Akkor vette csak észre, hogy a padló, ami a gyenge fényben addig nem is igazán került a látóterébe, fekete és fehér, négyzet alakú kőlapokból áll, melyek szimmetrikusan, váltva helyezkednek el a talpa alatt, mintegy meghatározva, hogyan is lépjen, ha lépni akar. Nem volt biztos abban, hogy az ajtó, ahol áll, az az ajtó-e, amin be kell kopogtatnia. Izgalom fogta el, hogy beengedik-e egyáltalán, hiszen ő – nem tudta már félresöpörni ezt az érzést – nem egészen az, akinek gondolja magát.

Mintha már ott toporogtak volna azt várva, hogy mikor nyernek végre bebocsátást, két sárga lepke röppen be a konferenciaterembe. Nyomukban a kert zajai. Különféle vízhangok. A locsolóé, ahogy köröz és spricceli a vizet. Nem messze egy szökőkútban is zubog a víz. Béke járja át a szívemet. Az előadót már nem hallom, gondolatban így szólok magamhoz: Réka, jó helyen vagy. Egy lehetséges valóság képei úsznak a képzeletembe. Nyári tópart, visítozó gyerekek, főtt kukorica illata. Félálomban a tóparton ülök egy fehér műanyagszékben, fölöttem szomorúfűz és ecetfa lombja hullámzik a szélben.

A szállásom felé egyre több kidobott fenyőfa hevert a járdán. Az egyik kupac mellett, amikor leguggoltam bekötni a cipőmet, megcsapott az ismerős fenyőillat. Letörtem egy vékony ágacskát, és egészen a kapuig morzsoltam az ujjaim között. Gyantás lett a kezem, de nem bántam. Mire felértem a bejárati ajtóhoz és elővettem a kulcscsomómat, addigra már elhatároztam, hogy ezt az első objektumot feltétlenül ALKALMASNAK fogom jelenteni.

Ha hősnek készülne, riasztó tekinteteket vetne rám, vagy a halálmegvetést gyakorolná. Ha vallásos aktivista lenne, a bűnökről meg a túlvilágról prédikálna. A pók annyira zavarba jött, hogy előhúzta a táblát. Még sohasem kellett alkalmaznia, de elővigyázatos lévén már rég előkészítette. Szándékosan a másik irányba indult, ott akasztotta ki: A pókháló pillanatnyilag nem üzemel.

Találgatni tudtak csak, hová tűnhetett, az egész család kereste, a nagyszülők, a szülők és az unokák is; kiürítették a zsebeket, átkutatták a fiókokat, a legkisebbet beküldték az ágyak alá is, körbejárták a portát, voltak a padláson, lent a pincében, a fészerben, a megroggyant kinti budi mögött is, de sehol nem találták; a legkisebb unokának többször is el kellett magyarázni, mert ő sehogy sem bírta megérteni, hogyan tud egy slusszkulcs örökre eltűnni.

Beérnek a call centerbe, pillanatokon belül a fejére kerül a headset, kedélyesen elcseveg az első ügyféllel. Végre nem csak értékesítek, gondolja, nem egyszerűen csak eladok, hanem beszélgetek is. Élvezi, végre élvezi, vagyis próbálja élvezni, de legalábbis közel kerül valami olyasmihez, amit élvezetnek lehet nevezni. Ezt az érzést kereste, ezt az érzést kellene keresnie minden telemarketingesnek. Csend.