Hírlevél feliratkozás

Keresés

Improvizáció és bravúros megoldás

15 éve Barcelonában láttam Gaudí munkáit, és teljesen lenyűgöztek. Addig egy fikarcnyit sem érdekelt az építészet, túl merevnek, szögletesnek tartottam. De Gaudínál láttam, hogy mennyi játék, improvizáció és bravúros megoldás fér bele ebbe a műfajba. Ahogy hazaértem, készítettem két mozaikot az akkori lakásunkban.

Vannak történetek, amiket meg kell írni. Vannak történetek, amiket el kell táncolni. Másokat filmre kell vinni, dalba kell önteni, el kell bábozni. És vannak azok a történetek, amik képregényként működnek igazán: egyformán kell hozzájuk a kép és a szöveg, az oldal és a panel. Egy jó képregényoldal olyan logika mentén áll össze, hogy prózában nem lehetne ugyanazt a hatást elérni. A képregény a vizuális ritmus művészete. Elhatároztam, illetve el akartam határozni, hogy nem fogok a bevezetőben Art Spiegelmanozni vagy Watchmenezni – és ha a bevezetőmet angolul, franciául, szerbül vagy németül írnám, nem is kellene. Magyarországon azonban a képregény még mindig túlzottan rétegmédium, és talán még mindig a Maus és Alan Moore fent nevezett egészkötetes képregénye a leginkább ismert példái annak, hogy a képregény olyan rétegzett és sűrítésre épülő történetmesélés eszköze lehet, ami valóban a médium komolyan vételéért kiált.

(galéria nyílik)

Ez a komolyan vétel lassan nálunk is elkezdődik: a Szépirodalmi Figyelő – a Műút után másodikként – rendszeres képregényközlésre vállalkozott (na jó, a Filmvilágban van filmstrip, azaz képregénycsík). A folyóirat következő számaiban hazai képregényalkotók művei jelennek meg, mindig az aktuális tematikához igazodva. Az első képregény címe Szellemdohány, egy tüdőszanatóriumban játszódik, és paranormális jelenségek is meghatározó szerepet játszanak benne. Alkotója Hegedűs Márton, akinek nevéhez az egyik legfontosabb magyar graphic novel (avagy képregénykötet), a 2012-ben megjelent Slusszkulcs klán fűződik. A Klánt nagy lelkesedéssel fogadta a képregényes közeg és sajtó, a Könyvesblog világszínvonalúnak nevezte, a Magyar Narancs virtuózan lazának. A kötet az év képregényének járó Alfabéta képregénydíjat is megkapta.

 

Szép Eszter: A Szellemdohány kapcsán nem tudom megállni, hogy megkérdezzem: dohányzol?

 

Hegedűs Márton: Igen, 14 éves korom óta. Bár többször leszoktam már, de olyan ez, mint egy szerelem, időnként lángra gyúl a szenvedély bennem, és olyankor rágyújtok.

 

Sz. E.: Mi volt hamarabb, a képregénykészítés vagy a dohányzás?

 

H. M.: A dohányzás.

 

Sz. E.: És mióta készítesz képregényeket?

 

H. M.: A 2000-es évek elejétől. Ekkoriban főleg animációs rendezőként dolgoztam és elég sok storyboardot rajzoltam, ezek mutatták meg az utat számomra a képregénykészítéshez. Ismertebb sorozatom volt a Tex&Mex, mely az Exit magazinban futott két éven keresztül, de készítettem képregényeket különböző nyomtatott lapoknak és az internetre is.

 

Sz. E.: Magyarországon a rövidebb képregényformátumok és a képregényes rendezvényeken történő terjesztés jellemző. Nagyon ritkán jelennek meg képregénykötetek, és azokat még ritkábban lehet könyvesboltban beszerezni – a Slusszkulcs klán pedig iyen. Hogyan, miért határoztad el, hogy egészkötetes képregényt írj és rajzolj?

 

H. M.: Mindig is szerettem történeteket kitalálni, írni. Egy egészkötetes képregény elkészítése egy olyan játék, melynek során létrehozhatsz egy komplett univerzumot. Benépesítheted szereplőkkel, variálhatsz a térrel és az idővel. Mindezek mellett pedig megtapasztalhatod azt, hogy az egész önálló életre kel, leszakad rólad. Végeredményképpen pedig keletkezik valami, ami nem volt azelőtt. A jó öreg „teremtés parancsa” munkál, szerintem, minden emberben, rajtam ez ilyen módon jött ki.

 

Sz. E.: Úgy érted, mindenki alkotni szeretne valamit, és te képregényt csináltál?

 

H. M.: Szerintem mindenki alkot már a puszta létezésével is – megteremti önmagát. Akiben ennél nagyobb a becsvágy, az igyekszik valami „maradandót” létrehozni. Én speciel ezt a képregényt hoztam össze, többek között.

 

Sz. E.: Mennyi ideig tartott?

 

H. M.: Összesen hét évet dolgoztam az elkészítésén. Négy éven keresztül csak alkalomszerűen írtam-terveztem a sztorit. Majd miután egy pályázaton kaptam rá némi anyagi támogatást, nekiláttam. A munka további három évet vett igénybe.

 

Sz. E.: Mi volt a legkönnyebb és a legnehezebb számodra az alkotás során?

 

H. M.: Legkönnyebben maga az alkotás ment. Ez egy munkás, de örömteli folyamat. Legnehezebben pedig a feltételek megteremtése, de ebben a feleségem és a gyerekeink sokat segítettek azzal, hogy hagytak dolgozni.


Sz. E.: Hogyan lehet Magyarországon képregénynek kiadót találni (és megtartani)?

 

H. M.: Mivel már a pályázathoz kellett kiadói szándéknyilatkozat, ezért megkerestem Halmos Ádámot, aki akkor a Nyitott Könyvműhely igazgatója volt és képregénykiadással is foglalkozott. Látott a könyvben fantáziát és írt egy szándéknyilatkozatot. Mire a képregény elkészült ő már a Librit vezette, ezért náluk jelent meg a kötet.

 

Sz. E.: Van kedvenc karaktered a Slusszkulcs Klán olajszagú világából?

 

H. M.: Nincs.

 

Sz. E.: És a világnak valamelyik eleme esetleg közel áll a szívedhez? Azt mondtad az előbb, hogy az univerzum létrehozása a legjobb a képregénykészítésben.

 

H. M.: A „gyártás” során mindig az a karakter és a helyszín a kedvencem, amin éppen dolgozom. De miután létrehoztam valamit, telítődök vele, éppen ezért minden szereplő és helyszín egyenrangúként marad meg bennem.

 

Sz. E.: Szerepel a könyvben egy jazz-zenész, és te magad is szaxofonozol. A tavalyi, 2014-es képregényfesztiválon is játszottatok. Alkotás közben szoktál zenét hallgatni?

 

H. M.: Rajzolás-tervezés közben nem nagyon, ilyenkor a munkára koncentrálok és a zene inkább kizökkent. Az időigényesebb „utómunkáknál” – mint például a tuskihúzás, vagy a színezés –, szoktam zenét hallgatni, főleg jazzt, klasszikust, és cigányzenét.

 

Sz. E.: Milyen soundtracket javasolnál a nézőnek a Slusszkulcs klánhoz?

 

H. M.: A kedvenc szaxofonosaimat: Dexter Gordont, Ben Webstert, Charile Parkert, John Coltrane-t, Archie Sheppet. Tőlük bármit bármikor meg lehet hallgatni. Az énekesek közül pedig Screaming Jay Hawkins-t, Tom Waits-t, ja, és Komár Lászlót.

 

Sz. E.: Én is Tom Waits-t mondtam volna, az ő zenéje valahogy nagyon illik az autókkal egybenőtt emberekhez. Azt nyilatkoztad korábban, hogy anyagilag is nagy megterhelés volt a Slusszkulcs Klánt kiadni. Miből él Magyarországon egy képregényrajzoló?

 

H. M.: Grafikus vagyok, és ez sok mindent magába foglal. Rendszeresen illusztrálok magazinokban, de készítek képregényeket, animációkat, dekorációkat és mozaikokat is. Akit érdekelnek a munkáim, az a weboldalamon találhat belőlük válogatást.

 

Sz. E.: A mozaik hogyan került az életedbe?

 

H. M.: 15 éve Barcelonában láttam Gaudí munkáit, és teljesen lenyűgöztek. Addig egy fikarcnyit sem érdekelt az építészet, túl merevnek, szögletesnek tartottam. De Gaudínál láttam, hogy mennyi játék, improvizáció és bravúros megoldás fér bele ebbe a műfajba. Ahogy hazaértem, készítettem két mozaikot az akkori lakásunkban. Aztán ez a vonal el is halt egészen tavalyig, amikor felkértek a Dob utcai tűzfal dekorálására. Rögtön mondtam, hogy oké, de legyen mozaik. Szerencsére mindenkinek tetszett az ötlet, így elkészülhettek Hesztia szemei.

 

Sz. E.: Tervezel a pénzbeli nehézségek ellenére újabb képregénykötetet?

 

H. M.: Nagyon szívesen készítenék ismét képregénykönyvet, de csak abban az esetben, ha megvan rá az anyagi fedezet. Terveim, ötleteim vannak és már tapasztalatom is egy „egész estés” képregény elkészítésében. Most már egy-két év alatt létre tudnék hozni egy Slusszkulcs Klán-típusú könyvet.

 

Sz. E.: Ennyivel tapasztaltabb lettél?

 

H. M.: A Klánnál elég sok bizonytalanságom volt, mondhatjuk úgy is, hogy egyedül vágtam neki a rengetegnek, az alkotás során fedeztem fel a műfajt. Ez most már nincsen. Másrészt az anyagiak. Miközben a Klánt készítettem, szinte egyfolytában stresszben voltam az anyagiak miatt, a feleségemmel ugyanis három gyereket nevelünk. Ez nem kis megterhelés, úgyhogy a képregényrajzolás mellett dolgoztam is (ezért is húzódott el a gyártás folyamata), és kölcsönöket is fel kellett vennem. Ezt így még egyszer már biztos nem csinálnám.

 

Sz. E.: A te életedben mekkora szerepet játszanak sorsfordító események vagy látomások, mint amit Szellemdohányban látunk?

 

H. M.: A látomások – kinyilatkoztatások. Volt néhány ilyen esemény az életemben, persze nem annyira meseszerű formában, mint a Szellemdohányban, hanem hétköznapibb köntösben. Valójában minden olyan eseménynek, amit az ember megjegyez, elraktároz, van egy mélyebb tartalma, üzenetjellege.

 

Sz. E.: Született már ilyen elraktározott üzenetből képregény vagy mozaik? Esetleg egy szaxofonszóló?

 

H. M.: Minden munkámnak fontos mozgatórugói ezek az élmények, de konkrét formában nem szoktam bemutatni őket, mivel nem olyan típusú alkotó vagyok, aki a saját történetét meséli. Bár lehet, hogy lesz ilyen munkám is egyszer…


Sz. E.: A Szellemdohányban lenyűgözően szép az átmenet, amikor az indián megjelenik, és az ablak átalakul tájjá, az épített környezet természetté, a függőleges osztás vízszintessé. Mintha maguk a panelek is részei lennének a víziónak. Ezeket érzi az ember, vagy tanulja?

 

H. M.: Én mikor tervezek egy adott jelenetet, akkor az megjelenik a szemeim előtt, bevillan. Persze ez a munkámmal is összefügg, úgy is mondhatjuk, képekben gondolkozom.

 

Sz. E.: Egyes elméletek szerint mindenki képekben gondolkodik.

 

H. M.: Lehet, én csak magamból tudok kiindulni.

 

Sz. E.: Milyen képregényes vagy vizuális alkotóktól tanultál a legtöbbet?

 

H. M.: Sok képregényrajzoló munkáját szeretem, de Eduardo Rissót a 100 Bullets sorozat készítőjét emelném ki. Az ő grafikai történetmesélését példaértékűnek tartom. A magyar rajzolók közül pedig Korcsmáros Pál a kedvencem.