Napokba öntve

Részletek

Oravecz Gergely: Blossza. 123 napi comic strip, Nero Blanco Comix, Budapest, 2015.

Demus Zsófia 1989-ben született Balassagyarmaton. Diplomáját az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán szerezte, kiadói és szerkesztői munkát végez. 2013 óta jelennek meg kritikái.

A 2011-ben Alfabéta-díjat nyert Blossza, Oravecz Gergely 123 napi comic strip termése, melyet 2015-ben jelentetett meg a Nero Blanco Comix. A webképregény 2010. május 1-jén jelent meg először a szerző blogján (http://blossza.blogspot.hu), melyre augusztus 31-ig kerültek fel a napi stripek. Ezek a naplószerű, erősen önéletrajzi képsorok egy-egy nap eseményeit dolgozzák fel, mely nem könnyű feladat, de ezt talán a szerző érzi leginkább. A webképregény ezen változata itthon újszerűnek tűnhet, hiszen kevés olyan strip születik, mely ennyire mindennapi, az alkotásmód új lehetőségével reflektálva hibáinkra, kísérletező vágyainkra. Mindenesetre üdítő, ahogy kellő iróniával, öniróniával és őszinteséggel ábrázolja a mindennapokat és a bennük gyakran előforduló alkotáskényszert, némely esetben ihlet nélkül, durva másnapossággal.

Az először interneten megjelenő Blossza, lehetett volna akár „blstrip” is, de az hülyén hangzott volna – írja a szerző a blogon, és összefoglalja, miről is szól ez az akció. Mellette található egy rövidebb bemutatkozás, mely további oldalakra, a szerző által kedvelt blogokhoz vezet. Ha még lejjebb görgetünk, találhatunk a műhöz kapcsolódó kritikákat, interjúkat, ismertetőket. Szándékosan váratom az olvasót, hogy rátérjek a képregényre, ugyanis a két médium különféle lehetőségeket teremt a befogadási/olvasási módban, az értelmezésben, megválogatja közönségét, és a webképregénynél esélyt ad az azonnali visszaigazolásra is. Ezekre szeretnék a későbbiekben kitérni, de elsősorban a kötetet szem előtt tartva.

Az interneten megjelenő Blosszát „lecsupaszítva” kapjuk meg a print változatban, mely verbálisan – és talán nem árulok el semmi újat –, de vizuálisan is személyes hangvételű énelbeszélés, mely pontosan ezzel a sajátosságával és a tartalommal emelkedik ki sok mű közül. Számomra hiánypótlónak tűnik, hiszen nem egy szuperhősös, fiktív történetről van szó, hanem egy igazi hús-vér hőst ábrázol, aki szembeszáll a mindennapokkal, bár néha csak oly módon, hogy felkel az ágyból. A személyes hangvétel, mely talán az interneten még több szitokszót, káromkodást eltűr, a képregényben változatlanul jelent meg, néha komoly, abszolút reális, néha önironikus, vicces, de mindvégig egyedi marad.

Ezek kényszerített történetek, bármennyire is próbáljuk elhessegetni ezt a gondolatot, de a 123 nap állandó kihívása átalakítja az alkotói folyamatokat. Az önéletrajzi elemeket stripekbe öntve kapjuk meg, a szerző néha megidézi a nap történéseit, máskor egy-egy elgondolkodtató dologra hívja fel figyelmünket, azonban a 2010-es események megállják helyüket 2016-ban is, és mi lesz még 2020-ban? A kétféle médium kétféle befogadási időt generál, amihez hozzáadódik az eltelt hat év is, így egy egészen különleges, úgy is fogalmazhatnánk, sajátos időt teremt meg ezzel. A webképregény más olvasási stratégiát követel, másképp olvasható, mint a print, és míg az utóbbinál egyben látjuk a paneleket, addig az online változatánál csak több kattintás és görgetés árán. Azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy remek formát választottak a kötet megjelenésének, ami igazodik a stripek és a képernyő fekvő téglalap formájú felületéhez. Ezen kívül 2010-ben egy napot kellett várni a megjelenésre, mely szintén töredezetté tette a befogadást és ezáltal talán több figyelem is összpontosult a képregényre. 2015-ben, vagy akár ma mindkét változat teljes egészében elérhető, azonban csak az online képes továbbra is kisebb mértékben ezt a töredezettséget hangsúlyozni azáltal, hogy minden striphez szükség van a nagyításra, így jóval lassabb a befogadás, mint a kötetnél.

Elvárásaink egy online és egy print médium felé, meglehetősen különbözőek, így van ez akkor is, amikor az online napi stripeket próbáljuk átkonvertálni kézzel foghatóvá. Ugyanis sokszor, ami megállja a helyét az interneten, másként hat összefűzve egy kötetben, ahol óhatatlanul is kapcsolatot próbálunk keresni a stripek között. Sok képregény jutott arra a sorsra, hogy nem hatott olyan erővel a kiadás után, és a vicckönyvekhez hasonlóan unalmassá, monotonná vált. Oravecz Gergely esetében azonban az összekapcsoló, fúziós erő pontosan a naplószerűségben keresendő, hiszen ezzel megad egy ívet, amit az olvasó is képes elfogadni és élvezhetővé válik az egész, 123 nap másfél órába sűrítve. Nem kell félretenni egy pillanatra sem, hogy megpihenjünk, hiszen kíváncsiak vagyunk, hogy mi történik a következő napon, vagy hogy képes-e teljesíteni a feladatot, milyen kibúvót, félmegoldást talál a napi adag megrajzolására. Azonban másfél óra elteltével felkerül a polcra és pontosan az időtartam miatt nem nyújt akkora olvasói élményt, mint az online felületen, ahol egyrészt sokkal több időt követel, másrészt diskurzust teremt és ezzel közös élményt generál.

Nem igazán beszélhetünk ritmusról, és ugyan van egy átfogó ív a történetben, nem olyan látványos, mint a kötetben, melyet a médiumváltásnak köszönhet. Mégis főleg a kötetben érezhető, ahogy pont a megfelelő pillanatban egy-egy panellel megtöri a monotonitást. Ebben az esetben sokszor egyetlen képet látunk, egy tuspróbálkozást, vagy ahogy a főszereplő két év után újra egy ismert szituációba csöppen egy punkkoncerten. Ennek ellenére az egész művön végigvonul egyetlen tónus, mely érdekes ábrázolási és értelmezési kérdéseket vet fel. Elmélkedik a mindennapokon, a halálon, de ugyanezzel a hangsúllyal azon is, hogy felvételt nyer az egyetemre, vagy azon, hogy apa mond valami vicceset. Mindent egy tónusba, hangsúlyba sűrít, és ezen nem változtat sem a helyszín, sem az idő változása, köszönhető talán a strip formátumnak, vagy hogy nem használ annyi expresszív képsort, de ezáltal külső és belső szemlélője is a történetnek, egyszerre szubjektív és objektív is. Ugyanakkor az önéletrajziság meglehetősen nehéz forma, főleg ha több szinten játszódik, mint Oravecz művében, ugyanis a szövegre reflektál a rajz, vagy éppen fordítva, és mindkettőben megjelenik a főhős, a rajzolt Oravecz Gergely, már amennyire olvasatunkban így kapcsolódik össze. Scott McCloud-hoz kapcsolódva[1] ez a főhős sincs agyon rajzolva, egyszerű stílusban ábrázolja magát. Talán ha pontosabb lenne a karakter, még inkább ő kerülne a középpontba és elveszne a már felépített objektív-szubjektív összhang vagy az üzenet, a szöveg is háttérbe szorulna, és persze az idő hiánya is valószínűleg befolyásolja a részletességet. A szöveghez kapcsolódva azonban elmondható, hogy láthatóan túl domináns, és ezzel nem a kép és szöveg együttesét hangsúlyozza ki, hanem inkább a textualitást, mellyel tényleg egy sajátos műfajt teremt a képregényen belül, a blosszát.

A Blossza egy sokszoros önértelmezés, de nemcsak saját személyét rajzolja újra, hanem életének főbb szereplőit is, így a test rendkívül fontos szerepet játszik és többször megkérdőjeleződik, nemcsak a szerző által, hanem a szereplők által is. Dini talán jogosan teszi fel a kérdést, ha már sokszor kimenti a szerzőt a napi dilemmából, hogy „miért csináltál belőlem Conan a barbárt a tegnapi stripedben?” De ezeken a teljesen jogos kérdésein és feltevésein túl, Dini is fontos szerepet kap a történetben, azon kívül, hogy a főhős testvére, részese az alkotás folyamatának, már csak a jelenlétével is sokszor az ötletet szolgáltatja a napi képsorhoz. Ahogyan az első képsornál „leleplezi” és utal James Kochalka American elf című hasonló képsorozatára, – mely elvei szerint a Blossza elődje – sokszor kerül ismerős szituációba, azáltal, hogy néhány képsor arról szólt, hogy nem jut eszébe semmi. Később is megjelenik ez a mű, melyet figyelemmel kísér Dinivel, és a forma is igen közel áll a Blosszához.

A kötetben nincsenek oldalszámok, csupán az évszám, amely furcsán hathat, tekintve, hogy online is szerepelnek a képsorokat megkülönböztető számok. Néhány esetben a dátum mellett az idő is megjelenik, ezzel még inkább behatárolva a történéseket. A legtöbbször négy kockából álló képsornál sokszor a helyszín megjelölése is olvasható, ha nem lenne egyértelmű, hol játszódik a cselekmény. Végigkövethetjük a főszereplő mindennapjait, a pesti és a balatoni helyszíneken, ezen belül is a könyvtárban, ahol dolgozik, az otthonában, a szüleinél, de akár a Bánkitó Fesztiválon is. Nem próbál minden napra valami extrával előállni, hiszen nyilvánvaló az élet sem ilyen, de újító abból a szempontból, hogy míg itthon inkább a fikcióra támaszkodnak az alkotók, és legtöbbször kizárják a realitást, addig Oravecz kísérletet tesz ennek megrajzolására és ezt továbbra is folytatja a Műút oldalain, hiánypótló és abszolút igény van rá. Nem kell semmit sem túlmagyarázni, elég rá négy kocka és mégis hat és képes elgondolkodtatni, vagy diskurzust teremteni, ahogy az online felületen is látszik. A blogot követők a véleményeikkel, ha nem is formálták, de jelenlétükkel igazolták, hogy várják a folytatást. 123 nap meglehetősen sok idő, főleg ha folyamatos alkotásról van szó, úgy hogy az élet történik mellettünk, de talán egyszer megérhet a folytatásra.

[1] Scott McCloud, A képregény felfedezése, Nyitott Könyvműhely, 2007, 44–45.