HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

Részletek

Írta: Bartók Imre

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

 1939. szeptember 23.

Ez most nagyon nehéz lesz.

Járhatnám körbe-körbe, ahogy a macska szokta, talán könnyebb lenne utána, talán nem, mindegy, a lényeg, hogy nem fogom tudni megírni a beígért szöveget. Több oka is van, számtalan, amelyekről nem tudok, nem is akarok mind beszámolni, de ha már belekezdtem – ha már írok –, talán mégis tartozom valamiféle számadással. Mint a macska a kása körül, de nem, nekem kutyám van. A kutyám haldoklik, tizenöt éves, lehet, hogy tizenhat, nem számolom, egyébként is menhelyről van, ki tudja, mikor született. Fekete szőrű, vagyis fekete szőrű volt, de mostanra majdnem teljesen kihullt a szőre, csupasz, rózsaszín. Beteg, szaga van, én nem tudom, milyen betegség kínozza, közönséges végelgyengülés, kutya-Alzheimer, nem tudom, nem érdekel, de állandóan idenyomja a száraz orrát. Így nem lehet dolgozni. Nincs pénzem gyógyszerre, én is rosszul vagyok, és ha jól értettem, semmi esély arra, hogy rendes, emberhez (vagy akár kutyához) méltó honoráriumban részesüljek bármiért, amit csinálok. Van valami ZAVARODOTTSÁG a világban, aminek ez a kutya a megtestesülése. Én ezt az állatot tükrözöm vissza, mert én is beteg vagyok. Gondolhatnád, hogy a kutya tükrözi vissza az én állapotomat – magától értetődő észrevétel –, de ez nem így van. Azért, mert ez a kutya OKOS, én viszont nem vagyok okos. Az orrom sem száraz. Sárga váladék folyik belőle. Eljutottam oda, hogy ezzel a világgal már nincs dolgom, nem tudok vele mit kezdeni, kicsúszott az ujjaim közül, zúzalék, összetört homokóra, a szokásos bölcsességek.

Téged viszont nem akarlak bántani! Ha lehunyom a szemem, egy temetőt látok magam előtt, sírkövek helyett fagylaltoskocsikkal. Kicsi, mozdulatlan, színes fagylaltoskocsik. Harangzúgás helyett az ő tülkölésük tölt ki mindent kőfaltól-kőfalig. Ez annak a metaforája, hogy MEG KELL NYALNI a halottakat. Ha a kutyám meghal, őt is meg fogom nyalni. Egyszerűen nincs több PÉNZEM. Az a probléma, amit, elnézést – nem akarlak bántani – nem értesz: nem azért írunk, hogy pénzt keressünk, hanem azért keresünk pénzt, hogy írhassunk. Hallottam, hogy új helyek nyílnak a városban. Engem nem hívnak SEHOVA. Tizenöt éve nem írtam semmit, talán tizenhat, miközben a városban élénk KULTURÁLIS ÉLET zajlik. Ez megalázó, több mint megalázó, igazából annyira lesújtó, hogy az már felemelő, miként a Megfeszített megaláztatása, az enyém is – dicsőség. De nem erről akartam írni. Egyáltalán NEM AKARTAM írni. Amikor reggel felébredek, a kutya alszik. Amikor elalszom, felébred, mozog, tesz-vesz. Nehézkesen jár, igaz, de látom a nyomait. Kiborít ezt-azt, tintát a parkettára, beletapos a mancsával. Ő így érez, így ír. Amikor reggel felébredek, szavak várnak: GYANÚ, HÁTRAARC, KIJÁRAT. Nem ebben a sorrendben, de a sorrend most MINDEGY. Ez az én kutyám, és nem akarom megírni, amit kell, mert engem nem kértek fel arra, hogy írjak, egy tárca megírása nem felkérés, hanem egy alamuszi tintatartó, amit elém borítanak, tapicskolj, papa.

Valaki néha meglátogat, leül, arra kér, hogy feküdjek le, húzzam magamra a lepedőt, és ne szóljak egy szót sem. Ha beszélni próbálok, közbevág: csitt! Egy szót se! Ez az EMBER vigyáz rám. A kutya ilyenkor alszik, a kutya büdös, nem bírja a saját szagát, menekül saját magától, engem keres, én pedig az EMBERT keresem, pedig az ember is büdös, de nekem csak a FÜLE kell. El tudod képzelni, milyen érzés? Egy tölcsér, fagylalt nélkül, ebbe zuhansz. Temető. El kell vinnem a kutyát. Le kell vinnem a kutyát. Az EMBER figyel, néma, csitít. Ha megszólalok, a számra csúsztatja a kezét. Befogja a számat. Benyúl a számba. A nyelvemet csipkedi. Kipeckeli a számat, befőttesgumival összeköti a nyelvemet, aztán besózza. Le vagyok kötözve. A kutya alszik. Az EMBER azt mondja, most beszélhetsz. Ezt mondták nekem. Nem félek. Nincsenek vágyaim. Semmire nincs szükségem. A bűzt érzem és a sót. Elfüggönyözöm magam. Jön a reggel. Beszélek, nyögdécselek. Könyv lesz ez is, ez a besózott nyöszörgés. Nem fáj, csak kellemetlen. Órákig tart. Az EMBER jegyzetel, vagy azt, amit mondok, vagy valami mást, nem tudom. Hajnalodik. Reggel van. A kutya felébred. A léptei most valamivel biztosabbak. Nem hozzám jön, hanem ahhoz a másikhoz, és a füzetét nyalogatja.

Bartók Imre (1985, Budapest) író, kritikus, esztéta. Legújabb regénye Damien címmel a Jelenkor Kiadónál jelent meg.