Kitátott szájából filmszalag bukott elő. Peregtek egymás után a kis téglalapok. Mindeközben pontosan olyan szögben állt, hogy a fény átvilágított a kockákon és képük haloványan derengett a síneken. A fekete-fehér itt arany, női sziluettek a rozsdás síneken. Közben hallottam az erősödő zakatolást, micsoda háttérzene a pepita kabátoknak, micisapkának, karcsú bokáknak és titokzatos harisnyáknak. Gyönyörű világot okádott a göröngyökre.

Mintha olvasna a gondolataimban, ránagyít az egyik fickóra, aki a legszélén áll. Közelebb hajolok. Minimum Elvisnek kéne ott állnia, hogy úgy érezzem, megérte idejönni. Ráncolom a homlokom, próbálom kivenni, ki lehet az. Hirtelen valami megcsap. Mintha konnektorba nyúltam volna.

Zavarnak a fals hangok, zavarnak az ujjaim, hogy nem fogadnak szót. Belül hallom a dallamot, a képzeletemben szabad vagyok és tisztán szólnak a hangok. De nem tudom megcsinálni. Arra gondolok, hogy vajon mikor lesz már vége. A gyakorlásnak, a hegedűórának, az iskolának. Azt mondják, hogy tehetséges vagyok.

Az én szívem egy kisóra, gyorsan jár a rugója, túl gyorsan, felrobban a végén.

Először csak lefeküdtem mellé, pofámat a mancsomra tettem, és néztem, ahogy lélegzik, ahogy alszik. A véknya úgy emelkedett és süllyedt, ahogy a nap kél és nyugszik a hegyek mögött. Pofáján nyál csordult ki, édes, illatos nyál, de nem mertem lenyalni – talán jobb is volt így, mert legalább bármilyennek képzelhettem az ízét.

A hó és a jég Karácsonyig megmarad, áll a levegő, a campust lezárták a járművek elől. Az egyetemi negyedben akkora csend van, mint még talán sosem. Az épületekben, a folyosókon, a laboratóriumokban s még az előadótermekben is. A fűtőrendszer csöveiből némelykor nesz hallatszik. Néha lecsúszik a hó a gallyakról, olyankor, ha madár száll rájuk, vagy mókus jár arra.