Az újranézés öröme

Részletek

Írta: Zsolnai György

Bár a koronavírusra nem nyújt orvosságot egy újranézés sem, de a koronavírus mérséklését célzó intézkedések negatív velejáróit enyhíthetjük régi kedvenc sorozataink újbóli felfedezésével.

2020 tavaszán a világjárvány elleni védekezés miatti tilalmak beszűkítették a szórakozás, a kikapcsolódás lehetőségeit, ezért a négy fal között maradók estéről estére arra kényszerülnek, hogy feltegyék maguknak a kérdést: a korlátozások alá nem eső módok közül melyik az, amely a leginkább a segítségükre lehet abban, hogy kizárják a külvilág zajait, amely segítené a bizonytalanság okozta stressztől való megszabadulást, és amely még fel is töltené őket? A sorozatnézés, azon belül is a már korábban megismert kedvencek újbóli megtekintése mindezt figyelembe véve viszonylag kockázatmentes megoldásnak tűnik.

A kijárási korlátozás szülte helyzet számomra is remek alkalmat kínált, hogy immáron hatodik alkalommal nézzem újra a minőségi sorozatok forradalmát elindító Maffiózókat (The Sopranos, 1999–2007). Az HBO által gyártott széria nemrég ünnepelte huszadik születésnapját, ezért az újranézését szinte sorozattörténeti utazásnak is lehet tekinteni. És újrafelfedezésnek is, amely során eddig kevésbé feltűnő, új részleteket vehetünk észre, vagy átláthatunk korábban csak sejtett, de meg nem értett összefüggéseket, a konfliktusok viszonyrendszerét és a karakterek felépítésének mikéntjét, az elbeszélésmód alakzatait, egyszóval mindent, ami valóban minőségivé tud tenni egy sorozatot. Bár vannak, akik szélsőséges geekségnek tartják, hogy valaki ennyiszer pörget át egy 86 epizódból (vagyis nagyjából egy 70–75 órányi műsorfolyamból) álló sorozat-szövetet, de tapasztalatom szerint minden újranézés „jót tesz” a megértésnek. A szigorúbb kultúrsznobok azt is kérdezhetnék tőlem, miért nem inkább Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamát olvastam végre el, vagy az Emberi színjátékot Balzactól, hiszen 3-4 újranézésnyi időből mindkettőt abszolválhattam volna. Amúgy is, mit ad az életemhez a kilencvenes-kétezres évek New Jersey-i szervezett bűnözésének jelenkori, fikcionalizált valóságát bemutató sorozat 2020-ban, Budapesten, a kijárási korlátozás közepén? A kételkedőknek csak annyit mondanék: elég sokat, és mindenképpen többet, mint az előző daráláskor adott.

Ha korunk minőségi sorozataira valóban úgy tekintünk, mint audiovizuális eszközökkel elmesélt regényekre, akkor aligha meglepő, hogy időről időre kedvünk támad újranézni azokat, amelyek a legtöbbet adták nekünk már az első megtekintés során is. Bár egy többévados sorozat ledarálása általában jóval több tényleges, képernyő előtt töltött órát követel meg, mint amennyit egy átlagos hosszúságú regény újraolvasására fordítunk, mégis hajlandók vagyunk újra és újra elővenni egy már jól bevált szériát. Még ha emiatt bűntudatot érzünk is. Miért érzünk mégis késztetést arra, hogy újra és újra megmártózzunk egy minőségi széria univerzumában?

Az első és legfontosabb motivációt a mélyebb megértés igénye jelenti. Ha olvasunk, a szöveg csak egyféle csatornán keresztül szól hozzánk, a mozgókép viszont számos más módon is közvetíti felénk a benne foglalt tartalmat. Egy audiovizuálisan elbeszélt történet befogadása ezért sokkal komplexebb folyamat, mint egy regényé és minél hosszabb, minél bonyolultabb az adott sorozat, annál több információt – a cselekmény követése szempontjából fontos, tényszerű, valamint a sorozat mint alkotás élvezete szempontjából lényeges, esztétikai tudnivalót – téveszthetünk szem elől. Akármilyen erősen koncentrálva követünk egy sorozatot, mindig lesznek olyan szálak, mellékszálak, gesztusok, kiszólások, amelyeket nem tudunk elhelyezni a magunk által konstruált értelmezési keretben. Ha viszont az ember kellően makacs, netán perfekcionista, akkor arra törekszik, hogy az értelmezési keretéből kilógó részeket is megértse és így teljesebb, hitelesebb, érvényesebb élménye legyen kedvenc szériájáról. Lehet, hogy ezzel meg is adtam a geekség definícióját, de az szinte biztos, hogy még azokat is mozgatja ez a fajta nyomozó szellem, akik pusztán az adott sorozathoz kötődő kellemes élményeik újraélése miatt vágnak bele egy újbóli darába.

A saját értelmezésünk határait elsősorban az jelöli ki, hogy mennyire vagyunk gyakorlott értelmezők és persze az is, hogy milyen tapasztalatokkal rendelkezünk a művek világában, valamint a tényleges valóságban. Egy olyan mélyrealista törekvésű sorozat esetében, mint amilyen a Maffiózók, nem lehet eltekinteni attól sem, hogy milyen életkorban, milyen valóságismerettel vág bele az ember az értelmezésbe. Emlékszem, a sorozat eleinte azzal vett le a lábamról, hogy kendőzetlenül, mindenféle romanticizmust kerülve beszélt a maffia világáról, és úgy jelenítette meg a bűnt, az indulatot, az erőszakot, mint ahogyan azt egy filmben sem láttam azelőtt. Később annak a megértése foglalkoztatott, hogy milyen alá- és fölérendeltségek mentén szerveződik a sorozatban bemutatott „család”. Részben más maffiás filmélményeim alapján próbáltam megérteni, milyen tradíció mentén jönnek létre ezek a szervezett bűnözői struktúrák, hogyan ágyazódnak be a társadalomba, és tagjaik hogyan élik a mindennapjaikat látszólag egyszerű apaként, férjként, szeretőként. Más újranézésekkor már inkább az esztétikai megformáltság foglalkoztatott: milyen kihagyásokkal, milyen megfogalmazásokkal dolgozik, hogyan mond el egy klasszikus epizód egy olyan történetet, amely a fő cselekményhez nem ad hozzá semmit, csak árnyalja valamely karakter profilját, vagy egy konfliktust színez tovább. Ekkoriban figyeltem fel jobban a sorozat által használt zenei kellékekre is, sorra hallgattam a végefőcímeket, és a részekben eldugott, legtöbbször illusztráló funkcióval bíró zenei betéteket. A legutóbbi újranézés pedig arra adott lehetőséget, hogy a sorozat nagyobb meta-alakzataival foglalkozzak: az évadokon átívelő ciklikussággal, a fűszerként adagolt iróniával, a már-már déjà vu-szerű ismétlődésekkel, amelyek mégis különböznek a korábbiaktól valamelyest. Összességében azzal, hogy a főszereplő, Tony Soprano (James Gandolfini) hogyan képes (ha egyáltalán képes) megküzdeni a kihívásokkal, amelyeket a sors görget elé. A Maffiózók afféle egzisztencialista laborrá vált a számomra (ez persze csak a saját értelmezési kereteimről mond el sokat), amelyben a főhős és a fontosabb szereplők rendre határhelyzetekben méretnek meg, és saját elveik, elképzeléseik, gyakorlataik megerősítésére vagy revideálására kényszerülnek, legyen szó arról, milyen vezetőnek lenni, vagy arról, mit jelent a hűség és a lojalitás, netán arról, hogy mik az igazi gyengeségeik.

Lehet, hogy túl sokat látok bele ebbe a szériába? A Maffiózók csakugyan a minőségi tévésorozatok egyik első zászlóshajója volt, nem csoda, hogy a megformáltsága, összetettsége mind a mai napig le tud kötni. De ha már annyira szeretem a sorozatokat, a rendkívüli körülményeket kihasználva miért nem vágtam inkább bele egy teljesen újba, amikor a piacon amúgy is akkora a dömping? Erre a kérdésre az újranézés második motivációja adja meg a választ: a kockázatkerülés szempontja. Nehezen vállalkozunk bizonytalan küldetésekre, és egy újabb, több évados sorozatba belevágni akkor, amikor „csak” jól akarunk szórakozni, bizony, jóval nehezebb. A sorozatdömping ráadásul lassan védekezésre szorít minket: az egyre többfajta kontent közé egyre több rossz minőségű, összecsapott, helyenként banális sorozat is kerül. A streaming-szolgáltatók közötti verseny egyre inkább a mennyiségről, nem pedig a minőségről szól, és ezt a nézők is megérzik előbb-utóbb. Néhány új cím hamar csömört okoz még a gyakorlott sorozatfüggőnek is, aki ilyen esetekben pár epizód után elhagyja a gondosan hype-olt, de egyébként erőtlen tartalmat, és a sorozatnézés élményét amolyan biztonsági játékkal, már korábban végigdarált epizódok elővételével próbálja inkább megszerezni. A Totál szívás (Breaking Bad, 2008–2013), a Drót (The Wire, 2002–2008), a Mad Men – Reklámőrültek (Mad Men, 2007–2015), a Sírhant Művek (Six Feet Under, 2001–2005), esetleg Az elit alakulat (Bands of Brothers, 2001) – hogy csak néhány ötletet adjak – újranézése annak ellenére is a minőség élményét kínálja, hogy az elmúlt években mind technikai, mind esztétikai szempontból sokat változott a sorozatgyártás.

Szorosan összefügg a kockázatkerülés szempontjával az újranézés harmadik motivációja, a megszokás varázsának kérdésköre is. A kockázatmentes élmény azt is magában hordozza, hogy arra az időtartamra, amíg a választott sorozatot ismét végignézem, a napi-másnapi sorozatadagom biztosítva van, nem kell tehát azon morfondíroznom a Netflix, az Amazon, az HBO, az Apple TV+ vagy bármelyik más platform ajánlóit böngészve, hogy abban az időben, amit sorozatokra tudok szánni, mit is nézzek. Az újranézés lehetővé teszi, hogy tehermentesítsem magam attól is, hogy egy egészen más világot kelljen megismernem, amelynek sajátos belső szabályrendszere és nyelve van, hiszen újranézéskor egy számomra már ismert, otthonos fikciós közegbe lépek be ismét. Minden alkalommal, amikor a Maffiózók újranézésébe kezdtem, egy kicsit megkönnyebbültem, hiszen a következő néhány hónapra biztos lehettem afelől, hogy a rendszeres szórakozásom adott, és csalódni egész biztosan nem fogok. Ez persze a gyávák útjának tűnhet, akik nem mernek nyitni más ízek, tájak, emberek felé, miközben felfedezésre váró kontinensekkel van tele a streaming-óceán. Ám egy-egy klasszikus újraválasztása mögött mindig meghúzódik egyfajta hiányérzet is, legfőképpen pedig az, hogy a jelenben elérhető sorozatok nem mindenben elégítik ki a minőséghez szokott ízlésünket, és nem érjük be a valódi, „regényes” élményt nyújtó néhány ötletes antológiasorozattal, vagy egy-egy jól eltalált témát választó miniszériával. Ráadásul az otthonosság érzetét még saját otthonunkban is nehezen tudjuk fenntartani, ha akaratunk ellenére kell minél több időt odahaza töltenünk. Bár a koronavírusra nem nyújt orvosságot egy újranézés sem, de a koronavírus mérséklését célzó intézkedések negatív velejáróit enyhíthetjük régi kedvenc sorozataink újbóli felfedezésével.

Hogy újra fogom-e nézni a Maffiózókat hetedszer is? Szinte biztosan. Van rá három okom is.

Tévésorozatokból ma már sokat, sokszor, sokféleképp fogyasztunk. Nincs erre jobb szó, fogyasztjuk őket, mint a szórakoztatóipar bármely más termékét, de néha jogosan érezhetjük úgy, hogy a szériák magunkhoz vételét még a „habzsolás”, a „dőzsölés” és – hogy egészen szakszerűek legyünk – a „darálás” szavakkal sem fejezik ki megnyugtató pontossággal. Ez köszönhető nemcsak annak, hogy nem vagyunk mértékletesek, hanem annak is, hogy a sorozatgyártók szó szerint sorozatban gyártják sorozataikat az Egyesült Államokban éppúgy, mint az Egyesült Királyságban vagy (a nem-egyesült, de tematikusan szinten mindenképpen egyként kezelendő) Skandináviában. Kellő elszántsággal szinte mindenki megtalálhatja magának azt a szériát, amivel akár hosszabb időre is le tudja magát kötni, mint amennyi időt egy regénytrilógia elolvasása igényelne. De mi az, ami megragad minket egy sorozatban? Miért térünk vissza hozzájuk és miért felejtjük el őket úgy, mintha sosem láttuk volna őket? Mi köt össze időben és témában távoleső sorozatokat egymással? Milyen kulturális folyamatok állnak egy sorozat témaválasztása(i) mögött? Ilyen és ehhez hasonló kérdések elspoilerezésére vállalkozunk rendszertelen elmélkedéseinkben, a SPOILER-ben.