Carlos már az érettségi után dolgozni kezdett. A suli idején azért verték őket agyba-főbe, mert nem tanultak elég jól, holott remekül tanultak. „Még visszaszájalsz?!”, üvöltötték, és mindketten rohantak a korbácsért. A talpukat ütötték. Utána Victor Hugo-t vagy Stendhalt olvasgattak, olykor rászóltak a gyermekekre, hogy halkabban hüppögjenek, ha nem akarnak még jobban kikapni. Mindketten tanárok voltak, a diákjaik a tűzbe mentek volna értük.

Türelmesen várok, az előttem lévő csészét nézem, mellette a porrá omló kekszet. Vajon hányszor takarítanak egy ilyen helyen, hányszor kell porszívózni azokat a műszálas bojtokat? Az író hátát nézem. Végül megfordul, és helyet foglal az asztal túloldalán. – Elnézést, hogy megvárattam – mondja, noha egy percet sem késett, én érkeztem korábban.

Dáviddal a tavalyi tel-avivi Madonna-koncerten jöttünk össze, amikor az énekesnő színpadra robbanásának pillanatában szabályszerűen egymáshoz préselt bennünket a tömeg. Annak, hogy ő is Magyarországról érkezett (első generációs bevándorlóként, ami Közép-Európából manapság már egyre ritkább), nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget.

Ott lihegett az arcomba. Szabadkoztam, hogy áthurcolkodom egy másik fülkébe, de mit sem ért, jelentőségteljesen rám nézett, és suttogva ezt mondta: Engem le fognak tartóztatni, ahogy Bukarestbe érkezünk. Ez az utolsó utam, szeretném kényelmesen megtenni. De kárpótlásul szeretnék mesélni valamit, valami olyasmit mondanék el önnek, amilyet még sohasem hallhatott. Megegyeztünk, kérdezte halkan. Jól van, nagyszerű, vágta rá anélkül, hogy bármit feleltem volna.

Egyszer egy őszi eső után, a haverok hívtak diót szedni, pár órával később arccal előre csapódtam a földnek, amikor a diófáról leestem. Sokkot kaptam, magam alá gyűrtem a kezeim, magyarázták az orvosok, mikor magamhoz tértem a kórház sürgőségi osztályán. Tenyértől könyökig, mindkét kezem gipszben volt. Akkoriban billiárdoztam.

A te ajtód kétszer csukódott mögöttem. Először lágyan, izgatóan, lassan, rímelt a gangon végigkopogó cipőmre, a kora őszi szél illatára, a Tame Impala-ra, és az autó dudájára, ami a biciklimet kerülte a Körúton. Azt ígérte, nyílni is fog. Mást nem, de akkor, ott ez elég volt. Másodszorra gyorsan csukódott, némán, csak a kulcsot hallottam elfordulni, mielőtt még kettőt léptem volna. Ennek a némaságnak Kilimanjaro Darkjazz Ensemble dallama volt.