Olga

Részletek

Írta: Borcsa Imola

Egy ideje a jobb lábára sántált, úgy okoskodtunk, hogy tán kezelésre megy. Ránk pecsételte azt is, hogy ezen a héten különösen jó legyen a főztünk, inspektorok jönnek a központtól ugyanis, nálunk szállnak meg, innen fogják bejárni az vidéket. Talán a vízügyi kádereket ellenőrzik.

Titokban kérdőre vontam: hogy képzeli ezt az egészet? Tán én fogom elvinni a balhét egyedül? Akkor még nem tudtam, hogy többet nem látjuk, a hajnali köddel ő is tovatűnt. Még a nevét sem tudtuk.

Pár nappal azelőtt az udvaron teregettünk, a frissen mosott lepedőkbe fúrta az orrát, azt mondta, teljesen más a szagjuk, mint náluk. Nem is szagjuk, illatuk van. Az almafa lassan virágba borult, ágai körül pillangók cikáztak, s néha a sárga blúzán is megpihent egy-egy. Ekkor lépett hozzánk a gazdánk. Ő megborzongott a közeledtére, állkapcsa megfeszült.

Ezentúl péntekenként ti főztök, nekem a városban van dolgom.

Hogy mi, azt nem kötötte az orrunkra. Egy ideje a jobb lábára sántált, úgy okoskodtunk, hogy tán kezelésre megy. Ránk pecsételte azt is, hogy ezen a héten különösen jó legyen a főztünk, inspektorok jönnek a központtól ugyanis, nálunk szállnak meg, innen fogják bejárni az vidéket. Talán a vízügyi kádereket ellenőrzik.

Az elején úgy tűnt, Olgát hidegen hagyja a bejelentés. Én csak Olgának szólítottam ugyanis. Mikor hónapokkal korábban kócosan és foszladozó aljú szoknyában megérkezett, egy hangot nem lehetett belőle kicsikarni. Nem is értem, miért fogadta fel a gazdám. A konyhában takarítottam, a gazdám ételt és forró citromfűteát tett elé, aztán kiment. Én előbb mesélni kezdtem, hogy mi lesz a dolga, miben kell majd segítsen, meg hogy milyenek itt az emberek. Nem is figyelt, mintha süket lenne, csak bámult maga elé. Az ételhez sem nyúlt, csak a teából kortyolt egy keveset. Aztán kérdezgetni próbáltam, merről jött, mi a neve, kinek a gyermeke. Még mindig hallgatott. Felmérgelődtem:

Akkor Olgának foglak hívni. Volt egy nagynéném, akit nagyon szerettem, az ő nevét viseled majd ezután.

Sose tiltakozott ellene. Amúgy sem beszélt sokat. Egy hétbe is beletelt, mire először megszólalt. Aztán lassan jóban lettünk. Szóval úgy tűnt, hidegen hagyja a dolog, végül mégis ébredt benne valami érdeklődés. Egyik reggel elém állt:

Legyen paprikás, gyapjas gombából!

Az állomás környékén, a sínek mentén látott sokat. Ritka dolog, az íze tömény, igazi csemege. Körítés sem kell hozzá, friss, ropogós héjú kenyérrel mártogatva a legfinomabb. Már a petrezselyem is sarjad, bőségesen megszórhatjuk azzal is. Persze csak a végén, hogy ne főjön túl sokat. Szerzett egy befőttesüveg ételízesítőt, azt mondta, annál jobb nincs, majd meglátjuk. Volt valami furcsa az izgalmában, de azzal ámítottam magam, csak szokatlan tőle a lelkesedés.

Csütörtök délutánra elállt az eső, fénylett a fű, és fénylettek a fák a ki-kibukkanó napfényben. Két hatalmas kosárral mentünk ki az állomásra, a fűből hosszúkás, borzas gombafejek kandikáltak. Nem ismertem eddig ezt a fajtát, Olga mutatta, hogy ez a gyapjas gomba, szedjem csak. Jó sokat, mert főzéskor összeesik. Estére meg is telt két kosár, alig tudtuk hazacipelni.

Vacsorára aludttej volt, két főtt krumplit is kaptunk hozzá. Olga a tejet szürcsölgette, közben aggódva a gombára pillantgatott.

Nedves, meg fog a kosárban penészedni.

Egy éjszaka alatt? Ugyan!

Romlott ételt akarsz adni az inspektoroknak? Vagy hagyod, hogy éhezzenek?

Nem volt igaza, de aggódni kezdtem én is. Ha mégis megpenészedik, az én hibám lesz minden. Nem tudom már, melyikünk ötlete volt, hogy terítsük szét az asztalon, akkor megszárad biztosan. A konyhában nem fértünk el, s mivel nem volt már vendég este, a fogadó asztalaira is tettünk a gombafejekből. Megkönnyebbülve feküdtünk le.

Mikor másnap reggel felébredtem, Olga már nem volt a szobában. Ő volt pedig a soros, hogy hajnalban moslékot vigyen a disznóknak. Hoztam friss vizet a kútról, tavasztól őszig melegíteni sem szoktam, szeretem, ahogy megbizsergeti a kezem. Éppen mosakodtam, mikor hirtelen éktelen káromkodás harsant fel, csak úgy hömpölyögtek gazdám szájából a cifraságok. Futottam a konyhába, már megtanultam, ilyenkor jobb, ha az ember maga jelentkezik, minthogy utána ő keressen meg, mert addigra még inkább felhergeli magát.

A látványtól szólni sem tudtam. Sötétkéken fénylő ragacs lepett be minden asztalt. És utat tört magának a deszkák repedésein át, telefolyt széket, padlót is. Mintha szurokkal öntötték volna le az egész termet. A gazdám magán kívül ordított:

Mit műveltetek, ti tyúkeszűek?

Az orvos hórihorgas, derékból kissé hajlott alakja jelent meg az ajtóban, a reggeli kupicáját akarta felhajtani, mielőtt elindul terepre. Ránk nézett, majd a terem szurkosan fénylő, mélykéken derengő bútrain járatta körül a tekintetét.

Szabadkozni próbáltam: Gyapjas gombát szedtünk tegnap, azt akartuk megszárítani.

Becsmérlőn húzta fel a szemöldökét: Tinta. Gyapjas tintagomba a neve. Most már tudják, miért.

Azzal sarkon fordult és elsétált.

Olga semmit nem vitt magával, ahogy nem is hozott, mikor érkezett. Az ételízesítős üvegben, amit hátrahagyott, nem tudtuk, mi lehet, de a gazdám elrejtette, egyszer még talán jól jön valamire.

Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen, Kolozsváron végezte a gyógyszerészeti egyetemet. 2019-ben a Napkút és az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában jelent meg az első kötete Magnebéhat címmel, amelyért megkapta a Romániai Írók Szövetségének debütdíját és az Írók Boltja Könyvösztöndíját.