Az őrszoba pihenőhelyiségében szemébe vág a váratlanul felkapcsolt lámpa. Lendületesen felpattan a műbőrrel bevont deszkapriccsről, nincs értelme az időhúzásnak. Kábán megigazítja a zubbonyát, lábára húzza a bakancsot. Kitámolyog az asztalokkal, padokkal berendezett másik terembe. Az őrszolgálat utolsó váltása következik: világos c4-ről elűzte a sötét figurát, a d5 pontot szeretné elvenni ellenfelétől, hogy szabad kezet kapjon, sötét a kellemetlenül kötő g4 futóra és a d4 támadásra alapozza stratégiáját, de először sáncolnia kell.

Ő is a Káli holtak miatt diszkriminál? Nem, őt már jóval a Káli előtt magamra haragíthattam. Mégis lefeküdtünk volna? Nem ő az a lány, akitől vagy öt éve se szó, se beszéd léptem le hajnalban, és aztán egy e-mail nem sok, annyi sem? És még a telefont sem vettem föl. Olyan fájdalmasan ismerősnek tűnt, ami következhetett volna. Orrbavalója van, nadrágja mindkét térdben kihasítva. Önmagában egyik sem kizáró oka az ismerkedésnek. Őt mégsem ismerem, jövök rá. Az életben sosem láttam. Mindketten megnyugszunk, nem ismerjük egymást, és ha akarnánk is, késő.

Barna úgy beszél Béláról, a keresztapjáról, mint egy világlátott, sokat próbált férfiról, erre már korábbi beszélgetéseink alkalmával is felfigyeltem. Fiatalkorában Béla kivándorolt Amerikába. Nyughatatlan vére volt, folyton tervezgetett, boltot, bordélyt, aztán kocsmát szeretett volna nyitni, de egyik tervét sem tudta megvalósítani, hamar elköltötte az államokban gyűjtött összeget, ezért lett vájár. Mikor a férfi megtudta, hogy Barna bányásznak áll, elhívta az ivóba, és két deci vörös mellett megkérdezte tőle, ismeri-e Hófehérke meséjét. Gondoljon csak a törpékre, mondta Béla szigorúan.

Előkereste a telefonját, pötyögött, a nő arca elé nyomta. A kijelzőn fénykép világított, a két roncsolt, amputált lábat mutatta. Lent hevertek az alagsori folyosón, fekete nejlonzsák mellett a zöld linóleumon. Az alvadt vértől piszkosak és véraláfutásosak voltak, a csontél az egyiken lábszárnál, a másiknál combközépen türemkedett elő a sötétvörös izomszövet alól. Inak és térdszalagok, húscafatok csipkézték, de mégiscsak két emberi láb volt, ennek a nőnek a lábai. Fel kellett ismernie.

Visszaveszem a gázt, és arra gondolok, bárcsak robbanna le Avner kocsija, de az se lenne baj, ha belénk szaladna valami hátulról, Nikka kezét figyelem, a hüvelykujja oldalán kapargatja a bőrt, száraz és repedezett, ezt csinálja, ha izgul, észre se veszi, hogy mindjárt vérzik, a telefonjáról magyarázza, hogy merre hajtsak, a körgyűrű felé egyenesen, figyeld a táblákat, lesz egy olyan jobbra, hogy Víztelep utca. Legszívesebben továbbhajtanék, mégis indexelek.

A telefonja csörgésére keltünk, előhalászta a készüléket az egyik lány melle alól, felvette és egyre izgatottabban sétált a medence körül. Nem sokat fogtam fel abból, amit beszélt, mindenesetre hamar magához tért a másnaposságból, néha rám pillantott. Végül leengedte a készüléket és elviharzott a villa irányába. Azt hittem, a dolgát megy elvégezni. Pár másodperc múlva érkezett az sms, az utolsó üzenet, amit tőle kaptam: Téged választottak, ennyi állt benne.