A telefonja csörgésére keltünk, előhalászta a készüléket az egyik lány melle alól, felvette és egyre izgatottabban sétált a medence körül. Nem sokat fogtam fel abból, amit beszélt, mindenesetre hamar magához tért a másnaposságból, néha rám pillantott. Végül leengedte a készüléket és elviharzott a villa irányába. Azt hittem, a dolgát megy elvégezni. Pár másodperc múlva érkezett az sms, az utolsó üzenet, amit tőle kaptam: Téged választottak, ennyi állt benne.

Nem túl merev, halott ez a kép, amit megpróbáltam kialakítani az életről? Nem tagadja-e azt, ami nem folyószerű benne, hanem inkább tóhoz, patakhoz, buzgárhoz, gátszakadáshoz hasonlítható? Vagy éppen sivataghoz, fához, meteorhoz, madár röptéhez, szentjánosbogár pislákolásához. Most mondjam azt, hogy az élet nem folyó? Nem fogom ezt mondani.

A lift öntörvényűnek bizonyult, arra az emeletre ment, amelyikre akart. Hiába nyomott meg az ember bármilyen gombot, így aztán újra és újra vidám kis közösségek jöttek össze benne. A hotellakók akkor szálltak ki, amikor a lift az ő emeletükre tévedt. Egy kedves női hang ezt készségesen mindig be is mondta. Ő az ötödiken lakott, így nem nagyon volt pálya a lépcsőzés. Egy sima lift megakadályoz tehát a szabad döntéshozatalodban. Jó volt így. De legközelebb hajóútra megy.

Pedig Zavicky Sarolta bújt hozzám, mintha nem létezne a holnap, én meg a bográcsos kolbászos paprikásra gondoltam, mégsem olyan jó az, anyámét meg sem közelíti, nem úgy fortyog a pattogó tűz felett, mint a gázrezsón. Lehet, hogy a tanyának vannak hibái, a falu sem tökéletes, csak anyám paprikása az. Városba kellene költöznünk Sárival.

A Vezér halaszthatatlan tennivalói miatt már négy órája késett, de bármelyik pillanatban megérkezhetett, így tanáraink vizet sem mertek osztani, nehogy eltorzuljon a címer. Egy idő után nemcsak a virágok, de még a papírzászlók is elfonnyadtak a kezünkben. A ragasztó annyira megolvadt, hogy a kartonlapok leváltak a vattacukor pálcikákról, amikre már hetek óta gondosan ragasztgattuk őket műhelyórán. Hirtelen nemzeti színű buborékok kezdtek cikázni a szemem előtt, a lábam meg puha lett, mint a gyurma.

A végén már szinte nem lehetett végigmenni az utcán a Bandikával, annyira akart volna az ölelgetni mindenkit. Eleinte kicsit szégyellte a Bözsi néni, hogy mégis mit szólnak az emberek, hogy miket csinál a fogyatékos fia. Aztán az lett a legfurcsább, hogy az emberek utóbb már nem is nagyon húzódtak el, ha a Bandika megölelgette őket. Sőt a végén kezdték szeretni, ha a Bandika odabújt hozzájuk, vagy legalább néhány szót mondott oda nekik.