Papp-Zakor Ilka: Kirándulás

Részletek

Írta: Papp-Zakor Ilka

A Kiss-család gesztusait lehetetlen volt viszonozni, tudták a módját, hogyan tromfoljanak rám, bármit is teszek. Életvitelszerűen voltak jók.

Ők voltak itt az első ismerőseim. Aznap költöztem be, éppen végeztem az utolsó holmik kicsomagolásával, az utolsó doboz könyv polcra egyengetésével, amikor becsengettek. Az új szomszédok: egy fiatalnak mondható házaspár, egy kisfiú, egy kislány és a nagymama. A nőnél ételhordó dobozokban leves, második, desszert. Úgy gondolta, örülni fogok valami kis harapnivalónak, mert sejtette, hogy hurcolkodásom napján nem fogok tudni főzni. Főzni egyáltalán nem tudok, úgyhogy ezzel voltaképpen nem tévedett.

Estebédem hús-, glutén- és laktózmentes volt: Ili biztosra ment. Nagyszerű szakács lehetett, mert mindhárom fogás mennyeien sikerült. Utólag szégyelltem, hogy elfogadtam. Az ember nem szívesen fogad el ilyen jó dolgokat.

Még akkor este megfogadtam, hogy hamarosan viszonzom a Kiss-család gesztusát. Nem így történt. A Kiss-család gesztusait lehetetlen volt viszonozni, tudták a módját, hogyan tromfoljanak rám, bármit is teszek.

Életvitelszerűen voltak jók. Ili, a mama, a mesterszakács, aki építészmérnöknek készült, de félbe hagyta tanulmányait, hogy világra hozza két gyermekét, majd az Ikeához szegődjön raktárosnak, és öniróniától sem mentes, fordulatos történeteket meséljen a bebútorozott minta-szobákban esténként elszállásolt hajléktalanok kalandjairól a megvalósulásra váró, skandináv mintha-álmok között. Bence, az apa, az angoltanár, aki reggel mindig dupla tízóraival indult munkába, hátha valamelyik kollégája otthon felejti a sajátját, és aki magánórákért csak annyit kért, amennyit diákjának családja – szerinte – megengedhetett magának. Zsolti, a szeplős kissrác, tehetséges matekos, aki, ha megnő, punkzenekar dobosa szeretett volna lenni, és Fruzsi, aki piros, műbőr babakocsiban tologatott egy tolakvóan kisminkelt, hatalmas mellű barbit, felnőttként pedig a környezetet tervezte védeni –akik mindketten valamilyen nemes, közelebbről meg nem határozott célra gyűjtögették a zsebpénzüket. A nagymama hófehér hajával és állszőrzetével, mely lágy volt és puha, akár a vattacukor, hogy az embernek kedve támadt megnyalogatni – ő pedig ezt biztosan nem nehezményezte volna, sőt, szelíd, bátorító mosollyal tűrte volna a bizalmaskodást.

Nem kellett volna ennyit tudnom róluk, a többi szomszédomat jóformán nem is ismertem, de az ő jóságukról nem lehetett nem tudomást venni. Mellettük élni olyan volt, mint egy szürreális, egzotikus tájakon tett kirándulás. Kerengés erdei útvesztőkön és fejünk felé nyúló aljnövényzetben, állathangok talpunk alatt, előtt, mögött, hátizsákunkon malomkőnyi csigák tündöklő nyoma. Sátorozás csillagos ég alatt, hegyoromról kilátás a végtelen tengerre.

Kezdetben Jehova tanúinak, vagy valami hasonló szektásnak sejtettem őket, azonban csakhamar kiderült, a valláshoz csak annyi közük van, mint a világon bármi más, elvont eszméhez is: óvatos távolságtartással, de mély rokonszenvvel, megértéssel, derűsen szemlélik.

Azt hiszem, lényegében érdekes emberek voltak, mi azonban, én és az épület többi lakója, csak annyit tartottunk fontosnak róluk, hogy ők kísérik át a vak néniket az úton és ők fogják távollétünkben megöntözni a szobanövényeinket; ők adnak kölcsön sót, borsot, krumplit, étkészletet, anélkül, hogy valaha is visszakérnék; ők tüntették el a döglött patkányt a másfeledik emeletről; ők nem használnak nyáron klímát – a környezetromboló hatása miatt - , és ők kezdeményeznek minden télen gyűjtést a közös képviselő karácsonyi ajándékára. De vért is adtak, amilyen gyakran csak tudtak, és azt hiszem, nem csak én nem tudtam megállni, hogy gyengébb pillanataimban szervtenyészetként gondoljak rájuk, két lábon járó vesékre, tüdőkre, májakra, gyomrokra és szívekre, melyeket szükség esetén igénybe vehetek, ha felnőtt emberhez nem méltó életmódom végképp kibabrál a saját szervezetemmel.

Egyedül ők nem telefonáltak feszengve a rendőröknek aznap éjjel, amikor részeg brit turisták egy kis csoportja ordibált az épületünk előtt - szerintük ugyanis mindenkinek joga volt ott és akkor ordibálni, ahol és amikor szükségét érezte.

Nemsokkal a brit turistás incidens után kaptam tőlük egy tábla csokoládét. Így adták tudtomra, hogy hetek óta áztatom őket zuhanyozáskor. Először nem is akartak ilyen csekélységgel zavarni – szabadkoztak –, de aztán eszükbe jutott, hogy a vízveszteség talán az én számlámon is nyomot hagy… A vízelvezető rendszerben repedt meg valami, úgyhogy tévedtek, az áztatás nekem semmibe nem került. Viszont minden jel szerint megesett, hogy egyszerre támadt kedvünk nekem és a Kiss-család valamelyik tagjának tisztálkodni, és mert fürdőkádjaink éppen egymás alatt találhatóak, ami tőlem elfolyt, az a mennyezeten át az ő vizükbe csöpögött.

– Plitty-platty. Plitty-platty – érzékeltette velem Bence mosolyogva.

Később lett egy kutyájuk. Rondácska, kripli, sokszorosan megbántott menhelyi állat, akinek nyilvánvalóan az én szomszédjaim jelentették az egyetlen esélyt. A gyerekek különösen rajongtak érte. A piros babakocsiban a barbi helyét az idegenek láttán reszkető Rexi vette át.

Rexi éjt nappallá téve vonyított – de hát ki háborgatta volna emiatt Kisséket? Kezdetben azt hittem, a lakást szokja, később, hogy a gazdiék távollétét nem bírja, de kiderült, hogy nem erről van szó, mert szomszédjaim alig, vagy tán egyáltalán nem szokták új otthonában egyedül hagyni az állatot. Ő azonban a menhelyen töltött évek alatt csordultig megtelt boldogtalansággal, fájdalommal, nyomorral, ez próbálta most nagy nehézségek árán elhagyni a fekete, háromlábú testet.

Amikor a nyomor feszítése kicsit alábbhagyott, a kutya szokásává vált minden ajtónyitáskor feltartóztathatatlanul kiviharzani az utána kapkodó és kiabáló gazdik között tenni egy gyors kört a félemeleten, majd bátorságára büszkén visszacaplatni az otthon biztonságos melegébe. Ezt bizony nem minden szomszéd szerette.

Kissék többé nem voltak teljesen feddhetetlen lakók, én pedig megéreztem, hogy közeleg a revans pillanata. Néha azon kaptam magam, hogy minden különösebb ok nélkül kilépek a lakásból és lelépcsőzök egy-két emeletet, remélve, hogy tanúja leszek Rexi újabb szabályszegésének. Érdeklődve vártam, hogy Kisséken kiütközzenek a kimerültség első jelei, de egyelőre semmi ilyesminek nem láttam nyomát. Éppen ellenkezőleg. Az embernek már a puszta látványuktól kedve támadt boldognak lenni.

Aztán egy hosszabb hétvégén meglátogatott anyám. Nálam szállt meg, és, mint mindig, most is múzeumba és színházba járással terveztük elütni az időt. A látogatásnak egyébként kifejezetten örültem, jobban mondva, megkönnyebbültem tőle, mert korábban viszonylag sokáig nem beszéltünk egymással egy veszekedés folyományaként.

Mondják, hogy a kutyák átlátnak az emberen. Hát nem tudom. Én elég jól ismerem anyámat, és nem tartom gonosznak. Nehéz természet, kétségtelenül, de hát ki nem az. Nyilván megvannak a maga bajai. Rexi mégis első látásra megutálta. Úgy robogott elő Kissék félig nyitott ajtaja mögül, mintha egész életében erre az alkalomra várt volna, vetődött egyet, és belemart anyám lábikrájába. Esze ágában sem volt elengedni, hiába kérlelte a Kiss-család plusz én. Anyám elég rendesen viselkedett (tudott a beázásról, a csokiról, és úgy általában, Kissék viselt dolgairól), szerencséje is volt, mert elég vastag, bő szárú farmert viselt, Rexi rossz fogai alig bírtak az anyaggal, karcolásnál szinte nem is ejtettek mélyebb sebet. Amikor végre lefejtettük róla az állatot, úgy, a farmerja szárán vérpipacsokkal ment tovább a kiállításra.

A hazatérte után rájöttem, hogy eljött az én időm, és vettem egy nagy tábla csokit.

Csengetés után óvatosan félrehúzódtam, hogy Rexinek legyen helye ismét kihömpölyögni. A gyerekek nyitottak ajtót, Ili és Bence, úgy látszik, még dolgozott, és, bármennyire is számítottam a jelenlétére, Rexinek sem láttam semmi nyomát. A kislány a piros babakocsiban újra a barbiját tologatta, hátha végre összeszedi magát, és elalszik.

Kicsit előre dőltem, és a gyerekek feje fölött a lakásba kémleltem. Ameddig szem ellátott, Rexi sehol sem volt.

– Csak nem beteg? – kérdeztem, kicsit talán túl aggodalmasan, mintha attól tartanék, hogy anyám vádlija ártott meg szegény kis kutyapocinak.

– Semmi baja – világosított fel a kislány. – Soha nem volt még ilyen jól, mert képzeld, elvitték anyukának egy barátjához. Akinek, tudod…

– Akinek van egy nagy-nagy farmja – fejezte be a mondatot a kisfiú.

– És ott mindenféle állat van. Kutya, cica, hörcsög, papagáj, kaméleon. Képzeld el.

– És tudod, mit csinálnak ezek ott egész nap? Hát mit csinálnának? Kergetőznek. Mintha nem volna holnap. Így mondta apuka.

Fruzsi kacarászott, mórikálta magát, ahogyan a kislányok szokták. Örült a kergetőző állatoknak.

– Bejön? Bejön? – invitáltak aztán. Szerették volna, ha velük várom meg a szülőket. De nemet mondtam, mert Kissék lakása rettentő magas volt, éppen, mint a csillagos ég, és iszonyúan nagy, éppen, akár a tenger, én pedig egy kicsit megijedtem, hogy még eltévedek.

Papp-Zakor Ilka (1989. június 7. –). A Babeș–Bolyai Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett orosz–magyar szakon, jelenleg az ELTE polonisztikájának doktorandusza. Angyalvacsora című prózakötete 2014-ben JAKkendő-díjat kapott, 2015-ben jelent meg a JAK és a Prae gondozásában. További kötetei: Az utolsó állatkert (novellák, 2018.), Majd ha fagy (regény, 2021.) és A hasbeszélő visszhangot keres (regény, 2024.) a Kalligram kiadónál jelent meg. Mikołaj Grynberg A kivonulás könyve (2022., Mentor) c. oral-history-kötetének fordítója.