Krupp József a Litmusz Műhelyben

Részletek

Írta: Kerber Balázs ‒ Körtesi Márton

Vendégünk volt Krupp József irodalomtudós, klasszika-filológus, kritikus, az ELTE BTK Latin Tanszékének oktatója, aki szerint az irodalom az, ami az olvasás során a saját horizuntonkon megképződik.

Vendégünk szerint a „mi az irodalom?” kérdésre már számos válaszkísérlet született; nem biztos, hogy erre feltétlenül saját definíciót kell adnunk. Ha azonban ezt a kérdést szubjektívebb módon tesszük fel, akkor a nyelv médiuma, a nyelv szerepe mindenképpen meghatározó élmény lehet, hiszen az irodalmi mű elsősorban szöveg; ha nyelvileg nem történik benne semmi izgalmas (bármilyen tág formában értsük is ezt), akkor baj van. Persze, fontos lehet a történet és a mű egzisztenciális tétje is, de nyelv nélkül ezek sem működnek. A nyelvi izgalmasság azonban nem zsonglőrködést jelent, nem mutatványt, hanem pl. a nyelv finomságát, illetve adott esetben durvaságát. Vendégünk utóbbira Nádas Péter Rémtörténetek című művét hozza fel példaként. A szöveg legyen valamiképpen tudatos nyelvi értelemben. Persze, ez a tudatosság sokféleképpen jelenhet meg, és az sem ritka, ha éppen mégis egy-egy nagyszerű ötlet, egy-egy remek gondolati ív kelti fel érdeklődésünket. Természetesen minden mű más és más regisztereket szólaltat meg az olvasóban is; nem ugyanazt a szövegörömet nyújtják Jókai és Esterházy regényei. Vendégünk már gyerekkorában nagyon szerette Jókai regényeit; akkor még a történet, a cselekmény érdekelte jobban; ma már inkább a leírások és Jókai humora, illetve az, ahogyan különböző adalékok és tudáselemek válnak a szöveg részeivé. A humor jelenléte nagyon változatos lehet; gyakran egyébként egészen tragikus művekben is fel-feltűnhet; itt vendégünk Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét említi.

Krupp József kritikusként első írását Borbély Szilárd Halotti pompa című kötetéről közölte 2006-ban a Vigíliában, miközben Ovidiusról szóló doktori disszertációján dolgozott, amely később meg is jelent. Már gimnazista kora óta nagyon érdekelte a kortárs magyar irodalom. Éppen első Borbély-tanulmánya megjelenésének évében, 2006-ban jelent meg a Halotti pompa bővített kiadása, amelyet Borbély Szilárd eljuttatott vendégünknek a Vigília szerkesztőségén keresztül. Többek között ez a pozitív élmény, illetve a kortárs irodalom iránti tágas érdeklődés, valamint a kritikaírás öröme is hozzájárult ahhoz, hogy Krupp József továbbra is egyre aktívabban folytatta kritikusi pályáját. Később Nagy Boglárka kereste őt meg a Jelenkor folyóirattól, hogy írna-e kritikákat a lap számára. Vendégünk nem annyira a szocializációt, hanem inkább az olvasásnak mint tanulásfolyamatnak a jelentőségét emeli ki a kritikussá válásban; a kritikák, fontos irodalomkritikusok tanulmányozását. Jelenleg kreatív írás szakosoknak tanít kritikaírást. Elmondása szerint az írói-költői életben, az irodalmi szocializációban kevésbé vett részt, mivel inkább a tudományos tevékenységre koncentrált. Tanári munkája során fontosnak tartja a születő kritikák nyelvi megformáltságát, minőségét; a kurzusán írott kritikák közül eddig minden félévben volt olyan, amely meg is jelent folyóiratban. Hallgatóival sokat foglalkozik az ítélethozatal, az ízlés kérdéseivel, és azzal, hogy a kritikusnak érdemes őszintének lennie, noha elég nehéz meghatározni, hogy pontosan miben is áll egy jó kritika. Utal Lapis József Az elég jó kritikus című írására.

Vendégünk Borbély Szilárd világában fontosnak látja, hogy nyelvi és egzisztenciális síkon is szüntelenül történik valami, valamint a poétikai hagyományt is folyamatosan használja és mozgatja. Utal Borbély Szilárd és Tillmann J. A. 2006-ban készült, a Jelenkorban megjelent beszélgetésére. Szóba került az irodalom szórakoztató funkciójának szerepe; vendégünk szerint az irodalom igen sokféleképpen lehet szórakoztató; már eleve a gondolati mélységet, a gondolat jelenlétét érezhetjük egyfajta örömnek az olvasás során. Krupp József a kortárs lírát igen változatosnak látja, szerinte sokféle tendencia létezik, de az igazán jó szöveg az, amelyik nem akar valójában megfelelni semmilyen konkrét iránynak, hanem maga teremti meg a saját irányát, világát. Ő maga kritikusként nem szeretné „terelgetni” a költőket, de ha valamit fontosnak tart, az az, hogy a lírikusok „ne bízzák a témára a dolgot”, vagyis ne elégedjenek meg azzal, hogy felvonultatják a kortárs lírára jellemző népszerű témákat mindenfajta egyéni látásmód nélkül. Vendégünk ilyen témának látja például a tág értelemben vett biológiát; a növényi-állati szférát, a poszthumán tendenciákat; ezek önmagukban lehetnek izgalmasak, de csak akkor, ha párosulnak a szerző saját nyelvalkotásával, gondolkodásával. A kortárs lírának vendégünk szerint szintén jellemzője a narratívaalkotás igénye; sok a narratív irányultságú, történeteket létrehozó költészet. Beszéltünk az irodalmi ízlések és tendenciák ide-oda mozgásáról, illetve a kísérletezés és a kombinációk jelentőségéről a versírásban. Hogyan írjunk úgy alanyi verset, ahogy mások még nem?

Az antikvitás, az antik irodalom ismerete biztosan meghatározza vendégünk látásmódját, viszont arra ügyel, nehogy a klasszika-filológusi szemlélete túlzottan meghatározza a kritikusit. Az ókori szövegek aktív tanulmányozása azonban összefügghet szerinte a kortárs líra iránti érdeklődésével, hiszen mindkét esetben törekedni kell a figyelmes, elmélyült olvasásra. De a kortársak olvasása is inspirálja őt az antik szövegek értelmezésében; pl. nagy hatással volt rá Kovács András Ferenc egy egyetemi előadása, melyet Az átváltozás az irodalomban címmel tartott. Itt összeért vendégünk ókori és kortárs érdeklődése, s ez még intenzívebb értelmezői munkára, olvasásra ösztökélte.

Vendégünk mindenkinek javasolja az ókori irodalmi szövegek olvasását, például a drámákét; ha csak egyetlen ókori drámát kellene választani, az Oidipusz királyt ajánlja. De ajánlja a római irodalmat is; az talán nehezebb ügy, mert szokás mondani, hogy az abból készült fordítások valamilyen okból kevésbé működnek, illetve talán gyengébbek, mint a görög művek fordításai. De ez nem feltétlenül igaz; például a Horatius-fordítások sokszor igen jól érzékeltetik a horatiusi kérdéseket, problémákat. Vendégünk az ókori irodalom mellett ajánlja pl. Borbély Szilárd és Kovács András Ferenc költészetét. Fontos, hogy az olvasó eldöntse a kortárs tendenciák esetében, mi áll közelebb az érdeklődéséhez. Vendégünk nagyon várja Csehy Zoltán Metamorphoses (Átváltozások)-fordításának megjelenését is.

Vendégünk azt ajánlja, ne olvassunk laposnak vagy banálisnak érzett szövegeket, illetve a költészetben csak akkor találja izgalmasnak a kopárságot, ha valami jelentés vagy tartalom áll mögötte; egyébként szerinte a kopár eszközkészlet tartalom nélkül unalmassá, jelentés nélkülivé válhat. Szerinte egy-egy életművön belül is akadhatnak érdekesebb és kevésbé érdekes szakaszok.

Vendégünk ezután felolvasott egy részletet A gép mítosza és a posztbukolikus táj. Borbély Szilárd: A Deukalion Termelő Szövetkezet című tanulmányából, amely az Irodalmi Szemle 2023. novemberi számában jelent meg. A felolvasás után a Litmusz-játék következett, amelyben ezúttal – a szokásostól eltérő módon – egy fiktív kritikát írtunk Didaktikus áthallások címmel a fiktív Sörény Elek Robusztus Áthallások című fiktív verseskötetéről a promóció, a szorong, a robusztus és a harang szavakkal. Az adást a rituális Kassák-felolvasás zárta. 

A Litmusz Műhely egy podcast arról, hogy az irodalom ki-kicsodának a micsodája. Kerber Balázs és Körtesi Márton 2016 óta adásról adásra felteszik ugyanazokat a kérdéseket: hogy mi is az irodalom, mit érdemes olvasni, és mit nem, majd pedig felolvasásra, aztán egy ihletgenerátor segítségével közös versírásra invitálják a vendégüket.