Joakhim és Baba Teres

Részletek

Írta: Géczi János

Erről többet nincs mit mondani. A megmondás könnyen csapdába zárja a megmondót – szögezi le Joakhim, és maga elé köp. A ház tövéből, ahol sarkára ereszkedve gubbaszt, az ég olyan kéknek tűnik, mint Baba Teres szeme, amikor felébredt, és még nem gondolt bele a megkezdett napjába; a telep alatti hasadékban pedig olyan sötét van, amilyent meg sem lehet nevezni.

A tűznek nincs füstje. Errefelé az a takaros gazda, aki olyan tüzet rak, amelynek se korma, se füstje. Hamu az maradhat, hasznos a fák alá, és amikor megérkezik a fagy, a porta elé, az ösvényt bevonó jégre, hogy el ne csússzanak a dolgukra igyekvők. A tűzrakó hely a szabadban, a gazda a ház csüngőeresze alatt.

A Koporsókő alatt úgy húzódik a telep, mintha egy történetbe lenne elhelyezve, pedig alatta van – és lesz is – valami, amit a helyiek az évszakok váltakozásának a rendjében hol tónak, hol széles szurgyíknak neveztek. Erre a nyár vagy a tél van. A lenti világ mögött, azaz alatt lehet akár még több is, de addig, ahol tán a java lenne, senki nem merészkedik. De mindegy is – mondja Joakhim –, ha tudja az ember, hogy két lent között él, s itt egyedül a láda alakú hegy felett van a fönn, akkor nincs kedve köztük választani. A választás nem az ember dolga.

A szurgyík pedig, amely olykor vízzel van tele, leginkább egy óriás nyelőcsövéhez hasonlít.

Aki él, és éppen itt, abba kapaszkodik, amije van. Az ágkerítésbe, a lógó szárnyú kapuba, a kőházba, amelyben meghúzódhat. Ha pedig a láb elé hull valami, csakis fentről, felveszi, mert jó lesz valamire.

Errefelé tengődött Baba Teres, de néhány mondatnál több nem maradt róla. Nem tudható, honnan jött, hová ment. Aki asszony létére olyan íjat szerkeszt, amellyel a vesszőt kilőve száz méterről is eltalálni az orom peremén ülő madarat. De lefelé célzott, a telep alá.

Párás reggel, vakító délelőtt, gyors délután, ahogyan lennie kell. Délután közepén feszíti meg a húrt, s irányítja a nyilát a lenti estbe, hogy aztán őt magát is magával ragadja a nyílvessző, és végezetül kiröpítse innen.

Azzal, ami a település alatt rejtőzik, nem foglalkozik senki. Ha volt valaki, aki mégis, az menten nem lett, mint Baba Teres. Mondható, semmi nem maradt belőle. Aztán meg senki sem mert érdeklődni. A szüntelen szélben nem hajlik kérdőjellé a hegyi bokor, egyenes marad a szálfű.

Szóval, Baba Terest – mondja Joakhim – a nyíl vitte magával, na meg a könyörtelen mélabú.

Erről többet nincs mit mondani. A megmondás könnyen csapdába zárja a megmondót – szögezi le Joakhim, és maga elé köp. A ház tövéből, ahol sarkára ereszkedve gubbaszt, az ég olyan kéknek tűnik, mint Baba Teres szeme, amikor felébredt, és még nem gondolt bele a megkezdett napjába; a telep alatti hasadékban pedig olyan sötét van, amilyent meg sem lehet nevezni.

No, no! – sziszegi Joakhim a váratlanul felcsapó tűzre. A sülő hús zsírja csöpög a lángokba, az teszi – nyugszik bele. A húst, egy apró vadmalaccombot a kerítésére akasztva leli, befelé lógatva. Alatta vértócsa, kicsi, s olyan alakú, mint a borostyán fénylevele.

Az elkészítése nem nehéz. Sóval szokás a húst vastagon beszórni, s alaposan megszikkasztani, hogy kéreggé váljék. Aztán a füst nélküli tűzre akasztani, úgy, hogy azért meg ne pörkölődjék. A lángmelegbe kell lógatni, s a lassan parázzsá omló tüzet igazgatva várni vagy két órát, míg falható lesz.

Joakhim a vesszővel piszkálja a tüzet, azzal, amellyel átdöfték a húst, s amellyel a kerítéslécek közé függesztették. Az egyenes, kemény pálca vége parázslik, lassan fogy. Türelmes, pedig a hús – hónapok óta nem evett húst – lassan sül. Gyomra korgását valaki meghallhatta, ha ajándékot adott, ennivalót.

Fogy az idő.

Aztán a szeméhez emeli a maradék pálcadarabot, látja, hogy meg van szépen faragva. Egyedül ő az, aki a telepen élők bármelyikének a farigcsálását képes azonosítani, legyen az lapátnyélen, fakanálon vagy létrán.


Géczi János (1954) költő, író és képzőművész. Legutóbbi kötetei: A tenyérjós (regény, Athenaeum), Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral (versek, Kalligram).