük az ital közelébe, s mi is távol maradunk tőle.

Nem akartam elhinni, hogy ennyire beszariak. Abban volt igazság persze, hogy ettől a Korpától, ha iszik, sok minden kitelik. Mégis kíváncsi voltam. Ha nem provokáljuk, nem itatjuk és figyelünk rá, miért ne lehetne vele józanul diskurálni?

­– Egy értelmes okot mondjál, hogy ezt a vaddisznót miért kellene idecsalogatnunk. Egyet!

 Egy pillanatra elgondolkoztam. Kortyoltam egy nagyot a kávémból.

– Töröld meg a szemüvegedet kis pajtás! – feleltem meg Benő előbbi követelőzésére – egy korsó sörben fogadok veletek, hogy még ma itt fog velünk értekezni ez a Korpa.

­– Ez nem értelmes indok – csóválta a fejét Szeghalmi.

­– Tényleg nem az – felelt Miska is. – Legyen két korsó!

­– Legyen – rántottam meg a vállamat nagyvonalúan.

­– Eszetlenek! – takarta el az arcát Szeghalmi Benő, úgy mormolta félhangosan – Na jó. Két-két korsó sört fizetünk fejenként neked, Miskával, ha értelmesen szóra bírod a fickót. De ha nem sikerül, akkor két-két korsó mindkettőnknek. Azaz összesen négy!

­– És nem lesz semmi balhé. Mert akkor is mi vittük a fogadást.

­– Sima győzelem lesz – csaptam össze a kezemet. – Már készíthetitek is a tárcáitokat!

Miska telefonhívását követően úgy egy órával megérkezett Korpa. Aznap nem tartott senki vele. Hosszú szárú, acélbetétes bakancsban volt, terepszínű nadrágban, fekete pulóverben. Vállán keresztbe irattáska lógott. Hosszú haját kontyba fogta, bajusza alatt sátánian vigyorgott.

­– Már részeg - jegyezte meg Miska.

­– Édes Istenkém, mi lesz ebből! – aggódott Benő.

Odalépett az asztalunkhoz. Hármunk közül csak Miskával fogott kezet.

­– Ők pedig a cimboráim, név szerint…

­– Te hallod, Misikém, veszettül másnapos vagyok! – vágott illetlenül a szavába Korpa. – Az egész hétvégét végigbuliztuk. Azt hinné az ember, hogy ilyenkor már nem lehet tovább vedelni, aztán mégis.

­– Mi volt veled Korpa? – kérdezte Miska.

­– Hát, hallod. Húúú! – simította meg lapátnyi tenyerével az arcát Korpa. – Mindjárt mondom, csak kérjünk ki valami erőset.

Szeghalmi vészjóslóan tekintett rám. Ennek nem lesz jó vége.

­– Korpa, én ma nem iszom töményet. És neked sem kéne.

­– He? Mi? Hogyan?

­– Úgy. A srácokkal kávéztunk itt, gondoltuk…

­– Hagyjá má a kávéddal! – csapott rá dühösen az asztalra, majd a beszélgetés folyamán először végigmért engem is, meg a Benőt is. – Kik ezek?

­– A barátaim. Szeghalmi…

­– Ne idegesíts, Misikém, menjünk ki cigizni, mert nem bírom!

S már toporzékolni kezdett az asztal alatt.

– Jól van, hozok neked egy sört. Maradj csak, hozom, hozom! – pattant fel a helyéről Miska és a pult felé ment.

Egyedül maradtunk Korpával. Már nem volt, aki szóval tartsa. Idegesen cicegett a fogaival. Várta az adagját.

– Na, és merről jössz most Korpa?

Muszáj volt kockáztatnom, különben úszik a fogadásom. Korpa felemelte tekintetét.

– Hogyhogy merről? Hát, a levéltárból!

Nagyot néztünk a Benővel. Hogy ez a nagy mafla a levéltárból. Mit keresett ott? Vagy eltévesztette a cégtáblát?

– Mi az? – háborodott fel Korpa – Nem hiszed? A táskám is tele van papírral. A jegyzeteim – és indulattal szórta ki a lapokat az asztalunkra.

Óriási volt a meglepetés. Korpáról, ahogy később az általunk hozott sörök után beszédesebbé vált, egyre több dolog derült ki: pár évvel azelőtt végzett germanisztikán, most pedig egy kutatócsoportban kapott állást.

– Szeretem ezt csinálni, folyamatosan benne lenni a dolgokban, kéziratokat keresni, olvasni, összevetni. Nem is cserélném le másra! Csak hát a fizetés, meg az egyebek! Áhh, mindegy is! – és jó nagyot húzott az előtte lévő korsóból.

– Árulj el nekem valamit! – szólt most már Szeghalmi is bizalmasabban Korpához. (Észre sem vettük és már együtt söröztünk vele. Ahogy ugyanis telt az idő, úgy illant el a kezdeti félelmünk is.) – Szóval, mondd már meg nekem, hogy ilyen komoly szakmai háttérrel, mint a tied, mégis mi a francnak keveredsz kocsmai verekedésekbe? Minek ez a sok balhé?

Korpa kiitta a sorban nyolcadik korsó alján levő maradék löttyöt is. Az iménti fásultságát levetve, egyszer csak mintha megvadult volna. Arca egészen kivörösödött. Hirtelen felugrott a helyéről, őrjöngeni kezdett, ordítozott, hogy nem győztük csitítani. Valami nevet emlegetett, állandóan. Végül kezébe kapta a rugós bicskáját is, és félelmetes lendülettel belevágta az asztal közepébe. 

– Minek, minek? – ismételgette eszelősen, miközben a pincérek rángatták az ajtó felé, majd együttes erővel kilökték az utcára.

Dermedten figyeltük az eseményeket. Az asztalunk úgy festett, mint egy vert csatamező: papírlapok, irattáska szétdobálva, középütt pedig a híres rugós bicska, az asztalba állítva.

– Szép munka volt – szólalt meg gúnyosan Miska és Benőre tekintett.

– Nem értem, mi volt ez – fordultam kérdően a többiek felé.

Erre Miska a megnyert fogadáson felbuzdulva, fölállt a helyéről és az asztal közepén levő, szétdobált papírhalmazt kezdte vizsgálgatni. Kisvártatva a bicska hegye és az asztallap találkozása helyére rakta a mutatóujját. Benővel mi is odahúzódtunk. Akkor láttuk, hogy a kés az egyik papírlapot is átdöfte, mielőtt beleállt volna az asztaldeszkába. Ahová Misi az ujját helyezte, a papír margóján – szakadtan bár, de még olvashatóan – egy női keresztnév állt, rajzolt szívbe zárva: Valeria.

Nahát, ez a kalamajkás, nagyvárosi úrihölgy volt az, akiről akkor először hallottam. (Pár héttel az eset után már Benő is mesélt róla.) Valeriába bonyolódott bele a szegény Korpa is, és veszítette el őt oly könnyedén, mint én a négy sörös fogadásomat.    

Haramza Kristóf (1996, Mohács), író, újságíró, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusz-hallgatója. Középiskolai tanulmányait az esztergomi ferenceseknél végezte. 2020-ban jelent meg első interjúkötete Tanúságtevők címmel. 2022-ben a Pázmány Egyetemen szerezte meg magyar nyelv és irodalom - etika és erkölcstan szakos tanári diplomáját.