Taviról hegyire – egy segédköltöztető tűnődései

Részletek

Vass Norbert 1985-ban született Kaposváron. Szerkesztő, kritikus, művészeti író, wannabe punk. A Szépirodalmi Figyelő és a kulter.hu szerkesztője.

(Hegedűs Gyöngyi felvétele)

„tavi költőből hegyi költővé válok”

 Jász Attila

(háromősz)

Ősz volt. Amikor először olvastam Attila verseit, úgy emlékszem, ősz volt. Ha naptár szerint nem is, hangulatilag mindenképpen. Ősz volt és este. Félfamentes, távolbabambuló. Mert ahhoz, hogy este, nem férhet kétség tényleg. És ezen az estén, Somogyban, kezemben egy könyvvel, úgy éreztem, ősz van. Különös, hogy ahogy ezt írom, itthon vagyok megint, és nekem az ősz is régóta otthonos. Szívesen merengek felhők alatt, hallok ki angyalszárnyneszt a szélből, figyelek bágyadt fényt és madármocorgást csupasz faágakon. Mert ősszel „tényleg csak nézni kell”. És négy versszakból – szerintem – Attilánál három biztosan ősz. A káosz felől hallgatag, zord istenmosoly felé figyelős.

(elvadultkert)

Hogy érezzük, milyen idilli a tökéletestől távol, ki kell egy elhanyagolt kertbe járnunk. Élvezni, ahogy lassul a szívverés és nyugszik a fej, a szem, a fül, a száj. Van is történetesen egy kert, csak hát egyre ritkábban jutok oda el. Az viszont megesik olykor, hogy lefekvés előtt könyvekben kezdek fákat figyelni. Attila verseiben például remegve vetnek árnyat, lombjukból ütemes csend árad, szélröpítette rövidfrekvencián. Arról társalognak talán, hogy lesz a levedlett faháncsból álarc, s egy elvadult kert hogy válik labirintussá. Olyanná, amelyben időznünk jól esik. Kacskaringós folyosóit persze metszegeti, alakítja a költő is, aki mintha örömét lelné az örökös átépítésében. Tudja ő, a jó vers kölcsönvett szavakból épült esőbeálló. Búvóhely, dallamos menedékház.

(fényrezervátum)

Mert Jász Attila versvilága olyan, akár a hosszan exponált zene. A magvát egymásba kapaszkodó, halk akkordfutamok adják. Fekete-fehér dzsessz. Mint tómélyi dús hínárzat, finoman hullámoznak e költeményekben a sorok. Tarthatjuk őket napfény felé, tehetjük kövekre, szélbe, madártollak vízjele tetszik rajtuk át, fölsejlik mögülük a hallgatag nyugalomvágy. Ha hunyorítva nézzük Attila verseit, Nádor Tibor árnytanulmányaira hasonlítanak, ha kilencven fokkal elforgatjuk őket, Giacometti-szoborvázak. Ha meg csukott szemmel állunk neki olvasni, hívogató fényükből fejünkben rezervátum épül. Elkerített, végtelen kert. Találkozhatunk benne Tarkovszijjal és Tarr-ral. Itt bolyong Csontváry és Csoma, Xántus és Jarmusch, itt gyakorol Dresch és Bosch. Magritte sziklát lebegtet a roppant víz felett, de pár szerzetest is látok, amint összetört tükörszilánkokra ikonokat fest. Daidalosz meg – ez a tollba öltözött indián sámán – egy mítosz tanulságán töpreng.  

(felszáradttócsák)

„Az írás felszáradt tócsák emléke” – írtad a naplódba egyszer. Akkor a mítoszok meg kiszáradt tengerek medréből valók, feneketlen mélyű, szikessé kövült iszapból. Akit játékos kölyökkutyája ilyen helyek felé vezet, elhagyott kráterekben porladó csontokat találhat, törékeny, sós pihékre lelhet. Csendes Tollakra. És ha hallja, amit az angyalok súgnak neki, összeállíthatja belőlük a szárnyait. És óvatosan – a felhőkön felszáradt tócsák nyomait keresve – néhány szót elcsenhet az égből talán, csendben. Valamit, ami pontosan sohasem fejeződhet ki, és pontosan ezért nem is fejeződhet be. Mert a mítosz ilyen, bennünk alakul. Utazik egyfolytában, mint a tenger, mégis mozdulatlan marad.  

(túlkonkrét)

„[A]z igazi tenger mégiscsak délen található” – Te írod ezt is, egy esszében. Arrafelé – gondolom – a szél lágy és nőnemű. A hullámok a leszakadt Sziget partjait nyaldossák. Ide vágyott és/vagy menekült filozófus, festő és író, itt landolt Daidalosz is. Nem éppen végcél, útvesztő inkább ez is, bermudában bejárni javallott háromszög. Fehér falú házikóiból láthatatlanok, de megsejthetők az angyalok. Letapogatni a partvonalát térképész és hullám dolga. A költőnek körülírnia kell. Jeleket hagyni a homokon, bár lehet, túl konkrét még ez is. Láthatatlan szálakat szőni inkább különös céllá, a kegyelem tollaival ruházni fel a tömegvonzást. Vinni magával a sziklák meg a sár emlékét, és olyan magasra hágni csak, ahonnan a tájék még látszik, de szédít már a képzelet.   

(tavirólhegyire)

Mondjuk egy hegyre, ahogyan tetted Te is. Ahonnan látni este a tó színét. És várni életet, reggelt, reményt. Tudni, hogy „a gondolattól a papírig megtett út a fontos”. És nézni a víz arcán a pentaton csendet, és ha hideg szél fúj, kifordítva felvenni pár réteg metonímiát. Rutintalanul csobbanni egy kád vizében, kerülgetni – mint fák árnyát – mondatokat, és bolyongani elvadult szóbokrok között. Vízcseppek csillanását venni észre tollpihéken, felhőket a félig felengedett jég alatt. Maradni költő, és újragondolni, -mesélni, még egyszer, mindent. Taviról hegyire.

(Vass Norbert laudációja, a 2015-ben Szépirodalmi Figyelő-díjjal kitüntetett Jász Attiláról)