Először csak lefeküdtem mellé, pofámat a mancsomra tettem, és néztem, ahogy lélegzik, ahogy alszik. A véknya úgy emelkedett és süllyedt, ahogy a nap kél és nyugszik a hegyek mögött. Pofáján nyál csordult ki, édes, illatos nyál, de nem mertem lenyalni – talán jobb is volt így, mert legalább bármilyennek képzelhettem az ízét.

A hó és a jég Karácsonyig megmarad, áll a levegő, a campust lezárták a járművek elől. Az egyetemi negyedben akkora csend van, mint még talán sosem. Az épületekben, a folyosókon, a laboratóriumokban s még az előadótermekben is. A fűtőrendszer csöveiből némelykor nesz hallatszik. Néha lecsúszik a hó a gallyakról, olyankor, ha madár száll rájuk, vagy mókus jár arra.

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

Az volt a múltja, ami tükrében zúzódás – a homály némaságának, tisztaságának üteme, ami a tükröt önmaga rabjává teszi.

István vett egy drónt. Kamerát szerelt rá, hogy légi felvételeket készítsen. Ez a drón a majális nagy látványossága és kedvenc játékszere, reggel óta itt röpköd a fejünk felett. Én is a csodájára jártam, reptettem egy kört az erdő felett. Én egy picinyke kamerával felszerelt poloskát szeretnék.

Semmi, semmi értelme, de azért se retusálom magam a képből. Ha lenne cigim, volna ürügyem ácsingózni, kávéért viszont nem futhatok vissza, még elillan. Oldalvást biccentett fejjel nézelődöm.