Sárit kicserélik

Részletek

Írta: Sarnyai Benedek

Csak akkor nem sírt, ha letettük a sarokba, és a lábait nézegette. Különösen a jobb lába tetszett neki, pedig az volt, amit születése után rögtön műteni kellett: nem nőttek ki rajta az ujjak. Nem akartunk a lányunkon csak úgy végtagot cserélni.

Sári nem akarja elhinni, hogy mi vagyunk a szülei. Nem tudni, ezt komolyan gondolja-e, vagy csak nem akarja, hogy azok legyünk. Ha rákérdezek: „na, és ezt miért mondod?” – elhúzódik egy sarokba és a lábait nézi.

Azt hamar megszokhatta, hogy nem minden saját, amit rajtunk lát. De hát mit lehet tenni: el kell dönteni, hogy önmagunkat választjuk-e vagy a családot. Ezt mondja Dr. Szaszkó-Lépy is. Ő azt hiszem huszonnyolc éve alapította a klinikáját: én már emlékszem arra, amikor édesapám először vitt minket hozzá alakításra. Hogy is hangzik az öreg doktor hitvallása: tökéletes család nincs, de kísérletezni mindig lehet!

Én is csak próbálkozni tudok, de nem lehet úgy alakítani engem, hogy mindenkinek egyszerre jó legyen.

A klinikai kezelőorvosom, Dr. Fortmans mindenesetre javasolta, hogy a törzsemet cseréljük ki, ha gyereket várunk. Azt mondta: a testalkatom, ami akkor volt, sose hízik hetvenöt kiló fölé, márpedig egy apának kell a puha has. A gyerek jót alszik rajta, és szórakoztatja, ha megfújja a hasfalat, az pedig rezeg: egy apuka így tud fizikai kapcsolatot kialakítani a lányával.

Hiába műtöttek rám új törzset, Sári sosem gömbölyödött rajta. Egy darabig megértettem: Dr. Fortmans csak lógó hasú embertorzót talált az én méretemhez, ráfogtam arra, hogy mellkastól térdig ez akkora hasfal, amin Sári már nem is találja a helyét.

Mikor Dr. Fortmansnak sikerült testhez állóbb törzset szereznie, már Zsuzsámon is mellet kellett cseréltetnünk. Sári az anyatejet sem akarta megpiszkálni: se a kis kezével, de még a kis lábával sem. Zsuzsának nem voltak nagy igényei a melleknél, annyit akart, hogy legyen másmilyen, de akárhogy cserélgettük, hol a jobbot, hol a balt, hol mindkettőt, Sári nem akart hozzájuk érni.

Csak akkor nem sírt, ha letettük a sarokba, és a lábait nézegette. Különösen a jobb lába tetszett neki, pedig az volt, amit születése után rögtön műteni kellett: nem nőttek ki rajta az ujjak. Nem akartunk a lányunkon csak úgy végtagot cserélni. Ugye, majd, ha nagy lesz, eldönti, kivel keveri össze a testét! Apámtól már láttam elég akaratosságot, mindig azt ismételgette: „amíg a kenyerünket eszed, a szerint alakít az orvos mindenkit a családban, amilyenek mi akarunk lenni az anyáddal!” Jobb híján azt mondtuk: ha már muszáj, egy testkeveredés maradhat hármunk közt. Úgy emlékeztünk, hogy a kezeinket addig nem cserélte rajtunk senki: Zsuzsával onnan adtunk ujjpercmintát Dr. Fortmansnak, ő ezeket gyermekformára csiszolta, és a lányunk jobb lábára műtötte.

Sári alig kétéves korára már beszélt, de hozzánk szinte semmit se szólt. Pedig az anyjával ki tudja, mi mindent cseréltünk magunkon, hogy a kedvére tegyünk. Azt hiszem, csak a fejünk maradt a helyén, de egyik formánkat se tudta megszokni. Úgy tűnt, a kezünktől különösen retteg: mindig az arca magasságába húzta a lábait, valahányszor nyújtottuk felé a tenyerünket. Pedig esküszöm, soha egy ujjal sem bántottuk őt. Varrattunk magunkra hosszú, rövid, majd vastag ujjakat egészen gyermeknyi tenyerekkel, egyik se használt. Előfordult az is, hogy néhány hónapra mindkét kezemet levágattam.

Nem hiszem, hogy a testrészcserékkel volt baj: a bátyámat, Domit hamar megszokta. Ő volt az első, akit mindig felismert, ha látta, pedig a bátyámnak az a mániája, hogy a fejét egyfolytában cserélgeti a szomszédjaival. Az újdonsült fejekkel sosem emlékezett a lányunkra, de Sári így is engedte neki, hogy a lábait megfogja, és kukucskálósat játsszanak: „Domi báttyó!” – így kiáltott, valahányszor a bátyám arca előbukkant a kis lábfejei mögül.

Az anyjával nem hagyhattuk, hogy velünk szóba se álljon. Amikor tanítottuk neki, hogy: „apa, anya”, folyton azt suttogta: „nem is”. Nem volt más választásunk, alakítani kellett a lányunkon: mindig megkérdeztük, milyen szeretne lenni. Arra is biztattuk, hogy az óvodában bökjön rá bármelyik csoporttársára. Mondtuk neki, hogy ha választ, akkor mi majd megbeszéljük a szülőkkel, hogyan keverjük össze a gyerekeinket.

Sári minderre nem mondott semmit, de legalább nem húzódott a sarokba. Így hát kísérletezni kezdtünk az alakításával: kezeket, ujjakat, nyakat, törzset cserélgettünk, még mandula-, és köldökműtétje is volt. Dr. Fortmans ezt szakszóval iteratív nevelésnek hívta: véletlenszerű döntésekkel alakítjuk a lányunkat, amíg valamilyen formában családtagnak nem érzi magát.

De akárhogy próbáltuk, négyéves korában is egyre csak azt ismételgette nekünk, hogy nem vagyunk a szülei. A lábát nem cseréltük: Sári az ujjainkat legalább a saját testére varrva meg tudta szokni. Ekkoriban már maga a klinikaigazgató, Dr. Szaszkó-Lépy kezelte a lányunkat, jobb híján fejtranszplantációt javasolt: „Más fejében nyoma sem marad annak, amit a lányuk most gondol Önökről!”

Sári akkor sem szólt semmit, amikor elmondtuk neki, hogy Domi bátyám lányával fognak fejet cserélni. A kis Annusnak erről nem kellett sokat magyarázni: az apja arcára nézett, tudta, mi következik.

A műtét után még a kórházban tükröt tettünk Sári elé. A kis Annus-szájával sárisan artikulálta a suttogást: „akkor sem vagytok a szüleim.” Az anyjával nem tudtuk, hogy egyáltalán bármi másra emlékszik-e még a Sári-agyból, de ezt az egy mondatot mintha csak a régi varrta volna rá az új ajakra.

Tegnapelőttig viszont legalább világgá menős korszaka nem volt. Azt vettük észre, hogy a jobb lábán egyesével fel és le mozgatja az ujjakat. Most tanul éppen ujjon számolni, gondoltuk, de amikor olyan öt perce csinálta, óvatosan közel mentünk hozzá. Azt mondta: „számolom, hány aputól-anyutól fogok egyszer elárvulni.” Mikor végzett, összehúzta az ujjakat: mintha a lábára varrt apa- és anyamaradékok jegyezték volna meg egyenként a szülőket.

Felemelte a hangját: elindul, és megkeresi az összes anyját és apját, ahány testben most vannak! Az anyjával ekkor néztünk egymásra: életünkben először nem érdekelt minket, hogy fél a kezünktől. Két felől felkaptuk a lányunkat, akárhogy kapálódzott. Zsuzsámmal egyre gondoltunk: Sári ötlete már túl nagy őrültség ahhoz, hogy családon belül tudjuk kezelni!

Sarnyai Benedek (Máté) 1998-ban született Szegeden, a Travel Thirsty-videókra csak 23 évesen kapott rá, de akkor egyből leszokott a dohányzásról: a japán konyhák nézése megfelelően stimulálja fejében az élvezetekért felelős receptorokat. Japán ételt még sose főzött: megelégszik a közép-európai ízekkel, a távol-keleti fogások éppen azért nyűgözik le, mert a sóvárgáshoz is túl messze vannak. Napi nyolcórás lenyűgöződése után szabadidejét az ELTE-n tölti survey statisztika szakon, emellett prózaírással próbálkozik, szigorúan tartózkodva a japán ételek témájától.

A PesText világirodalmi fesztivál 2022-es, „Forrás” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat Szarvas Ferenc Outsourcing című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tizenegy döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 25-étől augusztus 20-áig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.