Személyes szálak, izgalmas interjúk, felfedezések, várakozások – négy folyóirat 2020 októberéből és novemberéből

Részletek

Írta: Seres Lili Hanna

Vass Norbi „szubjektív élménybeszámolót” említett a felkérő levelében, és én szubjektív és élménybeszámoló is nagyon szeretek lenni, szóval a folyóirat-szemlém anyagának legszemélyesebb darabjával kezdem.

A Kalligram 2020 novemberi számának igen gazdag, jól összerakott és -szerkesztett anyagát ugyanis több személyes szálon is közel érzem magamhoz. Zilahi Anna kötetét (A bálna nem motívum, Magvető, 2017.) nagyon kiemelkedőnek tartom, nagyon szerettem és volt szerencsém a Magvető Café színpadán beszélgetni is róla. Nos, Anna szövegei továbbra sem adják könnyen magukat. De talán ez az összetettség is okozza, hogy nemcsak hogy önmagában, társversek nélkül megállja a helyét egy lapban, de egyenesen a lapszám nyitóverseként állja meg a helyét. Az erős nyitást méltó folytatás követi: Papp-Zakor Ilka szerintem generációja, meg úgy általában, a kortárs magyar irodalom egyik legerősebb, legbiztosabb kezű novellistája. A méltó folytatás része Horváth Eve is, akinek a verseit régóta kiemelkedőnek tartom, és Kállay Eszter, aki, maradva a személyességnél, az egyik első kortársam, akihez tudtam és mertem kapcsolódni egyetemi éveim kezdetén, és akinek idén jelent meg első kötete (Kéz a levegőben, Magvető, 2020.), amiből néhány verset most a Kalligramban olvashatunk kedvcsinálóként. A méltó folytatás és személyesség mezsgyéjén tovább haladva kell említenem G. István László verseit, akinek Nem követtem el (Magvető, 2017) című kötetének olvasmányélményét és mély nyomait még mindig őrzöm magamban. Az említett csapáshoz tartozik még Halmi Annamária Takács Zsuzsa és Pilinszky költészetével foglalkozó tanulmánya is, aki az egyik legkedvesebb doktoris csoporttársam az ELTE BTK 1945 utáni magyar irodalom programjában és három portugál költő versei is, amik olvasásába azért vágtam bele oly lelkesen, mert két éve voltam és szerettem bele Portugáliába.

Na jó, ez így tényleg sok személyes szál, és még mindig nincs vége. A kötődésekből lehetne ugyan azt gondolni, hogy elfogult vagyok, de ez senkit ne tévesszen meg! A személyes szeretet ugyanis nemcsak a személyeknek (vagy az országnak) szól, hanem azok művészetének is. A Kalligram novemberi száma nagyon erős, az csak a ráadás, az érzelmi túlcsordulás, hogy személyes kedvenceimmel van tele. A portugálok közül egyébként kettő nagyon mélyre ment: Eugénio de Andrade Tanács című tömény négysorosa és José Gomez Ferreira Manuela Porto halálára című verse, ami könnyed beszédmódjával, jóleső fantáziájával, finom mondataival és erős mondanivalójával különleges, általánosan is érvényes búcsúvers, elragadtatásomban úgy is fogalmazhatnék, olyan, amilyennek egy búcsúversnek lennie kell. Higgyetek tehát nekem, amikor folytatom a személyes szálazást, hogy ez nemcsak szubjektív kapcsolódás, de objektíve is hiteles pozitív értékítélet-sorozat!

Merthogy Kiss Tibor Noé és az ő érzékenyítő drámája következik. Noé regényeit nagyon szeretem és többször volt már alkalmam nagyon jókat beszélgetni vele, most pedig érzékenyítő drámát ír, amiben azáltal, hogy mind a marginalitással, mind a drámaelmélettel és mind a drámaírással foglalkoztam-foglalkozom, a személyes kötődésem betetőzni látszik. Noét 2016 őszén a Keret Alkotó Csoport kérte fel, hogy egy közösségi színházi folyamat során írja meg középiskolás közönségnek szánt érzékenyítő színdarabját. A színészek és a szereplők között meleg, értelmi fogyatékos és cigány fiatalok fordulnak elő, illetve kerülnek főhősi pozícióba. Noé magyarázó bevezetőjéből kiderül, hogy a fiatal színészekkel együtt, azok véleménye alapján készült el a darab (lásd közösségi színház), és ez a szoros együttműködés, a közös munka érződik is a szöveg autentikus nyelvezetén. Egyetlen „hiba”: a Kalligram csak részletet közölt, a hét jelenetből négyet olvashatunk a lapban, aztán szomorúan reménykedve várhatjuk a folytatást. Szerencsére a cím, a Magadról nem akarsz beszélni? kérdés még pont elhangzik.

A cigányság a Kalligram novemberi számának az egyik, igazából a legfőbb összekötő motívuma. A dráma mellett központi szerepet kap a mesékben: két cigány mesét is olvashatunk, és egy tanulmányt a cigány mesékről. Elnézést, de ismét a személyesség: a cigány mesék szeretetén túl az egyik meseszerző, Kele Fodor Ákos cigánymesés kötetét olvastam is és interjút is készítettem a szerzővel. Csodálatosan szép könyvtárgy A szív vége, tömény, mély, izgalmas meseszövegekkel, ajánlom beszerzésre. A cigányság és a dráma, színház végül előkerül egy nagyszerű interjúban is: Király Kinga Júlia beszélgetett Balogh Rodrigóval, akihez személyes szálaim utolsója köt, ugyanis dolgoztam együtt a Független Színházzal, miután a Bánkitó Fesztiválon volt szerencsém megnézni a Tollfosztás című nagy sikerű előadásukból készült filmet. A Király–Balogh beszélgetés az egyik legjobb interjú, amit mostanában olvastam: a rendező munkásságának minden állomására kitérő, gördülékeny és közvetlen hangvételű, a lényegre, a fontosra rá- vagy visszakérdező eszmecsere. Egészen hihetetlen, hogy Balogh Rodrigó mennyire aktív és milyen fontos dolgokat hozott és hoz folyamatosan létre. Például a Roma hősök – Öt európai monodráma című antológiát, ami a Roma hősök – Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál és egy óriási kutatómunka betetőződése, és amelyről a beszélgetés után Hutvágner Éva kritikáját is olvashatjuk a lapban.

Szintén egy körültekintő és elgondolkodtató interjút találunk az Apokrif 2020. őszi számában. Veress Dani, a folyóirat vizuális szerkesztője beszélgetett írásban a jelenleg Innsbruckban élő, az őszi lapszám illusztrációiért felelős Bánkúti Gergővel. A képzőművész Emberek fura dolgokat csinálnak című tussorozatának fő jellegzetessége, hogy emberek és nem-emberek, mindenféle kultúrkör fontos motívumai lépnek interakcióba egymással, így a beszélgetés egyik fő motívuma is a motívum volt, de az elmélet mellett Bánkúti élete és munkássága is szóba került. Nagyon szeretem az Apokrif viszonyulását a képzőművészethez és az illusztráció műfajához, a folyóirat nagy erényének és erősségének tartom, hogy a vizuális művészet terén is igényességre törekszik, és hogy a kortárs fiatal képzőművészek megismertetése ugyanolyan fontos a szerkesztők számára, mint a kortárs íróké. És akkor az írók: a lapszám remek írásai közül számomra Taródi Luca egyik verse és Böszörményi Márton novellája maradt meg a leginkább. Az előbbi, a Gránátalma című vers, bár narratív, engem inkább intuitív síkon ragadott magával, ugyanakkor egy jól felépített és erős zárással bíró szövegnek gondolom – amire ráadásul igen szépen rezonál Bánkúti Gergő egy képe. Érdekes módon egyébként nem az, amit e vers mellé raktak, hanem az egy oldallal korábbi, amely Taródi másik, a lapszámot nyitó versét kíséri. Böszörményi Márton novellája az élvezetes olvasásélmény mellett furcsa érzést is keltett bennem: azt, hogy ez valahogy nekem nagyon nem novella, sokkal inkább egy izgalmas, egyedi hangulattal bíró regény részlete. Persze, megismertük jól a világot, a szereplőket és szépen le van zárva a szöveg, de érzésem szerint ebben akkora potenciál van, annyi izgalmas üres hely, ami kitöltésre vár, hogy el nem tudom képzelni, hogy ennyiben maradjon. Várom a folytatást! Böszörményit eddig nem ismertem, de utánajártam, hogy nemrég, 2020 szeptemberében jelent meg első kötete (Meixner Józsefné apoteózisa, Napkút), ami egész más környezetben játszódik, mint a folyóiratbeli írás, de lehet, hogy elolvasom, amíg a Vigyázz rám, David Spade-ből készült regényére várok. Szintén internetes, Facebook-tudomásom szerint az Apokrifban jelent meg Szenderák Bence első fordítása is, aminek két dolog miatt örülök: 1) nagyon szeretek versfordításokat olvasni, belekóstolni a külföldi lírába és 2) szeretem Bence vershangját, örülök, ha a nevével találkozom egy folyóiratban.

Ráadásul most két folyóiratban is találkoztam a nevével: a Pannon Tükör 2020 szeptember-októberi számában saját versét közli. Mindkettő tetszett, elsőre talán azt mondanám, a saját jobban, mint a fordítás (Jericho Brown verse), ígyhát remélem, hogy mind a versírást, mind a fordítást folytatja, és hamarosan saját kötetet, köteteket olvashatunk Szenderák Bencétől.

Ráfordulva a Pannon Tükörre: a gazdag szépirodalmi anyag egyik érdekességeként fedeztem fel azt, amit úgy neveztem el, „abszurd egyperces novellák ’95-ben született nőktől”. Két ilyen szöveg is bekerült ugyanis a szeptember-októberi számba, Szilágyi Zsófia Emma Sanyika, a színpad sztárja és Vöröskéry Dóra A liget című novellája. Nem kiáltanak regényért, mint az apokrifos Böszörményié (bár Szilágyi Sanyikáját el tudnám képzelni regényhősként is akár), de az íráskészség, a szerkesztői szem (saját vagy elfogadása a külsőnek), a humor, a fantázia és a figyelem, tehát a talán legfontosabb írói attribútumok érződnek ezekből a novellákból. Sok sikert nekik!

A Pannon Tükör új versszerkesztője, Babiczky Tibor gazdag válogatásából Szenderák Bence és Vajna Ádám versei mellett Miklya Zsolt meglepő képekkel és történetekkel operáló szövegei emelkedtek ki számomra, amelyek közül a Visszatérő álom című volt a kedvencem. De jó volt olvasni Simon Márton Szabadságaink című implicit politikai versét is, szimpatikus az életmű közéleti irányba való aktuális terelődése. Végül a lapszám legfiatalabb költőjét, Király Csenge Katicát emelném ki, és az Ima óvatosságból című versét, amely így indul: „A kicsi nőket nem illik gyűlölni”. Szeretem az ilyen abszurd feminista lírát, úgyhogy ismét csak: várom a folytatást!

A feminizmus szépen kidomborodik utolsó szemlézett folyóiratomban is, az erdélyi Helikon 21. számában (megjelent 2020. november 10-én). A lap egyik legizgalmasabb rovata, a Horváth Benji által szerkesztett Pavilon 420 debütáló szerzői közül Ádám Szilamér női szemszöggel dolgozó novellája volt nekem a legkiemelkedőbb. Az Elszakad című szöveg egy tizenhét éves lány fesztiváltörténetét és szüzességének majdnem elvesztését dolgozza fel, a főhős belső világát izgalmas narrátori pozícióváltásokkal bemutatva. És erős része a feminizmus a lapszám egyik legmaradandóbb anyagának is, az idén ötvenéves Németh Zoltánnal készített interjúban ugyanis háromszor hangzik el az alany szájából a #MeToo szó, olyan alkalommal is, amikor arra nem is számítanánk. André Ferenc például azt kérdezi a testpoétika témája kapcsán, hogy „mi az utóbbi idők legfontosabb eredménye a testfeldolgozással kapcsolatban” és hogy Németh miben látja az ilyen megszólalások veszélyeit, buktatóit. Na, a #metoo első említése itt történik meg, miközben én például abszolút irodalmon belüli válaszra számítottam. És a legszebb: a megszólalás buktatójára nem azzal felel Németh Zoltán, hogy például klisés vagy felszínes lesz az adott szöveg, hanem: „E két megszólalásmód [metoo és antropocén-ökológiai gondolkodás – S.L.H] legfőbb veszélye az, ha nem szembesülünk velük, és hatásukra nem változtatjuk meg az életünket.” Gyönyörű. A két óriási oldalt elfoglaló interjú érdekes kettőssége, hogy egyszerre lelkesíti fel az olvasót és hagy hiányérzetet benne, ugyanis André remek, de mindig újabb témát felvető kérdései és Németh termékeny, de csak pármondatos válaszai egyszerűen túl sok izgalmas pontot hoznak létre. Ez az interjú nem úgy volt jó, ahogy a kalligrammos Király Kinga Júlia–Balogh Rodrigó párosé, helyhiányban nem lehetett mindent kifejteni – de olyannyira nem, hogy őszintén szólva azt éreztem, itt minden egyes bekezdésnyi választ egy külön beszélgetéssé lehetne bővíteni. A testpoétika mellett ugyanis belekóstolhattunk Németh állat-felfogásába, a transzpozitivista álláspontjába, az antropológiai posztmodern kortárs lehetőségei és a digitalizáció mint lehetőség felől vallott nézeteibe, a szlovákiai magyar vers értelmezési irányaiba és a szerkesztői feladatok és felelősségek kérdésébe is. Lehet, hogy megkérem Ferit, írjon egy interjúkötetet Németh Zoltánnal. Örömmel vállalom a szerkesztését is akár!

Végül a lapszemle talán legnagyobb felfedezésével szeretném zárni, amelyet némi fájdalom is kísért. Dan Coman Helikonban közölt verseit ugyanis nagyszerűeknek tartom, nagyon-nagyon szimpatikus ez a fajta líra, itthon viszont tudtommal egyedül a Tiszatáj közölt tőle, illetve antológiákban jelent meg, kötete egyelőre nincs. Megvan a következő kérésem André Feri felé, intézkedjen, szeretnék (legalább) egy magyar Coman-kötetet! Lehet, hogy elég lenne annyit mondanom, Dan Coman azon kötetének, amiből a folyóiratbeli versek vannak, a címe magyarul A Coman-rovargyűjtemény (2017), első könyvének pedig a sárga vakond éve (2003), de hadd idézzek Szonda Szabolcs érzésem szerint kiváló fordításaiból két részletet! A gyere, nézd című vers első két versszaka:

„fejem egy gyógyszeres szekrényke                                       gyere, nézd:
fertőzésmentes, hűvös hely                                                  fejem egy plüssmaci
biztonsági okokból tervezett furnér téglalappal                         puha és antiallergén
csúsztasd be kezed. végy el friss tablettákat                            karjaid közt alhatsz vele,
azonnal segítenek a feledésben                                             ajándékba adhatod kisgyermekes családnak,
                                                                                        porold le, vágd a falhoz, dobd ki az ablakon
                                                                                        moccanatlanul vár majd az aszott fűben”

És a nem én vagyok elejéről egy részlet:

„tizenkét éves koromtól apró, fekete herezacskó
nő a szív helyén – kicserélni már senki nem tudja.”

Szeretettel ajánlom tehát a kortárs folyóiratainkat határokon innen és túl – karanténban, személyes irodalmi események hiányában még nagyobb örömforrást adhatnak!


Seres Lili Hanna (1993) első könyve Várunk címmel 2019-ben jelent meg a FISZ gondozásában. Az ELTE BTK doktori hallgatójaként a kortárs magyar szegénységábrázolással foglalkozik. A prae.hu irodalom rovatának vezetője, új örömmunkája pedig a könyvklub-vezetés. Mindeközben második kötetén dolgozik.