Aurél

Részletek

Írta: Jancsó Ágnes

Az embereken nem tudott kiigazodni. Soha nem úgy reagáltak, ahogy ő gondolta. Figyelte a szájukat, az ujjaikat, a cipőjüket, de egyszerűen semmilyen logikát nem talált a viselkedésükben.

Huszonöt évig, kilenc hónapig és két napig élt Draskovits Aurélné és fia, Draskovits Aurél az erdei házikóban, közvetlenül a forrás mellett. Aurél legtöbbször a horgolt függöny résein keresztül vizsgálta az arra járókat, amikor mégsem bírt kíváncsiságával és közelebb merészkedett, mindig történt valami. Valami nem jó, ahogy Jancsival is. Jancsi más volt, mint a többi fiú, nem kiabált csúnya szavakat és szép kék cipője volt. Együtt kutattak a gombák után, lesték a madarakat. Jancsi mindennek tudta a nevét. Volt egy labdája is, zöld volt és puhán kemény. Aurél szeretett belerúgni, akkor a labda úgy repült, mint egy kövér madár. Egyszer megjelent Jancsi mamája. Magasszárú fehér cipő volt rajta, de a lábujja kilógott elöl. Piros volt a körme és kiabált, és Jancsinak hirtelen haza kellett mennie. Többet nem jöttek. Aurél fel is írta a kockás füzetbe, 1982. szeptember 18. 17:38 Jancsi piros körmű mamája itt járt.

Ez azután volt nem sokkal, hogy Aurélt elvitte a mamája a faluba. A keményített ing gallérja fullasztotta és a mamája olyan szorosan fogta a kezét, hogy szinte fájt. Aurél tudta, hogy itt megtanulhat mindent, ami az élethez kell. Ez fontos dolog, ezt kopogta a mama fehér magassarkú cipője is. Amikor odaértek a téglaépülethez, hirtelen túl sokan vették körül és túl hangosak voltak, aztán valaki meglökte és kicsúszott a keze a mama kezéből és ő ordítani kezdett, és nem bírta abbahagyni, amíg haza nem értek. Mama arca nedves volt, a szája szokatlanul állt. Többet nem mentek a faluba. Néha látogatók jöttek, mint Évikém a sárga szandálban, a zöldséges Jocó a bakancsával, meg a doktor bácsi. Aurél nem mindig értette őket, ilyenkor inkább kiült a forráshoz, és órákon át figyelte a tollászkodó madarakat, a hurcolkodó hangyákat, a rózsákon hízott tetveket. Olyan magától értetődő, olyan egyértelmű volt minden mozdulatuk, Aurél mindig biztonságban érezte magát mellettük. Az embereken nem tudott kiigazodni. Soha nem úgy reagáltak, ahogy ő gondolta. Figyelte a szájukat, az ujjaikat, a cipőjüket, de egyszerűen semmilyen logikát nem talált a viselkedésükben. A piros szájú Rozit sem értette. Rozi gyakran járt a forráshoz, és szinte minden alkalommal más kísérte, és Rozi is mindig más volt. Hol hangosan kacagott, hol a szemét törölgette zsebkendővel, néha mintha félt volna, máskor meg két markából szürcsölte a vizet úgy, hogy még a ruháját is eláztatta. A mama azt mondta, hogy Rozi feslett. Aurél nem tudta, mit jelent ez, de azt tudta, hogy a mama nem örülne, hogy szereti nézni a Rozit. Egyszer Rozi nagyon szomorúan ült a forrásnál, nem volt rúzs a száján. Olyan volt, mint egy fészekből kiesett harkály, és Aurél szerette volna megérinteni őt. Akkor és ott olyan egyszerűnek tűnt. Rozi szorosan mellé ült és rátette Aurél kezét a mellére. Pont olyan volt, mint Jancsi labdája, csak kisebb. Aurél szédülni kezdett, a mamára gondolt, hogy mit szólna, és sírni kezdett, Rozi meg csak kacagott és kacagott. Aurél fel is írta a kockás füzetbe, 1994. május 2. 19:23 Piros szájú Rozinak van labdája.

Nem jött többé Rozi sem. Aurél nem értette, mi történt. Aztán egyszer megjelent a doktor bácsi, és azt mondta, hogy a mama sem jön többé, elköltözik a mennyországba. Aurél nem értette, a mama miért költözik el, azt meg végképp nem, hogy hogyan költözik bárhová is, ha ennyi földet halmoznak rá. De a doktor bácsi elmagyarázta, hogy csak a teste marad ott, ahol van, de ha Aurél sokat imádkozik a Jézuskához, akkor a mamának lesz egy létrája, olyan, mint amit egyszer a szifonos Gézuka hozott a spájzba, és akkor a mama lelkének még repülnie sem kell, csak felmászik a létrán és kész, ott is van a mennyországban. Aurél fel is írta a kockás füzetbe, 1999. november 6. 12:14 Mama felmászik az égbe.

Egy nyári reggel két bumszli cipős férfi érkezett a forráshoz szerszámokkal. Nagyon hangosak voltak, Aurél nem mert közel menni hozzájuk. Órákon át bámulta őket az ablakból, amikor elmentek, gumipapucsában szaladt megnézni, mi történt. A forrás eltűnt. Aurél nem értette. Dobolni kezdtek a fülében, egyre hangosabban és mélyebben és gyorsabban, mintha a forrás átkerült volna a testébe, mintha a víz nem tudna kijönni onnan. Ki akarta engedni, de nem tudta, hogy kell. A mama nedves arcára gondolt, és már szaladt is be a létráért a spájzba, csak nekitámasztja egy fának, felmászik és megkérdezi a mamát a mennyországban, ilyen egyszerű. Csúszott a papucs, ahogy lépkedett egyre feljebb és feljebb, kiabált a mamának, a doktor bácsinak, sőt még Jancsinak és Rozinak is. Már látszottak a csillagok, amikor megértette. Sokáig tartott lejönnie, a papucsát a létra tövében hagyta, bement a házba és felírta a kockás füzetbe: 2000. június 1. 22:35 Senki nem hall.

Jancsó Ágnes nemzetközi kapcsolatok elemző, kommunikációs szakértő. 1990-ben született Budapesten, gyerekkorát Nógrád megyében töltötte. A tizenhét éve gyűjtögetett történeteit másfél éve fogalmazza prózává, jelenleg első novelláskötetén dolgozik.

A PesText világirodalmi fesztivál 2022-es, „Forrás” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat Szarvas Ferenc Outsourcing című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tizenegy döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 25-étől augusztus 20-áig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.