Milbacher Róbert: P/S avagy utóirat a költő titkos életéhez (részlet)

Részletek

Írta: Milbacher Róbert

Csak Heydte látta a halottat, ő azonban életében nem ismerte Sándort, aki viszont az ő személyleírása alapján felismerni vélte, az nem látta a Heydte említette holttestet.

A temetés után hónapokig nem láttam Tóthot.

Igazság szerint nem volt semmiféle közös dolgom vele, mindenki járta a maga útját. Az Udvarral való kiegyezés olyan új politikai és kulturális feladatokkal árasztotta el a nemzet sorsáért akár a legkisebb felelősséget is érző hazafit, hogy minden önző, magánérdek háttérbe szorulni látszott. Nekem különösen jól jött, hogy belevethettem magam a nemzet újjáélesztésének nemes munkájába nagyszerű hazafiak oldalán. Ez volt az az időszak, amikor nem az ember kereste a feladatot, hanem a feladat az embert. Személyes veszteségem fájdalmát ideig-óráig sikerült a köz boldogításának balzsamcseppjével enyhíteni, bár tudtam, személyes boldogságra nekem már nincs lehetőségem csodálatos feleségem elvesztése után. Az Akadémia és a Kisfaludy Társaság minden időmet és energiámat lefoglalta, úgy éreztem, most igazán használhatok a sokat szenvedett nemzetemnek.

Senki nem vetheti hát a szememre, hogy igazság szerint Tóthról meg is feledkeztem. Annyit tudtam róla, hogy tanító lett, majd tanfelügyelő, de életünk a továbbiakban semmilyen módon sem keresztezte a másikét.

Aztán egy napon akadémiai szobám ajtaján halk, szerénységről vagy talán félénkségről tanúskodó kopogtatás zökkentett ki egy hosszú és valójában bosszantóan unalmas nyelvészeti értekezés olvasásából. Félénkség ide, szerénység oda, a kopogtató nem várta meg, míg betessékeltem, szinte a kopogtatással egy időben benyitott, és kalapját kezében gyűrögetve ott állt előttem Tóth teljes életnagyságában, bár kissé sápadtabbnak tűnt, és mintha fogyott volna, mióta utoljára láttam.

– Ne haragudjon, hogy zavarom a titkár urat – mondta némileg túlságba vitt ceremoniális modorosággal, de szemét nem emelte rám. Míg beszélt, végig a szőnyeget fürkészte, mintha csak a rojtjait venné számba, egyesével.

Kicsit sem örültem, hogy viszontlátom, hiszen tényleg nem volt többé közös ügyem vele, de udvariasságból leültettem, és megkínáltam egy jó szivarral, amit ő egyetlen, indokolatlanul heves kézmozdulattal utasított vissza, mintha csak erőszakoskodtam volna vele.

– Nem akarom az idejét rabolni – mondta egyenesen a tárgyra térve –, de olyan dolgoknak jutottam a nyomára, miket mindenképpen meg kell osztanom a szerkesztő úrral.

Valamiféle rossz sejtelem kerített a hatalmába, talán mert le akartam zárni a múltnak azt a részét, amelyen változtatni nem tudok. És most valóságos félelem támadt bennem, hogy friss, épp csak varasodni kezdő sebeket fog fölszakítani ez a fiatalember, akin látszott, hogy képtelen továbblépni azon, ami egyszer s mindekorra véget érni látszott.

Láttam rajta, hogy mindenestül benne maradt a régiben.

– Szerelmetes halottamról, drága Júliámról van szó…

És még mielőtt megakadályozhattam volna, az eszelős monomániásokra jellemző színtelen hangon, kissé hadarva, de nagyon is világos logikával beszélni kezdett.

Azzal kezdte, hogy mint tudom, Júlia főleg August von Heydte ezredes tanúságára hivatkozva nyilváníttatta halottá Sándort. Az erről szóló, az Egyházhoz benyújtott okiratot fel is olvasta előttem. Szerinte azonban Heydte tanúságtevésével igen sok baj van. Végső soron Tóth arra a következtetésre jutott, hogy az ezredes biztosan nem Sándor holttestét látta ott, a héjjasfalvai szökőkút mellett heverni.

– Mégis miből gondolja ezt? – vetettem közbe gyanakodva, hogy kissé kizökkentsem. – Hiszen Júlia is ráismert a leírás alapján.

Erre azt válaszolta, hogy Júlia saját elmondása szerint akkor már mindenáron rá akart ismerni, mert már hetek óta járta az erdélyi csatatereket, és sehol nem akadt a nyomára az ő Sándorának. Hiába volt ott vele az a színészgyerek, az a Balázs Sanyi, meg a Lauka Guszti, annyira magányosnak és elkeseredettnek érezte magát, hogy semmiféle jó hírt nem hall az ő ura felől, és sem élőnek, sem holtnak nem állítja teljes biztonsággal senki, illetve annyira hiányzott már neki az alig félesztendős fia, akit oly hosszú időre hűtlenül magára hagyva, mások gondjára volt kénytelen bízni, hogy valami bizonyosságra vágyott. Ezt a bizonyosságot kínálta fel August von Heydte ezredes, ki a csatateret bejárva az ütközet után, felismerni vélte Sándort, halálát pedig hivatalossá tudta tenni. Nem vethető hát szegény asszony szemére, hogy kapva kapott az alkalmon, hogy lezárhasson végre egy valójában lezárhatatlannak bizonyuló történetet.

Heydte azt mondta, hogy ő látott egy mellén dzsidától átdöfött, fekete pantallós, fehér, kihajtott ingnyakú egyént, aki körül mindenféle, Bemtől származó iratok és kitüntetések hevertek szerteszét. Úgy írta le a külsejét, hogy sovány, kicsiny, száraz arcu, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete körszakállal. Tóth még németül is megismételte a nyomatékosítás kedvéért: „er war mager, klein, trockenes Gesicht, mit sehr bestimmtem Ausdruck und groszem schwarzem Vollbart.” Abban tényleg igaza van Tóthnak, hogy Sándornak sohasem volt körszakálla, mindig is nagy bánata volt, hogy csak gyér szőrzet nő az arcán, amiből legfeljebb is bajusz és kecskeszakáll nevelhető. Ráadásul Heydte előtte nem látta soha Sándort, és maga is csak annyit tudott nyilatkozni, hogy később tudakozódott több fölkelőtisztnél a látott halott személyiségét kiderítendő, és a legtöbb közülük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi lehetett, akit az ütközetben még láttak Bem oldalán, de akit az ütközet után soha senki többé nem látott.

– Érti ezt az úr? – nézett rám eszelősen Tóth. – Csak Heydte látta a halottat, ő azonban életében nem ismerte Sándort, aki viszont az ő személyleírása alapján felismerni vélte, az nem látta a Heydte említette holttestet.

Ez valóban roppant érdekes és mi tagadás: kínos fejlemény volt. De aztán eszembe jutott, hogy hiszen Júlia nemcsak Heydte tanúságtételére hivatkozik, hanem azt nyilatkozta, hogy egy székelykeresztúri gyógyszerész és egy orvos is látta Sándort halála előtt a csatatéren vad kozákoktól üldöztetve. Tóth erre csak annyit válaszolt, hogy ez igaz, és később ki is tér erre a két tanúra, de még maradna Heydténél, ha megbocsátok neki.

– Heydte azt állította, hogy a halott mellett fontos katonai iratok és kitüntetések hevertek – folytatta a kizárólagos igazságot birtokló megvilágosultak magabiztosságával. – De ilyen papírok nem lehettek Sándornál, a kitüntetésekről nem is szólva, mert hivatalosan Sándor nem volt beosztva Bem mellé. Sem egyenruhát, sem kardot nem viselt a csata előtt. Valószínű, hogy a Heydte által látott halott Bem titkára lehetett, az erdélyi szász Anton Kurz. Ráadásul ez megfelel annak a személyleírásnak, amit Lengyel József orvosnak adott Heydte, még rögtön a csata után, ugyanis a hivatalos jelentés csak jó négy évvel később keletkezett. Ezek szerint valójában egy szőke, kecskeszakállú embert látott ott a kútnál, aki ugyancsak nem lehet Sándor, hiszen ő Kurzcal ellentétben nem volt szőke. Hogy hogyan lett ebből fekete körszakáll, magam sem értem. De Lengyel doktor biztosan állítja, hogy ezt mondta neki Heydte. Ez a Lengyel József látta utoljára életben Sándort, a Júlia által tanúságul hívott patikus is csak tőle hallotta, amit nyilatkozott. De Lengyel doktor is élve látta, holtában azonban nem, mert neki is menekülnie kellett a vad kozákattak elől.

– Én megkerestem ezt a doktort – folytatta diadalmasan –, és megkérdeztem tőle, hogy pontosan mit is tud. Mire bevallotta, hogy sem a Heydte által látott testet, sem magát a halott Sándort a saját szemével nem látta, és azt a sírt, amelyről azt állította, hogy a fehéregyházi határ felső felén északról lefutó patak martján található, csak azért nevezte meg, mert ettől a tömegsírtól úgy 100 méterre vette észre a menekülő Petőfit. Azonban – mikor szembesítettem vele – maga is beismerte, hogy ebből nem következik, hogy biztosan ott, az alatt az egyre növekvő sírhalom alatt fekszik. Mert hát – tette hozzá, értetlenkedő pillantásomat elértve – az arra járó székelyek azóta is egy-egy követ dobnak rá, hogy szinte mára már emlékművé magasztosult a hely, annak ellenére, hogy egyáltalán nem biztos, hogy alatta porladnak a nagy költő földi maradványai. Szóval – folytatta Tóth – Heydte és Lengyel mint két megbízható tanú perdöntő vallomásai ha nem is hamisnak ugyan, de elégtelennek bizonyulnak ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan Sándorként lehessen beazonosítani a Fehéregyháza és Héjjasfalva között talált tetemet.

– És akkor most hogyan tovább? – kérdeztem bizonytalanul és szinte rettegve a választól, mert volt egy sejtésem, hogy mi fog következni. De Tóth csak annyit mondott az eszelősökre oly jellemző nyugalommal, amely az átmenetileg megzabolázott, de pattanásig feszült idegek minden pillanatban való szakadásával fenyeget:

– Azt még nem tudom, de annyi bizonyos, hogy mostantól fogva Júliám szabad.

Milbacher Róbert (1971, Kaposvár) író, irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem tanára. Variációk a múltra című új kötete, melyből a fenti részlet is származik, január végén jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában. A kötet ezen a linken előrendelhető.