Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Gecse László

Mechanikus forrás

Emlékszem, féltünk a meg nem történttől, hogy majd nagy robajjal megtörténik, mert mindennek meg kell történnie egyszer. Emlékszem a veszekedések előtti csendre, a fejünk felett lebegő fekete fejkendős felhőkre a zápor előtti pillanatban, emlékszem a nyárra, amikor mindig esett, az öregasszonyokra, akik jajveszékeltek emiatt.

Ott ül ma is megszokott helyén, a padon, ölében egy hanggal, délután fél négykor, vajon esni fog? Elképzeli, ahogy a gyerekének magyarázza: a hang az egy ütőhangszer, idiofon, azaz önmagában kelt hangot, de ez egy csecsemőre is igaz, ennél fontosabb, hogy úgy néz ki, mint a teknős teknője, kis, szabályos horpadásokkal, hogy a félhangoknak is legyen egy zug, ahonnan előbújhatnak. Pontosan nyolc horpadás és egy kis púp a tetején, ez a ding, ami dong – itt nyilván rákoppintana, hogy a gyerek örüljön. Elgondolkodik azon, hogy ezeket a horpadásokat valaki valamikor belekalapálta az acélteknőbe, van ebben valami ősi, ahogy kalapál a szívünk, szikrázik közben az acél, feszülnek az izmok, hogy aztán a legfinomabb érintésre.

Két kézzel játszik rajta, időnként kidugja fejét egy harmónia, valami dallam, ami nem ildomos, csak megható, akár egy teknős feje. Ilyenkor a hangszer elemelkedik egy kicsit és szemmagasságban lebeg, mint egy indiszponált UFO, aki vagy ami nem érti a Helmholtz-rezonanciát. Ujjbeggyel, tenyered dombjaival dobolva, súrolva, simítva, simogatva, így tanítaná a fiúnak, aki ott lebeg a szeme előtt ennyi év után is, pedig ébren van.

Amikor játszik, mindig ugyanazok a képek, illatok. A nézőpont: kilépve, felülről. A hely rögzített, délutáni pad a bérházaktól árnyékolt parkban, csak közben kezd körülötte völggyé mélyülni minden, ilyenkor hazatalál és mintha mesélne valakinek.

„Előtüremkedik a régi, nagy, barna ruhásszekrényünk és a forrás a temető utáni kanyarban, az erdő felé, amit csak úgy hívtunk, csorgó. Sosem fogom megérteni, hogy miért a szekrény és a csorgó. Tudod, a csorgó, a források csenevészebb változata, valójában tehénitató, amit előkelőséggel ruháztunk fel, hiszen cél, irány, iskola utáni program, találkahely, bandázás, kulacsok, kannák, demizsonok, biciklizés, erdőszél. A »megyünk a csorgóra« egyszerű öröme, szabadsága. Télen szánkóval.

Aztán emlékszem a nagy barna ruhásszekrényre, amiben Anya az ünneplőket tartotta, emlékszem, hogy lejárt az ajtaja, mindig úgy kellett visszailleszteni a felső tokjába. Az alsó is fityegett már, és nem lehetett tudni, hogy mikor szakad le nagy robajjal.

Emlékszem, féltünk a meg nem történttől, hogy majd nagy robajjal megtörténik, mert mindennek meg kell történnie egyszer. Emlékszem a veszekedések előtti csendre, a fejünk felett lebegő fekete fejkendős felhőkre a zápor előtti pillanatban, emlékszem a nyárra, amikor mindig esett, az öregasszonyokra, akik jajveszékeltek emiatt. Emlékszem a fényképre, ami azon a fülledt délutánon készült, az első és utolsó, amikor mindannyian együtt, szép ruhában, a gyerekek, akár az orgona sípjai, én Anyám ölében. Emlékszem a fényképész kopott köpenyére, az esernyőre, amivel árnyékolta a kompozíciót, emlékszem a nagy, fakókék fényképalbumra, ahonnan később kiloptam, hogy örökké velem legyen a szerkesztett idill. Emlékszem a vaku villanására, ami örökké beégette szemembe a barna szekrényt, amit soha nem javítottak meg.”

Valaki pénzt dobott, játszani kell!

A hang, amikor leszakadt végre és a hang az ölében visszhangzik, egy meg nem született álom, ami lehet egy meg nem született álma vagy egy álom, ami csak úgy, nem álmodódott meg, megkettőzi a délutánt ez a kérdés, hogy lehet-e álom az álmodója nélkül, talán ez is az, miközben elered az eső, de ez pont jó aláfestés az isteni Nina dallamára, egy járókelő kérte az imént, aki pénzt dobott elé, nem maradt más, csak ez a pad és a barna délután, amit majd szépen összehajtogat és a levendula közé teszi. Nina megjelenik, mint egy hatalmas fekete felhő, amelyből kiesőzik a Love me or leave me and let me be lonely, és akkor is szemerkél még, amikor az alig kikelt kisteknősök, iszonyú iramban nekilódulnak totyogva a tenger felé, mint valami groteszk, szerkesztett hadsereg, olyanok, mint az emlékek, egy mechanikus forrásból indulnak és mindjárt elmerülnek örökre.

Lovász Krisztina könyvtáros, költő, Kolozsváron született 1970-ben, több mint huszonöt éve él Budapesten, ahol jelenleg jogi asszisztensként dolgozik. Eltávolodásban, megérkezésben járatos. Bréda Ferenc költő, műfordító, irodalomkritikus és esszéíró tanítványaként gyerekkora óta ír verseket, rövidprózát, írásai az Ifjúmunkás, Kalotaszeg, Korunk, majd a Mozgó Világ, Napút és a Helikon hasábjain jelentek meg. Kötetei: Csillagok szöges ágyán (versek, 2000), Adélka szerint (novellák, 2009). Lackfi János Kreatív Írás tanfolyamán több szemesztert végigjárva csiszolgatja prózáját, történetei minduntalan visszahajlanak a vershez. Mániákus dán film- és teniszrajongó, mérsékelt focidrukker, milanista.

A PesText világirodalmi fesztivál 2022-es, „Forrás” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat Szarvas Ferenc Outsourcing című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tizenegy döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 25-étől augusztus 20-áig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.