HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

Részletek

Írta: Veszprémi Szilveszter

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

A luxizás szót Lázár Jánostól,
a nyelvpolitikai vetületek alapos olvasatait
Vida Kamillától tanultam.
A hisztikézésben nagy elődeim vannak,
az Ifjú Werthertől – mit gondol, aki beírja a Google-be,
hogy Az ifjú Werther szenvedései röviden? –
a szentimentálisokon át az egzisztencialistákig,
az újkomolyokig és Locker Dávidig.

A latin hysteria ’méhbetegség’
és a görög hüszteré ’anyaméh’ szóból ered.

El kell mondanom valamit, amit megtanultunk nem kimondani,
mi, első generációsok, akikre kulturális migránsként trendi hivatkozni.
Kényelmetlen minden hely, pedig valahol muszáj beszélnünk a verseinkről,
de nem, nem vár minket öröm. Az (irodalmi) tereinket
csak használni tudjuk, de soha nem lesznek egyértelműek,
mint azoknak, akik tudják, mire jó egy vers.

A váratlan indulati kitörésekkel, szorongással
és kényszercselekvésekkel járó idegbetegséget
a századfordulón a sorsuk felett eszköztelen
nagypolgári és nemesi nők betegségének tartották.

Mert tényleg, mire jó egy vers?, semmire,
apám, anyám mondja bennem,
és az ő hangjuk erősebb, csak gúny van
már a felvetésre is, hogy bármire jó lehet, amit írok.
Lennének legalább öncélúak, kacaghassak,
mert anyám soha semmit nem csinált öncélból,
de belehalunk, és mégis – mi, első generációsok –
hiszünk az üzenetben, a verseink zengő, dühös ércek,
a pengő cimbalom a muzsikánk.
Ugatnák legalább az öncélt.

Rendszertudatos feminista narratívák nélkül tekintettek a tünetegyüttesre.

Ez a vers akkor jó, ha bólogatsz és sajnálsz minket,
de nem mered megosztani a Facebookon, mert gyanakodnának,
hogy te is idegen vagy a templomainkban.
Ha jó vers lenne, szembesítene. Vállalt képviselettel,
de tisztán is, az esztétika erdejéből megjelölt fákat vágna ki,
mondatokat, amik megértek a leírásra.
De ez a vers kényszercselekvés, minden vers az,
anyámnak ezt hogyan mondhatnám el,
és hogyan magyarázhatnám el bárkinek,
aki mást mondana el a versről,
aki az anyja csöcséből szívott szebb válaszokat.

A hiszti játékos képzésű, a bizalmas nyelv szava,
a hisztike tovább becézi, lágyítja a már bevett alakot.

Csak egyszer tudnám ezt majd jobban megírni!

Veszprémi Szilveszter (Pécs, 1997), Sziveri-díjas költő, a szegedi Megálló Közösségi Ház közösségszervezője, a Grand Café irodalmi programszervezője, az Egy meleg srác olvas blog bloggere. Első kötetével, Helyek, ahol rám öröm vár (2022, Prae), elnyerte az Írók Boltja Könyvösztöndíjat, második kötete a Vijjogók 2026-ban jelenik majd meg.