Sz. Szabó Ádám: A grízgaluska íze

Részletek

Írta: Sz. Szabó Ádám

Soha többet nem látta szüleit boldogan. Anyján állandó, ideges feszültség lett úrrá, mint aki arra számít, hogy minden pillanatban ráijeszthetnek, vagy bármelyik sarkon ott bujkálhat egy rabló. Apja épp ellenkezőleg, immár semmin nem tudta felizgatni magát. Mintha lelkének egy része már rég felröppent volna a földről, de teste továbbra is makacsul lehorgonyozta.

Háromtól hat hónap, háromtól hat hónap – ízlelgette, amint semmibe meredő tekintettel lépkedett a kijárat felé.

Há-ha-hó, há-ha-hó

Mire eljutott a kocsiig, már csak a szókezdő torokhangokkal gurgulázott.

H-h-h. Hhh

Halál. Amikor a piros lámpánál hangosan kimondta magának, egyszerre megnyugodott. Mennyire gyönyörűen szól így, magyarul. Szinte legördül a nyelvéről. Vagy inkább szétmállik a szájában, mint a vattacukor. Mennyivel szebb és tisztább, mint az az idegen csengésű latin szó, az a ronda orvosi kifejezés, ami úgy hangzik, mint valamiféle Pokémon. És voltaképp ugyanazt jelenti: a halált.

Nem volt kedve hazamenni, egyetlen porcikája sem vágyott vissza a régi életébe, amelyet máris túl szűknek és érdesnek érzett. De tudta, hogy nincs mit tennie: a hosszabb úton ment, kifejezetten lassan, bőven a sebességhatár alatt, de hiába húzta-halasztotta, egy idő után kénytelen volt megérkezni.

A bejárat aranyossárga kilincse enyhén lefelé konyulva fogadta őt, mintha megsértődött volna, amiért annyiszor vágta be dühösen az ajtót. Félig megevett pirítós a konyhaasztalon; kihűlt kávé a bögrében; jéghideggé dermedt, bevetetlen franciaágy – mindezek nemcsak a reggel félbeszakadt veszekedésre emlékeztették, de arra az elváltozott, egyre burjánzó dologra is, amit házasságnak neveznek. Mintha az őt körülvevő tárgyak olyan régóta állnának káros sugárzás alatt, hogy minden negatív energiát magukba szippantottak volna. Most pedig sugároznak. Szinte sértették a szemét, ahogy végignézett rajtuk. Számtalanszor gondolkodott már, hol romlott el ez az egész, de csak közhelyes dolgok jutottak eszébe. Amikor nem sokkal a beköltözésük után bejelentette, hogy egy borzalmas gyerekkor épp elég volt számára. Vagy amikor két évvel később ez az üresen csengő kijelentés lélekpusztító erővel zuhant rá, ahogy felesége az izzadt kezét szorongatta, miközben orvosa empatikus hangsúllyal a meddőség okait magyarázta. Esetleg az első átdolgozott hétvége, amit megszámlálhatatlan újabb követett, amint igyekezett munkába temetkezni. Önmagában egyik esemény sem okolható. Igen, mindegyik megrengette őket, de egy könnyáztatta éjszakai beszélgetés, egy meglepetésnek szánt külföldi utazás vagy valamilyen más apró öröm mindig túllendítette őket a mélyponton. Legalábbis úgy érezték. Észre sem vették, hogy valójában már ott vannak lent, a mélyben, csak a hangulatuk ingadozik jobbra-balra. A köztük lévő üresség pedig egyre csak dagadt, kiszorítva kapcsolatukból minden örömöt.

Hirtelen émelygés és szédülés tört rá. A testét egyre jobban feszegető kényelmetlenséget egy fáradt sóhajjal vette tudomásul, mint egy olyan nem különösebben kedvelt szomszédot, akivel reggelente úgyis elkerülhetetlen a találkozás. Bal szeme homályosságát is egészen megszokta már; a tükör elé szinte automatikusan hunyorogva állt be. Hónapok óta nem látta magát máshogy, mint így, egyik szemét résnyire szűkítve, hogy egy kissé élesebben lásson. Aztán bal szemét teljesen becsukta, mintegy felkészülve arra, mi vár rá a következő hetekben, ha az orvos jóslatai igaznak bizonyulnak. Szinte jókedvűen vette tudomásul, hogy semmi nem változik, fél szemmel nézve is ugyanaz a fáradt, szederjes arc néz vissza rá. Ezen az arcon gondolkodott, hogy mikor váltak állandó jellemzőivé a szeme alatti karikák, a homloka kétoldalán Miki egér-szerűen egyre feljebb és feljebb kúszó hajvonal, az a pár makacs szőrszál az orrlyukában, amelyeket egykor elég volt hetente lenyisszantani. Egyszer csak azt vette észre, hogy félig legombolt ingben az ágyban fekszik, tagjait pedig valami ólmos nehézség húzza le. Elképzelte, hogy több mázsányi föld alatt fekszik, a gondolat pedig úgy megbénította, hogy nem is bírt megmozdulni. Valamiféle megnyugvást keresett, és meg is találta: még konfirmációra készülve, kisiskolásként olvasta, hogy aki a Mennybe kerül, az attól függetlenül, hogyan halt meg, a legjobb testi formájában lépi majd át az örök élet kapuját. Ezt a gondolatot dédelgetve szenderült álomba, elhessegetve a feltételezést, mi van, ha neki inkább az örök kárhozat lesz a jussa.

Nyugtalan, cakkos szélű képek kergették egymást a fejében, ahogy izzadós, lábrángós álomba merült. A családját látta, főleg édesapját. A rossz emlékek igyekeztek levetni őt magukról, mint egy betöretlen csikó, de mind a tíz körmét ezekbe vájta, az egyszerre félt és vágyott múlt apró darabkáiba. Ismét ugyanazt a tudatosulni képtelen, nyomasztó félelmet érezte, ami egész gyerekkorát végigkísérte. Ott ült a családi asztalnál, a gőzölgő leves felett, amikor elmondták neki, hogy apja gyógyíthatatlan betegségben szenved. A májgombócok úgy úszkáltak előtte az áttetsző lében, mint idegen testek, amelyek eddig a mélyben szunnyadtak, de a rossz hír most előcsalta őket. A lé vékony zsírhártyáját áttörve, egymáson tolongva, udvariatlanul hallgatóztak. Nem emlékszik rá, hogy kanalát valaha a tányérba merítette volna. Csak bámulta a májgombócokat és már akkor sejtette, hogy azzal az ebéddel valami örökre megváltozott. Soha többet nem látta szüleit boldogan. Anyján állandó, ideges feszültség lett úrrá, mint aki arra számít, hogy minden pillanatban ráijeszthetnek, vagy bármelyik sarkon ott bujkálhat egy rabló. Apja épp ellenkezőleg, immár semmin nem tudta felizgatni magát. Mintha lelkének egy része már rég felröppent volna a földről, de teste továbbra is makacsul lehorgonyozta. Testileg nem szenvedett, három évvel később szinte pillanatok alatt verte le lábáról a kór, hogy egy álmos hétfőre virradó hajnalon csöndben, már-már észrevétlenül kilopakodjon az életből. Ő mégis úgy érezte, ez a pár év mindenre rányomta a bélyegét, szikkadtra szívva gyerekkorát, amely azután olyan kényelmetlenül feszült életén, mint a grillcsirke bőre, amit túl sokáig a sütőben felejtettek. Nem lelt többé örömet a péntek estékben, a születésnapokban és a karácsonyokban sem, mert mindegyikre árnyékot vetett a halálvárás, majd a gyász melankóliája. Végtelenül haragudott apjára, nemcsak azért, mert idő előtt elhagyta őt, de azért is, mert előtte a bejelentésével megmérgezte azt a kevés időt, amely a családjának még megadatott.

Észre se vette, mikor felesége megérkezett. Még akkor is apja mélabús, felhős tekintetével viaskodott, mikor leült a vacsoraasztalhoz. Nem hallotta a kérést, hogy segítsen kitenni a tányérokat, és azt se vette észre, mikor jelképes sóhajok kíséretében felesége ingerülten csapta le elé az asztalra az evőeszközöket. Máshol járt már, a személytelen orvosi rendelőben, a rozsdás rácsú kórházi ágyba süppedve, az orgonaszagú temetőben.

– Akkor most nem mondod, mi volt?!

Hányszor vesztek össze azon, hogy felesége túl ingerülten szólt hozzá, vagy ő válaszolt neki szitkokkal teli, éles szavakkal, melyek minden múltbeli bántást és lelkiismeretfurdalást újra és újra előkapartak a másik mellkasában! De nem tudta már felkapni a vizet ilyen apróságokon. Egykedvűen rántotta meg a vállát, majd amikor a nő litániába kezdett arról, hogy ilyen nincs, hát hónapok óta szédül és fáj a feje, valaminek csak kell lennie, egyszer csak ott csengtek fejében apja egykori, bátorító hangsúlyokkal teli szavai. Nem mondta, hogy semmi baj, sem azt, hogy minden rendben lesz, a szörnyű híreket mégis olyan gesztusokkal közölte, amelyek ezt sejtették. Olyan élesen hallotta apja hangját, mintha ott ülne mellette – és életében először nem borzongott, hanem megnyugodott tőle.

– Írtak fel gyógyszert, majd párszor be kell még mennem vizsgálatra.

Mintha nem is ő beszélt volna, hanem valaki, aki már rég ott bujkált benne, és most végre szót követelt magának. Felesége hitetlenül, remegő ajkakkal meredt rá, látszott rajta, hogy bár nem hisz neki, de annyira hinni szeretne, hogy akkor, abban a helyzetben ez is elég volt a megnyugváshoz. Mindketten gondolataikkal viaskodtak, de míg ő csendben, magába merülve ült, a felesége folyamatosan beszélt hozzá. Sorjáztak a panaszos mondatok róla, az ingerültségéről, a fásultságáról. De ő úgy meredt az előtte heverő tányér tejfehér aljára, mintha a tükörbe nézne. Apja nézett vissza rá, ugyanazokkal a szeme alatti táskákkal, ugyanazokkal az élettelen szemekkel, amelyeket nemrég még magáénak vallott. Csak az orrából kikandikáló szőrszálak vándoroltak a hallójáratába, néhány pedig peckesen megállt a fülkagylója tetején. Ezeket húzogatta apján gyerekként, gyakran felingerelve őt, vagy épp felkeltve a délutáni szunyókálásából – és ezek hiányoztak most neki a legjobban.

Egy történet az egyik kollégájáról, akinek hozzá hasonló tünetei voltak és kiderült, hogy elkapott valamilyen ritka fertőzést. Annak sulykolása, hogy biztosan nem iszik elég folyadékot. A jól ismert korholások arról, hogy túl sokat dolgozik. Felesége ismerős mondatai most üresen csengtek, mintha felé tartva megbotlottak volna az apró fülszőrökön, így ahelyett, hogy utat találtak volna a fejébe, fáradtan a földre bucskáztak. Nem emlékezett rá, hogy a merőkanál felé nyúlt volna, sem arra, hogy a felesége szedett volna neki, tányérja mégis megtelt aranyossárga lével, recés szélű sárgarépa karikákkal és a mélyben, folyami kavicsokhoz hasonlóan megbúvó zellerkockákkal. És hatalmas grízgaluskákkal. Úgy trónoltak a zöldségeken, mint a varangyos békák. Ahogy összeszűkítette szemét, még azt is látta, hogy pulzálnak. Az egészségtudatosság jegyében hosszú évek óta lemondott már a húsról, néhány hónapja pedig növényi tejtermékekre váltott. Ahogy ránézett a pöffeszkedő grízgaluskákra, azok brekegve nevettek vissza rá: mindez hiába. Minden hiába.

Felesége szájában egy sárgarépadarabbal noszogatni kezdte, miért nem eszik már. Ránézett, majd a mellettük üresen álló két székre. Ekkor döbbent rá, hogy az az előtte álló néhány hónap voltaképpen már semmit nem jelent, bizonyos értelemben már rég halott. Megpróbálta elképzelni, ahogy gyermeke türelmetlenül topogva várja az ebédet, majd kényeskedő sírásba kezd a zöldségek láttán, de a vágykép sehogy sem tudott tudatosulni – olyan rég kiölték magukból, hogy már magát a képzelődést is bűnnek érezte. Felesége újabb adag levest kanalazott saját szájába, de ő még mindig az üres székeket bámulta, melyek, úgy érezte, megtöltötték a szobát, megtöltötték egész életüket.

Lenézett a levesre, a hatalmas grízgaluskákra. Mintha minden egyes pillanattal egyre nagyobbra és nagyobbra duzzadnának, lassan kiszorítva a zellert, partvonalon kívülre sodorva a répadarabokat, összetörve az alattuk feszülő, egyre kisebbre töpörödő tányért. Megijedt a rémképtől, tétován a kanala felé nyúlt. Elképzelte, ahogy a szájába veszi, ahogy a fém hidege a nyelve hegyét csiklandozza, érezte, ahogy beleharap az ürességbe, amely már olyan távol lökte őt az asztaltól, hogy mindjárt hátraesik. Felesége visszafogott cuppogása erőt adott neki, bal szemét összehúzva felmérte az ellenséget, majd kíméletlenül belemélyesztette kanalát. Majd még egybe és még egybe. Mintha a mitológiai hidra fejét vágta volna le, csak még több lett a gombócokból. Tudta, hogy ez nem elég, tudta, hogy hiába fészkelte be már magát a koponyájába ez az üresség, amely lassan, de biztosan kiszorítja belőle az életet, nem tehet mást. Kronoszi félelemmel egyszerre több galuskadarabot is a kanalába terelgetett, majd a szájába vette az egészet. Túl mohó volt, a lé nagy pöttyökben csorgott le kétoldalt – de a grízgaluskák ott ugráltak, a nyelve alatt fogságba esve. Aztán a következő pillanatban, szinte magától szétmálltak, semmivé lettek. Még érezte a dara kaparós zamatát, a finom, olajos utóízt, ahogy a fűszerek aromája felkúszott az orrába. Mire lenyelte, szája csordultig megtelt szeretettel. Nem hallotta a kérdést, csak felesége örömváró pillantásából tudta kiolvasni, aziránt érdeklődik, hogy ízlik neki. Keze durvábbik felével a szeméhez nyúlt, igyekezve még azelőtt eltörölni egy könnycseppet, hogy az kicsordult volna. Még egy hatalmasat kanalazott a levesből, azt is a szájába vette, úgy bólogatott. De nem tudta már útját állni a könnyeinek. Nem is akarta. A második kanálnyi adagot is lenyelte, a harmadik viszont a szájába zárva remegett, a hirtelen rátörő zokogás ugyanis elzárta torkát. A felesége már ott térdelt mellette, ölelte combját, simogatta a mellkasát, hisztérikusan csitítgatva őt. Az ijedtség miértjeinek helyét lassan átvették a sírás hangjai. Egy pillanatnyi levegővételhez jutva lenyelte a szájában fodrozódó levest. A grízgaluska íze betöltötte száját, ő pedig immár biztos volt abban, amit a közelmúltban annyi rekedt hangú ordibálásban igyekezett elhazudni. Szerette a feleségét és nem kellett mondania semmit, biztos volt benne, hogy minden rendben lesz.

Sz. Szabó Ádám (1992, Mátészalka) újságírásból, filmtudományból és pszichológiából szerzett diplomát. Többek között a Magyar Narancsban és a Fidelióban publikált és riportfilmeket készített az RTL klub XXI. század című műsorának. Jelenleg is kommunikációs területen dolgozik. Jelentek már meg novellái a TiszatájOnline-on, a DunaPart magazinban és gyűjteményes kötetben. Első regényén dolgozik.