Hírlevél feliratkozás

Keresés

Wittikayer Ottó körtéi

A vakolatlan téglafal fölött húsos ág nyúlt ki az utcára, tizenhárom érett körte húzta a járda felé. Az ág kétharmadnál támaszkodott meg a mállott betonkoszorún, annak egykor éles pereme bevágott, a kéreg jelzésszerűen megindult, hogy körbenője az érintkezési pontot, megcsomósodott. A koszorú alján zuzmófoltok. Hüvelykujjam körmével keresztet véstem az egyik szürkéskék érmébe.

 

Kollár Árpád 1980-ban született Zentán. Sziveri-díjas költő, műfordító. A Fiatal Írók Szövetsége elnöke, a MISZJE igazgatója. Legutóbbi kötete Milyen madár címmel látott napvilágot a Csimota Kiadó gondozásában, 2014-ben.

 

A néhai Wittikayer Ottó minden bizonnyal nagyon szerette a körtét, mondtam inkább csak magamnak, ahogy a tenyerünkbe hullajtunk egy meggymagot, vagy bármi mást, amit előtte nyelvünkkel hosszan forgattunk a szánkban.

 

A vakolatlan téglafal fölött húsos ág nyúlt ki az utcára, tizenhárom érett körte húzta a járda felé. Az ág kétharmadnál támaszkodott meg a mállott betonkoszorún, annak egykor éles pereme bevágott, a kéreg jelzésszerűen megindult, hogy körbenője az érintkezési pontot, megcsomósodott.

 

A koszorú alján zuzmófoltok. Hüvelykujjam körmével keresztet véstem az egyik szürkéskék érmébe. Nem tudtam egyből eldönteni, eső után megindul-e még benne az élet, vagy végképp kiszáradt. Ez a pillanatnyi bizonytalanság gyűlölettel töltött el, amitől gyorsan megnyugodtam.

 

A fa nagy részét eltakarta előlünk a fal.

 

Én is szeretném a körtét, ha ilyen fám lenne, felelte. Holott igazán számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb úgyis jelezni fogja a jelenlétét, meglepődtem mégis. Újra tudatosult bennem, egy ideig még biztosan számolnom kell vele, a párálló szuszogással, az árulásra kész lakájvigyorral, hogy ezentúl pontosabban kell adagolnom a szavakat. Mintha kihallgatott volna, mintha kihallgatott volna, próbáltam hergelni magam, inkább csak a rend kedvéért.

 

Talán majd a következő város, ahol megállunk, tudni fogja a válaszokat, mondtam tagoltan, és visszakézből szájon vágtam, holott ekkor már tudtam, úgysincs értelme tovább menni.  Visszakézből – egy törpe érsebész kezét örököltem, rövid, de filigrán ujjakkal, ami annyira ellentmondott testem egészének –, tulajdonképpen nagyon szerettem visszakézből pofozkodni.

Nyilvánvaló volt, hogy ezen ő sem találhat kifogásolni valót.

 

Nem a körték miatt, magyaráztam, hogy adjak neki valamit, mondjuk a lehető leghalványabb jelét annak, hogy mostantól képes leszek elfogadni a jelenlétét. Nem a kásásnak tűnő körték. A kinyúló ág szürkészöld zsírkréta fénye, ami harapásra ingerel. Sajnáltam, hogy nem szakíthatok le egyet sem az ágról, hogy a szájába nyomva megbizonyosodjon tévedéséről.

 

Végre határoztam, a néhai Wittikayer Ottótól teszem függővé a döntésemet. Mostantól nem érdekelhet más, az sem, hogy tulajdonképpen miért döntöttem így. Legelőször is meg kell tudnunk, tényleg szerette-e a körtét, de lehet, végül az is elég lesz, ha ezt az egyet sikerül kideríteni.

 

A vaskapu zárva.

 

Letéptem a gyászjelentést, mielőtt átlendültünk volna a falon, a farzsebembe gyűrtem.

 

Errefelé üvegcserepet öntenek a friss betonba a besurranó tolvajok ellen, gyilkosok ellen mit sem használ, természetesen. Elrugaszkodás előtt eszembe sem jutott az üvegtörmelék. Mikor már a levegőben egy pillanatra beláttam a betonkoszorú felszínét, bevillant, bosszantó lenne, ha megtépné a ruhámat, vagy a bőrömet. Ha a tenyerembe vágna egy régi típusú, barna sörösüveg maradványa.

 

A vér érzete az indokoltnál mindig is sokkal jobban feszélyezett.

 

A szokásos kvadrátház. Hozzátoldott alumíniumkeretes belépővel, hullámbádog féltetővel. Betonozott udvar. Hátul nyári konyha, szintén toldás. Az udvar végében üres tyúkólak, sufni, mögötte kert, gondozott. Karalábé, pusztán karalábét termett, amivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni. Nem is akartam.

 

Így nem lehet eldönteni a körtefát, mondtam békülékenyen.

 

Elég nagy baj, hogy kevesebb körte volt a belső ágakon, viszont akadt a földön is. Rohadt és szép is, alig hogy ütődött. És hiányzott is, vagy a fáról vagy a földről, valamennyi.  Még odakint alaposan megvizsgáltam a kinyúló ágat, nyilvánvaló, hogy arról egyetlen körte sem hiányzott, nem hullott a járdára, nem lopta meg senki.

 

Ez így nincsen rendben.

 

Kezdtem belezavarodni az általam felállított szabályokba, logikusnak tűnt hát, hogy annál jobban ragaszkodjam hozzájuk.  

 

Meg kell keresnünk a cefrét, mondtam, amit utasításnak vett, pedig kivételesen nem annak szántam. De már nem lehetett visszavonni a szavakat, ahogy egyetlen frissen mosott hajtincsemet is lehetelten a helyére simítani, nyalni.

 

Ez így kurvára nincsen rendben, mondtam, talán moshatnál kicsit sűrűbben hajat.

 

Jó, vonta meg a vállát, de cefre sehol.

 

Le van szarva a cefre, ideje meginni egy sört, mondtam, és akkor megéreztem a füstszagot.

 

A kibelezett Szaratov hűtőszekrény a góré mögött állt, kilincsének csipkévé rozsdállt pereme a tenyerembe vágott, akadt az ajtó. A cibálás voltaképpen megnyitotta a sebet, amit az egyik szilánk helyezett el támaszkodás, átlendülés közben a tenyeremen, a bőröm alatt. Szerencsére nem vérzett ki, ekkor. Meg kárpótolt is a dermedt kolbászok látványa, mint amikor egy nyűgös út után először pillantjuk meg két hegy között a tengert. Zsírjuk megindult a kormos vájdling alján púposodó fűrészpora.

 

Lelkesített a piszkos, narancsszínre fakult zsír, váratlan öröm, amivel meglephettem magam.

 

Csak valamivel később, a bolt előtt sörözve tudatosult bennem, mennyire nevetséges, hogy hogy bükkfafüstöt vártam a füstölőnek átalakított hűtőszekrényből. Nagy csalódás, hogy nem akácot, amatőr hiba.

 

Ezzel a szokásos tériszony is megérkezett, tudatosult, ami mindannyiszor elfog, ha munka ügyben a síkságra kell jönnöm.

 

De legalább már biztos volt, hogy megbízóim elégedettek lesznek. Igaz, rendszerint elégedettek, a cseppkövekké dermedt kolbászok látványa mégis, ki tudja miért, de aránytalan magabiztossággal töltött el.

 

Nevet fogok adni a tájnak.

 

Én fogok nevet adni a tájnak, forgattam számban a mondatot, kínosan vigyázva, nehogy idő előtt elröhögjem magam, vagy izgatottságomban csak a zebrákra jellemző nyihogást hallassak.

 

Ennek a jellegtelen, határokkal szabdalt vidéknek, melyről – ezidáig – mindenki annyira megfeledkezett, hogy még nevet sem kaphatott. Nem úgy megbízóim, akik – sejtettem –, nem egészen ártatlanul láttak el a kényes feladattal, amiért már hetek óta szédelegtem itt városról városra. Porfészekről porfészekre, pontosabban.

 

Szerezz valami feketét a temetetésre, böktem oda, ahogy dolgozni kezdett bennem az adrenalin, már hittem, jó döntés volt magammal hoznom őt.

 

A padról is felpattantam, hogy visszaváltsam a sörösüvegeket. Hüvelyk és mutatóujjamra húzva, mint valami halászzsákmány, himbálóztak.

 

Elhatároztam, mostantól némi csodálattal nézek ezekre az akácfából tákolt padokra, holott kezdetben még hasztalannak tűnt megszokni, hogy ott vannak minden falusi és külvárosi vegyesbolt előtt. Talán ezekből a padokból is, vagy még inkább, a kolbászokból is kiindulhattam volna.

 

Mindegy.

 

Eredendően úgysincs semminek semmihez köze. A körtéknek sem a végső döntéshez, ez lenne a lényeg, ezért vagyok én itt. Mégis, egyszerre ironikusnak tűnt, hogy tőlük függ ez a nyomorult vidék sorsa. Hogy a körtékkel együtt minden ki van szolgáltatva a bennem áramló szeszélynek, mondjuk, hogy melyik impérium vonulhat be megbízatásom végeztével, ha vonulna egyáltalán.

 

Nincs jobb a véletlennél, mely végül úgyis mindig halálpontosnak bizonyul. A néhai Wittikáyer Ottó, meg a körték, a többi nem a mi dolgunk, mostantól elég, ha nyitott szemmel járunk, bármi a hasznunkra válhat.

 

Szerezz már valami feketét, sziszegtem ismét, és továbbra is tilos kérdezősködni.

 

 

Kollár Árpád