Szabó Imola Julianna: kitakarja
- Részletek
- Írta: Szabó Imola Julianna
A szárazság nem csak a természeté. Szomjúság az életre. Az élőre. Erőszakkal vagy csendben, táncolva vagy imádkozva. Mind az esőre vágyunk.
Ugandát az alkony átfürdeti, majd a tulipánfák árnyékával takarja be. Nem alszom a napforduló óta. Amint virrad, zsinegből és szalmából kötözök egy kalapot, hogy elfedje frissen borotvált fejem. Gyakorlom a mozdulatlanságot. Nem érek a sprőd borostához, nem simogatom. Viszket. A kunyhónkban kilencen élünk. A fedele, akár a lábos, mozog, a szél olykor felemeli, mintha meglesne minket alvás közben. Éjjelente a Song of Lawino[1] verseit suttogom, az iskolában hallottam. Havonta több hetet ki kell maradnom, de most késik a vérzésem, mehetek én is a többiekkel reggelente. Ha angolul beszélek, akkor nagymacskának képzelem magam. Fehéren villódzó fogakkal tépem a mellékneveket, nyávogok a furcsa betűknél.
A törzsem szerint a lányok ne akarjanak a világba indulni, ringassanak csak egy apró, saját világot magukban. Énekeljenek hozzá, majd ne adjanak neki enni, se inni. Győzzék le, véreztessék ki teljesen! Köpjék ki! Öljék meg! Pusztítsák el, hogy az övéikkel maradhassanak. Ne mozduljanak, ne sírjanak, egyszerűek legyenek, akár a kitisztult égbolt.
A nővéremet kislányként adták férjhez. A férje homloka a karamajongi itatóktól a kampalai utcákig ért. Az orra akkora volt, hogy kitakarta a Napot. Ha beleszippantott a szavannák keserkés szagába, barlangbejáratok nyíltak az orrlyukai helyén. Nagyapám még sosem látott ekkora nyakú férfit. Szerinte ezért hozott szerencsét a családunkra. A zsiráfok az égből léptek közénk, ha valaki rájuk hasonlít, az csak jó ember lehet. Nagyapám kilencvenkét éves, az aszály megszikkasztotta már. Mire megőszülhetett volna, saját, terméketlen föld terebélyesedett belé. Önálló, savanyú, porladó legelő, ahova csak a szamarak járnak inni.
Míg a marhákra vigyázok, fegyveres férfiak ülnek a bokrok tövében, a másik törzs férfiai. Akár a bogarak rajzáskor a lámpa körül. Itt éjjel nincsenek fények, tömör az éjszaka hálója. Rettegek ezektől az árnyaktól. Mögém férkőznek, lihegnek, hozzám érnek, lyukat fúrnak rajtam.
Ha félek, akkor titokban előveszem az ősi könyvet, amiben a törzsünk mintáit gyűjtik az asszonyok. Vonalak és pöttyök, útvonalak egy másik archoz, de egyikben sem látom magamat. A rangidős nő mondja majd meg, hogy melyiket kell viselnem életem végéig. Az időseknél mindegy, hogy nők vagy férfiak, semmilyenné válnak. Megkövesül bennük a folyók üledéke.
Mama is tizennégy volt, amikor átesett a beavatáson. Rá egy évre a nővéremet, majd engem hozott világra. Négy napon át törtem magamnak az utat az Újholdat követve, szégyent hozva ezzel mamára, akiben olyan mély vájatot ástam, hogy sikított. Fájdalmát mutatta, ezért apám megbüntethette a tenyerével a viskónk mögött.
Mi nem érzünk gyászt. A holttesteket a távolba hordjuk. A leggyengébb számolja a négyszáz lépést, mintha egy ütemes imát mondana a túlvilág felé. Nem sírunk a halottaink felett. Fejüket a nyugvó Nap irányába fordítjuk, és várjuk, hogy a természet újra magához hívja a testüket. A dögevők kiharapják a jussuk, a föld felszívja a nedveket.
Wanawake fakéreggel hántja le a bőröm felső rétegét. Majd nedves hamuval és porral felpontozza a mintákat. Watoto ni maua ya maisha yetu,[2] ismétlem egymás után magamban, miközben tüskével tépi és csippantja a mintákat. A bőröm megpattan, a vér megindul, mintha egy felhő hasa szakadna ki, ömlik a szoknyámra a vérzivatar. Nem mozdulok, nem nyúlok oda, ökölbe szorítom a kezem. Gyógyfüveket morzsol a sebembe, csak jobban ég, mintha gally lennék, és most gyújtanának meg. Lángol a testem, kitátom a számat, hörgök. Wanawake csendre int. Összeszoruló ráncaiban a tetoválások kávészemekként dudorodnak, füst jön a szájából, az orrcimpája kitágul és összezáródik. Minden levegővel egy újabb heget ejt. Egyre nagyobb erővel ékeli belém a jeleket, fonatában a gyöngyöket égő szemgolyóknak látom. Mintha hetven feje lenne a szörnynek, aki éppen szétharap.
Ha nem tűröm a szertartást, akkor az életre sem vagyok méltó. Wanawake szerint, ami ezután jön, az váratlan és ijesztő lesz, meg kell tanulnom elviselni az új arcomat. Szolgálnom kell a törzsem, a sorsom, az állatainkat, a leendő férjemet. Megszédülök, forgat a sötétség a szemhéjam mögött, a gyomromat csavarja az undor, öklendezem. Gyenge vagyok a felnövéshez.
Apánk erejében senki sem kételkedett. Mama fejéből egy nagymacska karmolta ki a hegeit. Láttam, amikor meglestem a jamföldektől száz lépésre. Mint a szalmával tömött zsák, puffogott a porban az élettelen teste.
A szárazság nem csak a természeté. Szomjúság az életre. Az élőre. Erőszakkal vagy csendben, táncolva vagy imádkozva. Mind az esőre vágyunk.
Fáj a bőröm. Lehántanám, ha lehetne. De belül egy másik bőr nő éppen. Bennem egy világ, egy titkos fájdalom hajtása. Pár hetes, nem tud róla Wanawake. Reméltem, hogy elveszik a felnövéssel. Kipukkad, elhagy, ahogy a nővéremet a gyermekei. De megbújt belül. Él. Virágok nyílnak a homlokomon, leveleik púposak, szirmaik feszítenek, én vagyok a föld, én vagyok a víz, én vagyok a Nap.
Nem mozdulok.
Felhőnek hívom majd, ha megszületik.
[1] Song of Lawino Okot p'Bitek, ugandai költő kötetének címe.
[2] A gyerekek életünk virágai.
Szabó Imola Julianna (1984) betűéspixelrakodómunkás.
A PesText világirodalmi fesztivál 2023-as, „Felhők” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat Katona Ágota Négyzeteken keresztül látjuk az eget című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-ától augusztus 25-éig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.
